Valamit el kell mondanom itt is. Khm. Nem könnyű. De legalább nehéz. Még ha nem is annyira, mintha valaki például rejtőzködő melegként éli az életét, de bizonyos értelmemben hasonlóan küzdelmes, elég sok szenvedéssel járó dologról van szó, ami azt gondolom, igenis fontos. Meg egyébként is emberi dolog. Ezrek, tízezrek járnak velem azonos cipőben.
Szóval a kormánysajtó jóideje kemény lóvékat áldoz arra, hogy hintse az infót, hogy elmebeteg vagyok. Olyan fotókat keresnek rólam amin úgy forgatom a szemem, hogy majd kiesik a gödréből. Nem túl nehéz ilyent találni, elég sok van. Fura arcjátékomon élcelődnek. Túlmozgásos videók, ahogy a kormányinfón fészkelődök a helyemen. Ne szépítsük a dolgot én lettem az ügyeletes liberális elmebeteg. Meg vicces volt olvasni a minapi Klubrádió „Hetes stúdió” alatti pár hozzászólást, hogy „túl sok vagyok” meg volt olyan is aki úgy nyilatkozott, hogy ha még egyszer meglátja az arcomat, akkor azonnal elkapcsol.
Szóval a helyzet az, hogy a fenti erősen negatív véleményeknek van tényalapja. Sajnos tényleg hülye vagyok, vagy valami olyasmi.
A nyolcvanas években a vidéki kisvárosban, ahol kölyök voltam, nem igazán volt ismert a „Speciális Nevelési Igényű” (SNI) kategória. Az ilyen gyerek leginkább segghülyének meg bűnrossznak számított, amire két parasztlengő volt az orvosság. Én is ilyen voltam-vagyok. Hatéves koromban jöttek ki a tünetek, rendkívül aktív, kreatív kölyök voltam, ám iszonyat túlmozgásos, kényszeres bőbeszéd, tizenöt percnél tovább képtelen voltam koncentrálni, ha meg valami untatott, akkor azonnal ledobta az agyam az ékszíjat. Excentrikus hangulathullámzás, érzelmi hullámvasút, hiperagresszió. Nagy valószínűséggel ma ADHD-sként diagnosztizálnának és gyógyszer. Akkor csak simán szarrá vertek.
Ha valakinek nincs ilyen gyereke, vagy nem ilyennel születik, annak, biztosíthatom róla, halvány lila fingja sincs, hogy mit jelent ilyen gyerekként egy „normális” közösségben lenni. Az első sulimból már pár hét után ki akartak rúgni, hogy kisegítő iskolában a helyem, mint részleges szellemi fogyatékosnak. Sajnos, csak az év végére sikerült kirúgatni magam.
Addigra a tanárral együtt az osztály is kellően meggyűlölt, volt hogy tízen püföltek a földön és egyszerre, és húszan drukkoltak hozzá. A vége az lett, hogy játék közben szétcsapták a fejem egy kőpadon, kórházban varrtak össze, továbbá hogy a tanároknak is gond nélkül nekimentem.
Kisegítőbe végül nem kerültem, anyám átvitt egy másik suliba, de az elkövetkező hét év ott sem volt diadalmenet. A legjobb jellemzés is az volt, hogy szétszórt, zavart vagyok. Szerencsére addigra kijött az a diagnózis is, hogy tizennyolc éves koromra vár a rokkantlét és a tolószék, így engem is belértve mindenki szépen belenyugodott, hogy egy kripli vagyok, amíg lerokkanok addig a hátralévő pár évet meg ki lehet bekkelni, ami persze nem jelentette azt, hogy időnként ne porolták volna ki a seggem. Vagy én másoknak.
Közben én meg bandáztam, utcakölykösködtem, és egy életre kialakult a máig élő kis hörcsögtermészetem. Nem voltam különösebb bátor, de ha sarokba szorítottak támadtam. Mondjuk sok más választásom nem is igazán volt. Isten csodája volt (egy tanárom időben leütött hátulról) hogy nem öltem meg senkit és nem mondjuk Tökölön töltöttem el a hátralévő gyerekkort.
Mint utóbb kiderült, az volt a szerencsém, hogy tolószékbe szántak. Ennek köszönhetően egy budapesti szakmunkásképző „rehabilitációs keretébe” kerültem, az amúgy humánus elgondolás az volt, hogy gyorsan olyan szakmát tanuljak – bőrdíszműves – amit később a székből is tudok csinálni. Addigra már valamennyire tudtam uralni az indulataim, elég sok ütődés árán, de megtanultam eltűnni, beleolvadni a tömegbe.
Pesten tiszta lappal kezdtem, ráadásul a sok ütleg eredményeképpen felfogtam, hogy lehet nekem rohadtul szép lelkem belül, de azért a tuti az, ha mindig jóval erősebb vagyok, mint a közösségem. Szóval az orvosi szakvélemények ellenére azóta is mondhatni kényszeresen sportolok. (Ja, merthogy tolószékes végül nem lettem)
Miután kivállasodtam, láss csodát egyre többen jöttek rá, hogy tulajdonképpen nincs is velem annyi baj. (Pláne miután pár, pozitív építő kritikát megfogalmazót a biztonság kedviért azért felkentem a falra.) Egy húzósabb kollégiumból még kirúgtak (egy különösen rosszindulatú, manipulatív nevelőtanárommal közöltem, hogy kidobom a hetedikről mint macskát szarni) de a következő koli már nyugisabb volt. Közben átkerültem szakközépbe, elkezdtem tanulni és döbbenten jöttem rá, hogy a világ nem olyan, mint egy alföldi kisvárosban, ott előlépni gyakorlatilag nem lehetetlen a nagyvárosban ellenben felhígul az ember, nem követi mindenhová a múltja, szóval ha sportolok meg tanulok, akkor itt előbbre jutok.
Elkezdtek ritkulni az utcai verekedések, és egyre inkább értelmiségi társaságban találtam magam, ami fura, sőt, sokszor rendkívül kényelmetlen volt, mivel hiába voltam kívül – minden mindegy alapon – rohadt magabiztos, valójában nagyon is sután mozogtam ebben a közegben.
Ezután csakazértis alapon egyetemre jelentkeztem, ahová végül elég magas pontszámmal vettek fel. (Abban az évben a bölcsészkaron rajtam kívül még hárman írtak maximális pontszámú felvételit). Az egyetem, ha nem is pokol volt, de komoly megpróbáltatás.
A vélelmezett ADHD-m miatt, alig tudtam koncentrálni, jó eséllyel egy előadást nem tudtam végigülni, máig kisebbfajta csoda, hogy végül lediplomáztam. Legalább ennyire, ha nem ennél is nehezebb volt a pesti úri kölykök között lenni. Pléldául a tudományos diákkörben mindig furán viselkedtem, nevetgéltem stb. Nem azért, mert annyira vicces volt. Hanem nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy valakivel úgy vitázok, hogy utána nem kell verekednem a bejárat előtt.
Na, szóval az ember egy olyan rák, ami a páncélját nem vedli le, inkább belakja.
Mára újságíró vagyok ugye, de belül ma is ugyanaz. Értelmiségi közegben ma már magabiztosan mozgok. Amit az is jelez, hogy így, öregedve egyre kevesebb gátlásom van, hogy elrejtsem a valós énemet.
Ha valami untat, elviselhetetlenül feszengek, tizenöt percnél tovább nem tudok a seggemen maradni, a belső feszültség miatt fura az arcjátékom, pláne ha velem szemben valami minősített értelmiségi okostojás villogtatja az eszét, mivel nem tudok nem arra gondolni, hogy anno, az angyalföldi szép időkben az ilyennek hű de szétcsapták volna a száját, továbbá elég jól kiszúrom, ha az előttem ülő Mr. Önérzeteske belül egy gyurma. Ha pedig valaki egészséges létére sajnálja magát, attól kábé dühroham kerülget.
Ma is borzalmasan excentrikus vagyok, egyszerre foglalkozok ötven dologgal, ugyanakkor egy rohadt nevet is alig tudok megjegyezni. (Dacára, hogy anno törit tanítottam.) Puccparádés fontoskodó rendezvényeken elviselhetetlen vagyok, harsány, agresszív, hangos a kollégák szerencsére jó neveltetést kapnak, így általában csak egy-egy félmosolyból veszem észre, hogy (feltételezem, elég gyakran) az agyukra megyek.
Ahogy már azt is megszoktam, hogy megosztó vagyok, mellettem a jónép egy része bennem emberére talál, boldogan lemegy velem kutyába, disznóba, a másik része viszont elkezd kényszeresen mértéktartó hochértelmiségit játszani.
Figyelek magamra, mint a hímes tojásra, állandóan sportolok, mivel ha marad bennem kóboráram, akkor idővel elég kemény depressziós tüneteim lesznek. Rendszeresen körülbelül három-négy havonta konzultálok pszichiáterrel, hogy legyen, aki időben jelzi, ha egy nap mégis igazán csúszni kezd a kuplung. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha TEK-eseknek, katonáknak stb. nem derogál a pszichiátriai kontroll, akkor talán nekem sem. Amúgy meg láttam embert belehanyatlani az őrületbe, nem kívánom senkinek.
Szóval a kormányokoskáknak annyit tudok mondani, hogy
1.) Igen, természetesen hülye vagyok, de valakinek ilyennek is kell lenni. Gondolom, így kerek a világ.
2.) A fentiekből talán elhihető, sajtóbeli sértegetések, karaktergyilkolászások meg sem érintenek. Aki azt hiszi, hogy a „szavakkal ölni lehet”, nos annak lila fingja sincs arról, hogy milyen az élet, amikor például azért is bunyóznod kell, hogy hová ülsz, hova állsz, hogy nézel, honnan hozol vizet magadnak. Stb. Ja, és szép szavakat ott is kapott az ember.
3.) A jellemzően értelmiségi hátterű kormány széplelkeknek lila fingjuk sincs, hogy az a kurva nagy, oroszos, macsó világ, a „Normalitás világa” amiről álmodoznak, az valójában milyen. És addig jó mindannyiunknak, amíg ez így is marad. Mert ha eljön az a macsó világ, amiről beszélnek, nos, nagy magabiztossággal mondhatom, hogy én ahhoz nagyobb lelki zökkenők nélkül is tudok alkalmazkodni. Ők pedig így pofára elnézve nem fognak tudni. Elhihetik, elég nagy rutinom van abban, hogy kiszúrjam, hogy ki mennyire ütőképes. Anno ezen a gyorspszichológián múlt az embernek, hogy ne ruházzák meg alaposan. Ma meg csak ezzel szórakoztatom magam, időnként nem tudok nem mosolyogni, amikor valami magát kurva keménynek gondoló alt right macsó csápol.
Máig nem tudom eldönteni, hogy a hülyeség az hátrány volt az életemben vagy előny. Ha nem lettem volna „hülye”, akkor ma Cegléden szakmunkás vagyok. Persze a franc se tudja.
Mindegy ezt dobta a gép, kisköcsögök.
mindenszo.hu Nézegessen zakkant, fideszeseket gyalázó Népszavás Batka Zoltánt a kormányinfón – Videó – Minden Szó Itt van ez a Batka Zoli. Ő az, aki nem riadna vissza
Megnéztük a videót, semmi különös. A kormányszóvivő ijesztőbb volt.