Nem tudom nem külön kihangsúlyozni, ami a cikk végén említés szintjén is olvasható. Tényleg egészen Szentek Életébe kívánkozó jelenet szemtanúja voltam Rómában.
Előrebocsátom: nem vagyok rajongó típus (de ha az lennék is, már túl sokat dolgoztam a médiában, hogy taplószárazra kérgesedjen a lelkem), nem vagyok vallásos, egyébként is refkó vagyok. Ezt csak azért mondom, mivel talán hitelesen fog tőlem mindez hangozni.
Órák óta ott álltunk a tűző napon a Tevere partján. Vártuk, hogy jöjjön a pápa testét szállító menet. Nem tagadom én munkaügyi okokból álltam ott. Leginkább azért, hogy snittet készíthessek az elhaladó menetről, írhassak a hangulatról.
Tényleg kemény volt, csontig hatoló tűző nap, elfelejtettem vizet hozni, a telefonom időnként kinyúvadt, térdem meg irgalmatlanul hasogatott, mivel pár órával előtte felradíroztam vele a Szent Péter tér előtt a parti sétány betonját. Úgyhogy a Szent Péter tér helyett először a mentősökhöz vánszorogtam, akik kérdés nélkül rögtön elláttak, lefertőtlenítettek stb. Mondjuk nem volt nagyon mit kérdezni, miután térdtől lefelé csurom vér voltam. Átlagos terepi melós nap Batka módra:)…
Szóval jó ideje álltunk soktízezredmagammal a Tiberis partján. A megilletődést már rég felváltotta az unalom. Az egyik apuka – eszem a vicces lelkit – jobb híján azzal szórakozott, hogy a kislányával mosolyogva integetett a háztetőről a tömeget pásztázó mesterlövészeknek.
Aztán elkezdtek érkezni az autók a Szent Péter tér felől. Előbb a világi nagyok autói jöttek. Trump, Macron, Starmer stb. óriási konvojai. Hatalmas, csillogó-villogó autócsodák, mintha a Győri Audi gyár szalagját néztük volna. Semmi különös nem történt. Ahogy jöttek, úgy mentek. Szinte teljes csöndben átsuhantak rajtunk. Senki sem integetett, senkit kiáltozott. Senkit sem érdekeltek a nagyfiúk.
Aztán amikor már azt hittem, hogy valami tévedés csúszott a menetrendbe, és teljesen más úton vitték a pápát, a Vatikán felőli alagútban feltűnt a pápa menete.
Lassan, alig tíz kilométerrel vánszorgott a menet. Nem volt a menetben egyetlen csicsás autó sem. Csupa Fiat – állapítottam meg magamban fintorogva. A lehető legváratlanabb pillanatban lerobbanó olasz autócsodák, bármilyen családi kirándulásból spagetti-westernt, Fellini-szatírát vagy Pasolini-rémdrámát tudnak kreálni.
Az immáron Ferenchordóvá átalakított pápamobil is nagyjából úgy festett, mint egy lemeszelt teherautó. Nekem leginkább az üvegszállító kisteherautók ugrottak róla be nyilván -micsoda fantázia! – az üvegtáblái miatt.
A platón ott hevert minden virág, koszorú, egyszerűen minden nélkül Ferenc egyszerű, dísztelen fakoporsója, jobban mondva fadoboza. Amit mintha éppen csak feldobtak volna a platóra, mint költözésnél a nagymama pianínóját.
Váratlan dolog történt.
Ahogy a pápa menete kibukkant az alagúton, a Tevere partjáról és a környező házakról hirtelen felszálltak a mindenütt ott posztoló óriási ezüstsirályok – hatalmas, kegyetlen tekintetű gyönyörű madarak –, és a ragyogó napsütötte égen elkezdtek kavarogni a pápa kocsija felett és jajgattak ahogy a torkukból kifért. És pontosan addig jajgattak, amíg pápa teste lassan elhagyta a Vatikánt és átlépte a Tevere-Tiberis folyót.
Aznap se előtte, sem utána nem csináltak ilyent ezek a madarak. Tudom, mert végig ott voltam és mert ugye madarász is vagyok.
Komolyan, félelmetesen szép, ritka ritka megnyilvánulása volt valaminek. Én kerülőúton a Tiberis-Tevere partján a Colosseum felől próbáltam a menet elé kerülni ismét. (Rollerrel…)
Onnan lehetett tudni, hogy hol tart a menet, hogy a városból lehetett hallani, ahogy ezrek és ezrek kiabálták, hogy bravó. Soha nem hallottam ennyi „bravót” egy temetésen és soha nem láttam ennyi vidám embert egy temetésen.
Amerre mentem, mindenütt találkoztam az ezüstsirályokkal. Ám miután a pápa autója átment a hídon azok mindenütt visszadermedtek kimért, fensőbbséges közönyükbe, öröktől való, időtlen nyugalmukba.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 27-én.
