Az utóbbi időben nem igazán írtam, mivel toporgok, mint vak bányaló az útelágazásnál, néha hasznosabb kicsit lassítani, figyelni az neszekre és közben persze előfordul, hogy a paci nyakába akasztott kalickában elhallgat a kanári a sujtólégtől.
Ez van, ahogy a döglött kanári ilyenkor a bányaló legjobb barátja, ugyanígy az íróember számára hasznos iránymutatásul szolgál, ha elhallgat benne a szó, a múzsa sztrájkol vagy onlyfans oldalt nyit: inverz hasznosság, tudja, hogy merre nem érdemes tovább baktatni, merre kecsegteti az embert az Ady által megénekelt kunsági intellektuális élethelyzet, amikor az embernek nem marad más, mint káromkodni meg fütyörészni. (Amúgy nem olyan rossz az, leszámítva, hogy ma kb. félórán belül meghal az ember az UV sugárzástól…)
Na szóval, politika.
Hát az is momentán kérem, kicsit megdöglőben.
A helyzet az, hogy tizenhat éven át kicsit hálás dolog volt közéleti – értsd: szigorúan vett politikai – ennek-annak lenni, mivel volt ugye egy klasszik orosz mintájú állampárt, kőkemény pszichopata vezetővel, olyan iszonyat undorító csicskásokkal, hogy mellettük bárki (én is) jófejnek tűntem, továbbá Orbán egyszerűen nem hagyott mást az embernek, mint hogy kussoljon vagy politizáljon. De az élet minden területén.
Vízgazdálkodástól a szöcskekutatáson át a magasépítészetig beletolta ocsmány, rücskös fejét a politika, így a szökcskehasonlatnál maradva, mondjuk az egyenesszárnyúak (orthopterák) új személetű kutatási megközelítéséhez tisztázni kellett a konkrét kutató viszonyulását Soroshoz, Orbánhoz meg elhelyezni a kedves kutatót a Brüsszeli Birodalomtól a Felcsút Nerköztársaságig terjedő szuverenitási indexen. Ezt a dilinyós, totális politikai agyrémet tekintettem, neveztem túlpolitizálásnak, „politokráciának”. Ez amúgy a putyini államelmélet magyar lefordítása, aminek a lényege, hogy a sztálini represszív állam – NKVD halálosztag kombóját lecserélte a represszív állam- multicéges, designszemüveges marketing-halálosztagok munkaközösségére, akik nagy buzgalmukban még a lehugyozott kockakőből is politikai terméket csináltak.
A rendszer túlpörgött, a sok Orbán-balázs szerű okoskatörp hülyesége végül kitermelte az antitézist, Magyart, aki konkrétan most hülyét csinált belőlük.
Számomra nagyjából ez volt a hétvégi ójobboldali tüntetés lényege. A fideszes csávók nagyjából politikai innovációban a 2011 körüli MSZP szintjét hozzák, lobbos mutogatás, kínszenvedés, hazaáruló, monnnyonle, mire Magyar szívecskéket mutogat nekik egy erkélyről. Kábé mint amikor a kigyúrt Ken-nek felkínálja magát az időközben elhízott szőröslábú, fehér zoknira Crocs papucsot húzott Barbie.
Szóval, ha lehet, az ójobboldali „politika” még a 2010 utáni baloldali kínlódáshoz képest is egy semmi lesz, arról nem is beszélve, hogy az akkori MSZP és az akkori ellenzék a Gyurcsány éra minden hülyeségével, balfékségével együtt is egy szilikonvölgyi startupnak hat a Fideszhez képest, morálisan meg éppenséggel egy világítótorony.
Szóval ebben a helyzetben a pártpolitizálás szerepe lassan a nullához közelít. A pártpolitikát most jó darabig Magyar Péter slimfit titán Facebook, Tik-tok stb. megjelenései fogják jelenteni, amelyek nyilván olyanok lesznek, amilyenek, de azoknak van súlya, míg a Fidesz meg csak alácirmogni fog tudni ehhez. A politikai establishment látványosan zárójelbe kerül a láthatóan önmozgó miniszterelnökhöz képest.
Közéleti ember számára pedig nagyjából két választás lesz vagy kamerával rohangál Magyar Péter után (aki vagy kér majd ebből vagy sem), ahol Magyar lesz Brad, míg a tisztelt újságíró a minimálbéres, rosszéletű paparazzó, illetve kénytelen-kelletlen, befogott orral a klasszikus újságírás jegyében mint „ellenzéket” megkérdezi a Fideszt is, aminek a közéleti súlya, jelentősége kábé annyi lesz, mint Pataki Attila felszólalása a Magyar Csillagászati Egyesület vándorgyűlésén.
Szóval a politika Magyar Péter előtt ilyen bárgyú népszínmű volt, megtűrt-tiltott, demoralizált, fojtogatott ellenzékkel, álsajtóval, propagandával, míg most, Magyar Péterrel alighanem egy Benny Hill show veszi kezdetét, vagy Tom és Jerry, ahol Magyar kisegér minden rész végén irtózatosan megszívatja Tom macsekot.
A másik út, hogy jó időre lehet szögre akasztani a pártpolitikát (képzavar!), mivel az nem lesz, pontosabban, ha lehet, még az eddigieknél is súlytalanabb lesz, és lehet reménykedni abban, hogy Magyar nem csapja agyon a szakpolitikát, ahogy Orbán tette, hanem hagyja üzemelni a minisztériumokat.

Azaz míg Magyar az erre fogékony valóság-szappanopera közönség nézőit szórakoztatja a parlamenti közvetítésekben azzal, ahogy Pócs János, Rétvári Bence (stb) politikai hulláján állva szteppel, addig csöndben, az árnyékban, lehet foglalkozni környezetvédelemmel, oktatással, vidékfejlesztéssel, aminek viszont reményeim szerint a pártpolitikához már nem sok köze lesz.
Igazándiból nem sok minden történt, évtizedes tendencia, hogy az élet túllép a nemzetállamon, ahogy az Apple, a Google sem volt nemzetállami kérdés. Orbán alatt a nemzetállam ezzel a szuverenitási műbalhéval próbálta még észrevetetni magát, kicsit kurucos-hepciásan, mint Vágássy Feri, csakazértis beszáll az internetbe, ez nem jött össze, a nemzetállam pedig tovább jelentéktelenedik el, miközben az élet nagy kérdései már vagy mikroszinten, vagy NATO szövetségi szinten fognak zajlani.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 7-én.