Lázár anyament cigányozása ürügyet adott arra, hogy ismét írjak a magyar zene egyik legnagyobb tehetségéről, a cigányok Seress Rezsőjéről, a 2021-ben ötvenhárom évesen elhunyt legendáról Csóré Béláról. Aki után még a szaros vécét is megtiszteltetés lenne pucolni, már persze ha járt volna az öreg IC-vel, de jó eséllyel nem volt rá pénze.
Csóré Béla nevét a romatársadalmon kívül talán nem mindenki ismeri kapásból (olyan roma viszont, aki nem ismeri Csóré Bélát, olyan nincs), a hangját viszont mindenki ezerszer hallotta.
Csóré már hat éve halott, de ötven év múlva sem lesz cigánybál, vagy falubál Csóré Béla-számok nélkül. Csóréban minden megvolt, amitől zenész, az egyben nagy művész is. Soha nem pózolt, soha nem puccoskodott, ahogy a zenéje, ő maga is egyszerű volt, keresetlen, őszinte. Vidéki cigányember volt, soha nem akart másnak látszani, soha nem dörgölőzött sehová. A szegény cigányok zenésze volt, a putrik örömét bánatát énekelte meg egyszerű, sallangmentes ugyanakkor valami elképesztő mélységű, szenvedéssel-szenvedéllyel teli dalaiban. Amelyeket speciel meg tonnaszámra ontott magából, mint a repedt zsákból a búza, ömlött belőle a zene.
Érdemes belehallgatni a számaiba, lúdbőrzik a hangjától az ember.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. január 29-én
