Néha tényleg mintha az Atyaisten akarná finoman jelezni felém a megtisztelő figyelmét.
Szóval éppen javában készülődök Rómába szegény Ferenc pápa búcsúztatására. Amúgy munkaügyben, tudósítás.
Fura érzés. Eleve borzongató dolog egy temetés. Nem tudok a halállal mit kezdeni. Pedig láttam eleget. Nem félek tőle, egyszerűen csak nem érdekel. A halál olyan mint a képkeret, az csak a képnek a vége, a faltól való lehatárolás, amúgy legtöbbször semmit sem ad hozzá a remekműhöz. Érdektelen. A csicsás képkeretek meg kifejezetten idegesítenek. A festmény az érdekes. Meg az élő ember. A hulla csak egy halom zsír meg protein, amúgy meg idegesítően semmilyen.
Na, szóval pont így vagyok a temetésekkel. Legszívesebben a sajátomra sem mennék el.
Az is egy fura érzés, hogy halálnak, egy temetésnek „köszönhetem”, hogy annyi sok év után láthatom Rómát.
Fiatalabb koromban annyi sokat foglalkoztam Rómával. Középiskolásként tanulmányi versenyekre, régészeti ásatásokra jártam, találtam elrejtett kincsleletet, egy legionárius csata előtt elrejtett 80 solidusát. Mivel nem jött vissza érte, így alighanem meghalt a csatában. Aztán anno voltam a Seuso kincs elrejtésének a helyén (Borbély pincében is). A szobám falán egy keretben a Szőlő utcai építkezésen talált terra sigillata töredékek vannak, rajtuk domborművek, a kétezer éve szüntelen szökellő szarvas, a futó róka és a térdelő íjász (segge, derékba törve). Mellettük a polcon amfóra töredékek (szintén Óbuda) és az egyetemi kedvenc, az egyetemes emberi tudományosság egyik remeke, csúcsteljesítménye, a Római Jog tankönyve, szó szerint rongyosra olvasva.
Erre szédítő, de ma este (reményeim szerint) életemben először ott leszek a Forum Romanum és a Colosseum tövében.
Inkább elfogadtam egy hatágyas szobát (pont nem érdekel, évekig laktam ilyenben), de ott legyek a császárváros szívében. Matematikai alapon szinte biztos, hogy beszívok egy-két oxigénmolekulát abból, amit Julius Caesar, Caligula kilehelt magából, amikor a tisztelt összeesküvők kinyuvasztották.
Gondoltam elmegyek gyorsan indulás előtt kocogni. Amikor tudok, lehetőleg naponta, a Gellért hegyre kocogok fel. Izzasztó, fárasztó, jót tesz a pocaknak, meg amúgy az egésznek van valami spiritualitása is, például az ember onnan tudja, hogy életében a helyes úton jár, hogy felfelé kell kaptatnia és a seggén is veszi a levegőt.
Fene se tudja, borús idő vagy mi, de mégiscsak temetésre megyek, szóval nem tudtam elhessegetni magamtól az elmúlás gondolatát. Örök Róma, örökkévalósággá lett szegény Ferenc Pápa.
Fura, időtlen érzés.
Ilyenkor mindig eszembe jut a jelenet Gladiátor című filmből Maximus beszéde. „Három hét múlva a termésemet fogom aratni, képzeld el hogy hol leszel és megvalósul.” Illetve: „Amit teszel az életben az a örökkévalóságba visszhangzik”. Derűt adó erős gondolatok. Az is, ahogy a légiósok kinevetik Maximussal a rájuk leselkedő halált.
A rakparton zötyögtem. Felnézek. Ott áll előttem egy dagadt amcsi turista. Kikerülöm. Aztán ahogy elhaladok, jobban megnézem. Bazmeg. Ez Russel Crowe. Valami filmforgatás a Közgáznál. Két testőr mellette.
Russell-Maximus mára jókora pocakot eresztett, inkább hormonzavaros Kevin Spacey-re emlékeztet. De azért felismerem. Valahogy ösztönösen szalutálok neki, mintha légiós veteránusa lennék. Faarccal biccent. (Gondolom, a fasza kivan a rajongókból.) Aztán beül egy kocsiba, és cigire gyújt. Fura érzés. Átéltem már párszor, amikor találkoztam egy vadidegennel, akinek fingja sincs róla, hogy valamiért komoly hatással volt az életemre.
Na mindegy, tovább kocogtam. Az elmúlás gondolatkörénél maradva: a Gellértre alig tudtam felvánszorogni, az utolsó húsz métert belesétáltam. Talán a pára, vagy teli volt a hasam.
Vagy éppen én is öregszek, mint Russell. Azért még jobb formában vagyok mint ez a kurafi.
Na vár Róma. Ave.
Gladiator „Echoes In Eternity”
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 25-én.