Markó Béla kötete – nyugodt tónusából és bölcseleti fordulataiból költészetet merítő faragványaival – nemcsak a romániai magyar világ közelmúltját „tényképezi” le, hanem a magyar gondolati költészet jelentős alakzatait is felmutatja.
Kisebbségi sorban élő költő kötetét többnyire rejtett megilletődéssel, tétován puhatolózva olvassa az ember. Érdeklődését kissé színezi, hogy ismertnek vélt nyelven, újra meg újra létkérdéssé keményedő töprengéssel szembesül. S miközben csak gyanítja a kinti költő tapasztalati közegét, a közös anyanyelv párhuzamosai közt apránként kóstolgatja az archaikusabb képzetanyagot. Ez Markó Béla művészetére is érvényes. Ő is mintha folyton frissítgetné – hogy elevenen tartsa – a magyar reformkor szó- és eszmekincsét, s közben esze ágába sem volna, hogy közléseit esetleg szokatlannak vélheti az anyanyelv másik ágán időző olvasó. Markó mintegy visszahódítja a jogot, hogy sorskérdéseket ismét szóba hozzon, mégpedig éppen azokkal a szavakkal, amelyeket korábban elődeink használtak.
Mi, magyarországiak többnyire alig érzékeljük azt a kettős létérzetet, amely a határon túli eszméletet fűti. Ott minden pillanatban lehetséges úgy vélni: ami van, az sem létezik, ami volt, az sem történelem, és ami lesz, annak neve sem lehet jövendő. „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” (József Attila: Eszmélet). Gyötrelemben foganó gyarapodás ez: épp régiségében teremti meg a modernitást, épp a mindennapi élet Szép Ernő-i „kispanaszával” szökik fel magasságokig, mintha a nagyvilág ingatag törvényei közt kérne újabb teremtést, s miközben saját – létből kifele vezető – útját rögzíti, örökölt érzelmi anyagaink örök forrásaihoz terel. Markó Béla költészete a szédüléses sorstudat, az emberi ragaszkodás gesztusaival, a „hazáról” folytatott töprengések közben eltökélten taglalja az idegen országban szükséges hazateremtés dilemmáit, de mindezt úgy, hogy azok is honfitársaivá szegődhetnek, akik nem egy fenyegető többség szorításában élnek.
És itt meg is állok egy pillanatra; itt szeretnék időzni.
Markó érvényesen használt szavainak egyike a „haza”. A világ polgára hajlamos korlátoltságra, makacsul meg-megújuló gyűlöletre gondolni – ugyanis ehhez a szavunkhoz, mi tűrés-tagadás, a kárhozatnak rossz emlékű rémálmai tapadnak.
Hovatovább töröltük szótárunkból, minthogy – hiába szégyenítettek meg minden nemzetet az évezredek – még nem sikerült megtalálnunk e szónak (s a szóval összefüggő emberségnek) barbárságtól mentes változatait. Felemelő látvány, ahogyan Markó kötete itt és ott, izmos és élesen látó Sziszüphoszként már a könyv elején elkezdi fölfele görgetni a hatalmas követ: segít megteremteni önmagunkban a feddhetetlen hazaszeretetet. (Mert nemcsak hazát kell teremtenünk – erre már Petőfi is többször ösztönöz – nemzedékről nemzedékre, hanem meg kell találnunk az egész világgal szemben méltányos hazaszeretet formáit is.) Ez nem egy országhoz, földdarabhoz kötött vonzalom, hanem egyfajta távolodás, felmagasodás, megtisztulás, a boldog viszonylagosság könyvelése.
Markó kopernikuszi fordulata abban áll, hogy végre higgadtan szemügyre vesz egy – az ezerszer áldott reformkorban, a Vörösmartyk szózatai mentén elszéledt – kifejezést, és azt mondja: „Igazuk van / azoknak, akik nemcsak ezt a tájat / cserélték fel egy másikra /…/ hanem hazát is cseréltek.” Mert, folytatja a meghökkentő gondolatot a vers: „csakis így, csakis nagyon messziről / látható egészen tisztán a múlt”. Mert nem mi vagyunk a hazában, hanem a haza van mibennünk. Petőfi sora: „Haza csak ott van, hol jog is van”, ebben a képletben elnyeri magasabb rendű értelmét: ahol jogom van (azaz: ahol én vagyok én, ahol azonos lehetek önmagammal, ahol eszményeim szerint élhetek), ott van a hazám. Petőfi talán nem is gondolt arra, micsoda robbanékony eszmét dob a köztudatba, amikor leírta ezt a csodálatos sort. Mert ezzel az egész világot hazának nyilvánítja. A haza immár nem tartózkodási vagy növekedési-gazdagodási tér, hanem magatartás, egy értékrend őrzése, önmagunkhoz való hűség. Hány és hány árulót láttunk és látunk itthon, határaink között, büntetlen rablás és rombolás közben, hány és hány valódi hazafi senyvedt el élete virágjában kint idegenben, a méltatlan feledés sarában.
Markó magas rendű hazafogalma, azt hiszem, legfőbb nyomatéka a kötetnek. A szó számtalanszor vissza-visszatér, például a gyűjtemény vége felé, az Írtál egy hazát című versben is, már olyan összefüggésben, mint a megszólított költőtárs, Balla Zsófia „hazányi életműve”, amelyben „benne van minden”. Úgy tűnik végül: Markó Béla értékrendjében az esztétikai teljesítmény, a hiteles életmű, a mindenhová elhordozható haza látomása elsődleges és csalhatatlan iránytű. Nem a mozdulatlanság a lényeg, hanem az, hogy mozgás közben se téveszd el a célt (mivel a cél mozog, mindenütt létezhet, mindenüvé kilökhet).
A költő felfogása szinte érintkezik ezen a ponton Rilke eredeti eszméjével, amely a „Láthatatlanság” földi tereit kívánja egyetemessé növelni, a mérhetetlen Űrben kívánja megteremteni a meghitt otthont. A magyar költői hagyomány felől nézve roppant újszerű, előítéleteket irtó, merész eszme ez: tagad minden tárgyiasságot, gyanakvással szemlél minden birtoklási ösztönt, és a személyes érvényű transzcendencia síkján kívánja megépíteni esztétikai-etikai egyházát. Mit szóljunk ehhez a lenyűgöző javaslathoz? Semmi kétség: költői gondolat ez, csalhatatlan művészi érzék és igény felragyogása; nem a hétköznapi élet vezérfonala ez a gondolat, hanem emberi életünk és tetteink legmélyebb alapja lehet.
„Csak ami nincs, annak van bokra”, idéztem már József Attilát. És Markó felfogása valahogy ezt a tudást kapcsolja össze a hazaszeretet fogalmával is.
A Már nem közös című kötet egyébként nyugodt tónusú, sokszor epikus gerinc köré épített, hanyagul hömpölygő gondolati szabadversek füzére: talán Markó Béla legnyíltabb, személyes vallomásokban kibomló műve. Az önéletrajzi, vers alá bújtatott epikus történet itt többnyire csupán a meztelen váz – a szálak legombolyodása közben a romániai magyar életanyag apró képei vetülnek elénk: fel-feldereng az a riadalmat, rettegést árasztó, csökött szorongásokat szító világ, amely a diktatúrák nyomasztó jelenlétét a kurta emberi pillanatokban is torzulások forrásává teszi.
Az élet-közeg érintéseit már önmagában az erdélyi magyar fordulatok jelenléte is jelzi. Lehet, hogy a haza-vágy (ez a furcsa, inkább csak országot, helyszínt, tetszőleges tárgyi és nyelvi flórát és faunát ismerő vonzalom és sóvárgás) már a nyelvhasználat szintjén is jelzi az imént vázolt végtelen honteremtés mellékérzéseit. Ebben a világban „angyal” hozza karácsonykor az ajándékot, és nem a „Jézuska” (már amennyiben a politikai önkény nem tiltja be a vallásos ünnepek megtartását), és 1989-ig nem „karácsony” közeledett december vége táján, hanem a „télifaünnep”, és itt egy ismerős gyerekről azt mondja a költő: „Volt egy fiuk, nálam néhány évvel kisebb” (nem pedig „fiatalabb”); és ha a szomszéd meglegyinti a fiúcskát, akkor azt olvassuk: „valami csínyt követhetett el G.-né kisfia, / mert az egyik szomszéd állítólag hozzáütött”. (Én ebben a kötetben ismertem meg ezt az igét.)
Megesik, hogy egy-egy verset teljes egészében ki kell göngyölnünk a nyelvi-történeti összefüggés pólyáiból, különben meg se értenénk. Persze, miután beástuk magunkat a tárna mélyébe, meghatódva és gyönyörködve mustrálgatjuk a szellemesen felvitt matériát – nemcsak a költeményben megcsillanó tudás ragyogását, hanem a pazar metaforákban gazdag románnal érintkező magyar nyelv rugalmasságát is. A Planéta című költemény egy utcai mutatványost ír le, aki egy „planétás papagájt” arra idomított, hogy – három lej fejében – jósolja meg bárkinek, ha kéri, a jövendőt. A papagáj csőrével, a jóslat árának lerovása után, egy cédulát húz ki egy dobozból, s a cédulán aztán pár szóban leírva áll kinek-kinek saját jövője… Az Erdély-tudatlan olvasó először nem érti, mi fán terem az a „planétás papagáj”, aztán – mintha valami képtelen elevenségű régi levlapot forgatna – lassan-lassan kipuhatolja az utcai jelenet különös értelmét, s a vers végén valódi részvéttel követi a lírai alanyt, aki estefelé, már a papagáj munkaidején túl, visszakanyarodik az elcsigázott madárhoz, amely immár rühelli a jövendölést, holtra kókadtan gubbaszt kalitkájában, tétlen Kasszandraként, „mint egy összegyűrt trikolór”.
Sóhajtásommal csupán jelezni szerettem volna azt a csiklandós mellékrajongást, amelyet ez a vers kivált a „belmagyar” olvasóban. Részben csodálom annak a lenti levantei világnak bánatosan ezeregyéjszakás-zsibvásáros-napkeleties, szédítő élményforrásokban gazdag világát, részben pedig mégiscsak megilletődöm, hogy anyanyelvemen milyen képtelenül sokrétű és idegennek rémlő képzetekben ragyog fel a másik kultúrával immár átitatott tündéri szellem. Mert miközben látom, milyen olcsón születhetett ott és akkor naponta tucatszám a hiedelemre épült filléres jövendő, részvét nyílik bennem a bolygókat faggató napszámos madár (és fortélyos, bár mégiscsak ágrólszakadt gazdája) iránt, de nem kevésbé a megtréfált, ám mégiscsak pár pillanatra el-eldajkált járókelők iránt is – és megsejtem: a jelenet a véget és értelmet nem érő magyar–román egymáshoz-görcsösödés jelképe is lehetne.
Markó Béla kötete – nyugodt tónusából és bölcseleti fordulataiból költészetet merítő faragványaival – nemcsak a romániai magyar világ közelmúltját „tényképezi” le, hanem a magyar gondolati költészet jelentős alakzatait is felmutatja.
Noha a verseket önálló költői-filozófiai állítások tarkítják, a gondolat mindig valahogy az egész egzisztencia lélegzését, sőt szívverését, öröm- és fájdalompontjait idézi meg. A letűnt zsarnoki rendszer önkényuráról írott verse, az „Újabb vers a szeretetről”, talán a könyv etikai csúcspontja. Csodálatosan higgadt szemlélet eredménye ez a költemény: úgy hull elénk, mint egy túlérett gyümölcs az ág hegyéről. Hogy a végül csúfosan kivégzett pártfőtitkár éhséget, hideget, rabságot, ezer ínséget hozott nemzetére és nemzetiségeire, az hagyján, mondja a vers – de hogy „közben megtanított gyűlölni”, az jóvátehetetlen. A versben bolyongó sajgás mélyebbre, messzebbre ér, túlterjed versen és Óperencián. Betölt egy életet és egy életművet. A költő arra a tájra gondol, ahol túl minden gyűlöleten, túl a történelem korlátain, még mindig elérhető a költészet, és a másik, a többi ember.
Azért említem ezt itt a végén, mert a szeretetnek – ahogy a költő nevezi – erre a fokára volna ma a legnagyobb szükségünk.
Markó Béla: Már nem közös. Pesti Kalligram, 2023
Megjelent a Népszava Szép Szó (Kentaurbeszéd) rovatában 2023. augusztus 20-án.
Markó Béla: Újabb vers a szeretetről
Mert nem az volt a legnagyobb bűne,
hogy éheztetett minket. És fogva tartott
az országában. Hiszen a mi országunk
lassan az ő országa lett. Úgy történt ez,
hogy észre sem vettük. És fáztunk is
éjjel-nappal. Mégsem ez a legnagyobb
gaztette. Hanem az, hogy megtanított
gyűlölni közben. Lehet, hogy ez is csak
ügyes pedagógiai fogás volt. Hatékony
módszer. Gyűlöltük őt. Egyre jobban.
Egyre elszántabban. Halálra szántan.
Mindenre készen. Reménykedtünk,
hogy beteg. Meg fog halni. Mennyire
sápadt. Milyen rekedt a hangja mindig.
Gonosz volt. Gonosszá tett minket.
Ezt pedig nem lehet megbocsátani.
Elvette a könyörületet. A szánalmat.
A szeretetet. Kimentünk az utcára.
Összegyűltünk. Elűztük. Lelőttük.
Örültünk, hogy ott hever vérbe fagyva
a gyilkos, aki gyilkossá tett minket is.
Mi öltük meg együtt, sok millióan,
mert mindannyian kívántuk a halálát.
Ezt az egyet nem lehet neki többé
megbocsátani. Minden egyebet igen.
Az éhséget, a hideget, a rabságot. De ezt
soha. Rég volt. Nem bántam meg semmit.
Pedig nincs mit szépítgetni, én is gyilkos
vagyok. Mielőtt gyilkos lettem, talán
megbántam volna. Nem tudom, értik-e ezt
a gyermekeim. És megbocsátják-e nekünk
valaha is, amit nem lehet megbocsátani?
Megjelent az Élet és Irodalom LXVI. évfolyama 37. számának Vers rovatában 2022. szeptember 16-án.
