Engedjék meg, hogy irodalmunk jelenéről szólhassak néhány vázlatos szót. Nem is annyira személyekről, mint jelenségekről. Hiszen számos értékes alkotónkat önök is ismerik. Ahogyan számunkra is bensőségesen hangzanak a román irodalom nagy nevei; a romániai magyar írók és a hazai fordítók egyaránt jó kalauzaink az önök jelentős és nagy irodalmában tett felfedező utainkon. Nekem személyesen Tudor Arghezi és Mihail Sadoveanu olyan bensőséges élményem, napi – éjfél utáni – olvasmányom, mint Ady Endre vagy Szabó Pál. A Baltát például úgy szeretem, mint az itt jelen lévő Szabó Magda Ókútját; erről az Ókútról írtam is szerelemmel, s ilyen-szerelemmel Sadoveanuról. Valahogy úgy alakult, szívesebben dolgozom hazai irodalomban; a külföld íróit szeretem, ismerem, de csak olvasom őket. Rengeteg esszé, kritika közt alig találok féltucat külföldi irodalmi tárgyút, de Sadoveanuról esszét írtam. Egyik nagy belső ügyem. Az epikus szellemről amit tudok, jelentős mértékben a Sadoveanu-művek diktálták.
De nem Sadoveanuról, nem Szabó Magdáról és Szobotka Tiborról akarok beszélni, noha így – hármas csillag alakban – is lehetne meditálni az irodalmi – epikai – szellemről, de legyek hírhozó! Jó hírt akarok mondani önöknek a magyar irodalom jelenéről.
Ha a hatvanas években a jelenről szólva mindig jelentős művekről beszélhettünk, a hetvenes években a jelent nem kényezteti nálunk a jelentős mű, de meglepő fölrajzását tapasztaljuk a fiatal generációnak. Lírikusok és elbeszélők seregesen jelentkeznek a hetvenes évek irodalmában nálunk; és oly igen, hogy készületlenek vagyunk fogadtatásukhoz. Az irodalomkritikát teszi a leginkább próbára a fiatalok e sűrű jelentkezése. A kritika nálunk a hatvanas években inkább méltatott.
Volt mit. Nagy tehetségek jelentős műveit. Az ifjúság jelentkezése azonban nem méltatást kíván, hanem kritikát. Valódi irodalmi szellemű, avatott bírálatot. És irodalmi vitakészséget. Sem az avatott bírálat, sem a vita készség dolgában nem vagyunk eléggé fölkészültek. Szerencsére a fiatal irodalom képviselői közt akadnak ígéretes kritikai és dialektikai tehetségek is.
Akik azonban nem pótolhatják a nevelő irodalmi szellemet, az idősebbek kritikai munkáját és vitakészségét.
Fiatal költők jelentkeztek a hatvanas évek végén olyan igénnyel, hogy szeretnének együtt – mint nemzedék – föllépni. Antológiát állítottak össze, kilencen voltak, s el isnevezték őket „kilenceknek“. Antológiájuk címe: Elérhetetlen föld. A legtehetségesebbek nevét ideírom: Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Oláh János. Biztosan arra gondoltak, a beérkezés, az van elérhetetlen távol. Vagy a költészet – az ígéret – földje volna elérhetetlen? Mert aztán a kilencek, mint nemzedékekkel szokott történni, nem vállalkoztak többé együtt. Viszont egymás után jelentek meg köteteik. Némelyik már harmadik kötetén dolgozik.
Mi volt a közös élmény, aminek jegyében összefogtak? Talán maga a vállalkozás, önmaguk érvényre juttatása? Az egyetem – a bölcsészkar – padjaiban találkoztak, jobbára vidékről kerültek a fővárosba. Hogy költők akartak lenni, abban az is szerepet játszott, hogy nem volt többé lehetőség a feltűnő köztevékenységre. A szürke hétköznap nem ígért mást, mint napi munkatevékenységet – Rózsa Endre tette szóvá ezt. Az iskola másra tanította őket. Olyan időre, amikor fényes szellők lobogtatták a zászlókat, amikor nagy változások, társadalmi mozgások ideje volt. Mindez nekik már történelem és álom. Az álmodozás lehetősége. Így találták meg a verset, melyben elégedetlenségük a régi lobogás formáját vehette magára. Fölfedezték gyermekkoruk vidéki – paraszti – világát, és a költői hagyományban azt a népiességet, amelynek hangvonulatát Petőfiig láthatták visszaívelni. Nagy Lászlóban és Illyés Gyulában, Erdélyi Józsefben és Petőfiben meg a népköltészeti hagyományban megtalálni vélik saját hangjukat, ízlésbázisukat és költői eszköztárukat. De megtalálják-e önmagukat? Mert egyelőre még inkább a költői szerepet próbálgatják. Még nincsenek meg az utak azokhoz a konstitutív belső erőkhöz, melyek a nagy tehetség lelkében bizonyára most is ott szunnyadnak.
De sokkal számosabb ez a nemzedék, mint az úttörő csoportjuk, a kilencek. Mások is jönnek, magánosan vagy kisebb csoportokban – Oravecz Imre, Petri György, Bálint István, Kemsei István, Veress Miklós nevét említem csak. Más hagyományt is fölidéznek, nem csak a népiességet. Olyanok is vannak, akik a városi élményvilág által inspirálva a tízes és húszas évek avantgarde-hagyományához kötik magukat, s az egyetemes irodalomban keresnek irányt. Vagy a történelem korábbi századaiba tekintenek vissza. Irodalmunk nem szokott tradíciót keresni a tizenkilencedik század előtt. Mostanában – idősebb költők kezdeményezésére is – a XVII-XVIII. század eltemetett költészetében is nyomok vannak már. Weöres Sándor a XVIII. század végének poetriáit fedezte föl; most kapott Kossuth-díjat – a legnagyobb művészeti kitüntetés! – Csanádi Imre, aki az említett korszaknak már-már filológus kutatója is. S egyes fiatal költők még korábbi időbe bátorkodnak vissza (Szepesi Attila). A reformáció idejébe, a középkorba. A történelem változó költői szerepei, magatartásformái igézik e fiatalokat. És a régi, nyelvújítás előtti nyelv. Meg azok a régi ritmikai formák, amiket a tizenkilencedik század jambizáló élményköltészete teljesen elfeledtetett. A népköltészet vonzáskörében pedig megint csak nem az irodalmi hatást veszik föl, hanem a népi életforma, kultúra egész belső világát. Van ifjú költőnk – Kiss Anna –, aki akár régi javasasszony, boszorkány is lehetne, de ez a mentalitás és magatartás oly magáévá élt, hogy személyes sorsát, élményeit kidallva a varázsszövegek formáját eleveníti. Nem csak ritmust, képet, egész életérzést mozgósít önnön városi lényének kifejezésére.
Ebben a színes, nagyskálájú kórusban sok a hamis hang. Nagy szükség van a kritikára. De azért is szükség van a kritikára, hogy értelmezze ezt a szellemi sarjadást.
Amit érdekesen egészít ki a fiatal prózairodalom. Mert az is eleven, az is számos. A hatvanas években inkább csak néhány nagy prózai mű, meg a szociográfia virágzása – ez volt a magyar széppróza; most a fiatalság jön. S már abban is érdekes, ahogy megvallja magát, megmutatkozik. (Spiró György, Csörsz István, Munkácsi Miklós, Csalog Zsolt, Császár István.)
És minthogy az elbeszélés analitikusabb, mint a vers, itt a szerepnek nincs lehetősége, nagyobb az anyag ellenállása, a próza fiatal írója hamarabb ér ahhoz a valósághoz, amelyből megérthető ez az egész fiatalság. A helyzete, az életérzése és az öneszmélése. A fiatal prózaíró nem sokáig hitegetheti magát szokványos illúzióival. Vállalnia kell az önismeretre való törekvést, különben nem lehet íróvá.
Milyen ez a széppróza? Erősen intellektuális, azaz áttételes. A valóságot olyannak látja, mint amilyen maga a fiatalság. A család, az iskola védettségében felnőtt, az élet családon és iskolán túli dolgait pontosan még nem ismerő, tapasztalásaiban folyton meglepődő fiatal ember csupa ambivalencia: eszményekben nem bővelkedik, de idealista. A valóság töredezett felületét összeilleszteni, áttekinteni nincs elég türelme, bölcsessége. De van érzéke az objektivitás iránt, képes a distanciára és nem szentimentális. Először a nemzedéki különbséget érzi. Az idősebb nemzedékre furcsálkodva tekint, de nincs híján a megértésnek. Nem lázadó ez a fiatalság, de tudja már, hogy az idősebbek önmaguk ifjúságát keresik benne. Aminek nem tud megfelelni. Sok minden hiányzik, de nem a hiány foglalkoztatja.
Neki már az a problémája, amit az idősebbek életvitelében is felfedez. Tudunk-e élni, ez a kérdése. És ő megpróbál e kérdésre önnön életvitelével válaszolni. Így érti meg az őszinteség jelentőségét. Így veszi észre, hogy a dolgok menetében sorrend van. S tudja már, hogy nem az a fontos, ami látszik, de az, ami az irgalmas látszatok mögött van.
Olyan próza íródik így, amiben nem az életanyag határozza meg a formát, hanem a konstrukció. A fiatal író elképzeléséhez keres anyagot, s olykor egyenesen parabolát ír. A dedukció és nem az indukció uralja formaépítését
Ezért sokat ad eszközeire, a nyelvre, a kifejezés mívességére, az írói technikára. Igen gyakori a mesterségben jó gyakorlatot szerzett fiatal író (Esterházy Péter). S ennek a fiatal írónak már a példaképe is más, mint előző korok fiataljának. A magyar széppróza század elején élt feledett mestereket fedezik föl a fiatalok. A novellaírás mestereit (Csáth Géza, Cholnoky László). Tőlük tanulnak.
Természetesen mást csinálnak, mint a mesterek. Már azért is, mert e fiatalságnak a szocializmus társadalma már természetes közege. (Ördögh Szilveszter, Kurucz Gyula.) Észjárásukat és ismeretvilágukat a marxista gondolkodás jelentékenyen meghatározza. Homogén társadalomban élnek. Nem is gondjuk az, ami az emberek társadalmi különbségéből eredt valaha. Az a gondjuk inkább, hogy miért találják szembe magukat számukra érthetetlen emberi jelenségekkel, régi tudatmaradványokkal. Ez a tartalma nemzedéki problémájuknak.
Nincs a prózában nyoma sem a konzervativizmusnak. Epigonok sincsenek.
A hatvanas években még gyakori volt egy-egy divatos irány vagy mester utánzása. (Hemingway.) A mai fiatal prózaíró tudja már, hogy a példa nem lehet minta. Így aztán a fiatal prózairodalom egyre több meglepetést szerez nekünk.
A magyar irodalom a hatvanas és hetvenes években elvesztette nagy nemzedékét. A századfordulón, századelőn született és a harmincas években naggyá lett generáció a hatvanas-hetvenes évek fordulóján elhalt. Nagy vesztesége ez irodalmunknak. De ugyanezen idő bőséggel hozza a fiatalságot. A hetvenes évek végére ez a fiatalság jelenti majd a java magyar irodalmat. Jelenleg a fiatalok jegyében kell már gondolkodnunk a magyar irodalom közvetlen jövőjéről, holnapjáról.
S ez már a szocialista korszak irodalma.
Elhangzott a bukaresti írók Házában a Magyar Népköztársaság felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából rendezett irodalmi esten.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 18. számában, 1975. május 2-án.