Kezdhetnénk azzal a triviális közhellyel, hogy Gyurcsány Ferenc szerepét, teljesítményét és jelentőségét az utókor és a történészek ítélik meg. Tegyük hozzá, azok is irányultságuk és aktuális érdekeik szerint. Objektív ítéletre a tudománytól sem számíthatunk, tudományból is kettő van, mint minden másból. Mindennek van hamisított mása.
Gyurcsány formátumát azonban az a tény mutatja, hogy tévedései, hibái és bűnei ellenére az utókor és a történelem elemzésre méltónak tartja a politikai szerepét, szemben azokkal, akik a baloldalon és liberális kortársai közül ádáz módon gyűlölték, s kizárólag miatta, képesek voltak egy nárcisztikus populista mellé állni, aki gyűlöli őket és a jogállamot.
A történelemtudomány számára megkerülhetetlen feladat lesz, hogy Gyurcsányt értékelje, leginkább azért, ami Gyurcsány után, s Gyurcsány nélkül következik. Gyurcsány szimbólum lett. Nemcsak abban a negatív értelemben, amit részben maga idézett elő, részben elvadult gyűlölői, irigyei és ellenségei hordtak rá. Méghozzá – ha úgy tetszik – az áruló „testvérei”.
Gyurcsány a fasizálódó Magyarországon jelképe lett a demokratikus elveknek, normáknak és értékeknek, még akkor is, ha azokat időnként saját pártjában sem tartotta be, melyeket a szektásodó magyar politikai életben szintén egy vezérelvű párt élén képviselt, melyekhez csak addig maradt hű, amíg azok nem veszélyeztették a párt anyagi helyzetét és létezését.
Ez utóbbival hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon 15 év alatt kiépülhetett a fasiszta diktatúra, amelynek csíráit és várható következményeit egyedül ő látta már 2010 után. Az okokról később ejtünk szót, de az biztos: Gyurcsány Ferenc volt az egyetlen és utolsó a magyar közéletben, aki a felvilágosodás, a demokrácia, a liberalizmus elveit nem adta fel.
Gyurcsány jelentőségét leginkább ez adja, s Magyarország kimondhatatlan vesztesége az, hogy Gyurcsánnyal együtt ezek az elvek is eltűnnek a nemzetiszocialista jövő felé robogó magyar közéletből. Emlékezzünk erre a pillanatra, amikor Orbán, a volt SZDSZ politikusai, Gyurcsány egykori szoci elvtársaival kiutálták ezt az embert ezekkel az értékekkel együtt.
Gyurcsánnyal együtt ezek is eltűnnek. Nem lesz kihez csatlakozni, mert senkitől nem lehet hallani ezeket, olyan tisztán, mint tőle. Ezzel megerősödik az a hazug narratíva, hogy vége a liberális demokrácia és a liberális világrend korának, amit felvált a „populista demokrácia” kora. „Populista demokrácia” nincs, csak demokrácia. A „populista demokrácia” a fasizmus.
Amikor ennek a blődségnek tudományos igénnyel adnak hangot felelőtlen tudós emberek (ideológiát szolgáltatva a fasizmus és a nácizmus újabb térhódításának), Gyurcsány után nem marad senki, aki a felvilágosodás, a liberális demokrácia, a jogállam valódi értékeit képviselné, hangoztatná és jelképezné. A személyes tragédián túl ez az igazi veszteség.
A tudós urak figyelmébe ajánljuk David Brooks New York Timesban megjelent írását, aki azt mondja, hogy a liberális demokrácia a civilizáció és az emberi fejlődés terméke, amit nem egy másik világrend vált fel, hanem a civilizáció elpusztítása. Trump, Orbán, Magyar és populista társaik a civilizációt, az emberséget és az emberi normákat pusztítják el.
Döbbenten figyelem Magyarországon a kollektív elhülyülés tüneteit, amelyek árulással keverednek. Emlékszem, hogy a rendszerváltás után a baloldal egyik fő teoretikusa, Ágh Attila nagy visszhangot kiváltó cikket írt a populizmusról, a populizmus veszélyeiről, s most egy populista támogatója, ehhez elméletet is gyárt a „populista demokráciáról”.
David Brooks szerint ebbe nem beletörődni kell (főleg nem ostoba, tudományosnak látszó elméletekkel igazolni a civilizáció elpusztítását), hanem fellázadni ellene. Ahogy Brooks írja Amerikában Trump pusztítására, „itt az ideje egy átfogó nemzeti polgári felkelésnek”. Gyurcsány szerepét és politikai teljesítményét is ehhez képest kell vizsgálni és értékelni.
*
Mielőtt ezt megtennénk, fontos megemlíteni, hogy Magyarország volt liberális pártja (az SZDSZ) politikusainak, személyiségeinek feladata lett volna a civilizációt megvédeni, Orbán fasiszta államának ellenállni. Vagy legalább, az erre irányuló törekvéseket és személyeket támogatni (köztük Gyurcsányt). Az ő feladatuk lett volna Magyarországnak tartást adni.
Erre még akkor is lett volna lehetőségük (és erkölcsi kötelességük), ha a pártjuk megszűnt. Ezt bizonyítja, milyen jelentősége van a Magyar Péternek nyújtott támogatásuknak, aki cserébe szóra sem méltatja őket, mert náluk jobban nem utál senkit. Magyar ugyanis azt képzeli, hogy ők még mindig bármiféle liberális demokratikus elvet képviselnek. Téved.
Ezzel elérkeztünk a Gyurcsány-jelenség legfontosabb részéhez. Az SZDSZ és Gyurcsány kapcsolatához, mert enélkül nem lehet megérteni semmit. Ha van olyan társaság, amely Orbán és bandáján kívül is jobban utálta és gyűlölte Gyurcsányt, akkor az a volt SZDSZ-es „köménymaghoz” és holdudvarához tartozó liberálisok. Ők nyírták ki Gyurcsányt.
Mindezt olyan ember írja, aki élni és halni volt képes valaha ezért a pártért, pontosabban az általa képviselt felvilágosodás, a liberális demokratikus értékekért. Nem tudta elképzelni azt, hogy ez a párt és annak szimbolikus alakjai nem képviselik egy életen át, megtagadják ezeket az értékeket. Most viszont, Magyar támogatóiként, utólag is átértékelődik minden.
Hazugság és képmutatás volt minden szavuk. Gyurcsány hibája az volt, hogy nem rúgta ki őket az első pillanatban, amikor találkozott a simlisségükkel. Ugyanolyan korruptak voltak, mint az MSZP, csak ők „pragmatizmusnak” nevezték a lopást. Gyurcsányt kritizálták, ismert nagyképűségükkel, hogy nem tud kormányozni, de a teljesítményük semmivel nem jobb.
Az SZDSZ volt korifeusai elveszítettek egy virágzó pártot, amely megszűnt, de Gyurcsány felépített egyet, méghozzá azzal az ellenszéllel szemben, amit ők gerjesztettek. Orbánnak esélye nem lett volna a „gyurcsányozással”, ha a liberális értelmiség kiáll mellette, megvédi és mögé áll. De nem ez történt, hanem rátettek egy lapáttal, mert nem a brancsból való.
Ezek az emberek elveszítették minden hitelüket a Gyurcsánnyal szembeni kritikára, amikor Magyar Péter mellé álltak. Egy szélsőjobboldali populistát támogatnak, azzal a felkiáltással, hogy az ördöggel is cimborálni kell. De Gyurcsány az ördög kategóriájába sem fért bele, az SZDSZ liberális demokratikus elveivel sem. Őket a Gyurcsány-utálat tartja össze.
Nem az elvek alapján választottak, hanem tehetségnek nevezik a populizmust, a jobboldali demagógiát, manipulációt, ezúttal is „pragmatikusan”. Ennyi erővel akár a világ legnagyobb fasisztáit is támogathatnák. Ha Gyurcsányt alkalmatlannak tartják (nem mintha ők jobbak lennének), kereshettek volna alkalmasabbat, de az értékek mellett ki kellett volna állniuk.
A személyes gyűlölet azonban felülírt mindent. Ez irányította a gondolkodásukat, háttérben kifejtett aknamunkájukat. Mivel az MSZP egy halott, amelynek még nő a haja és a körme, Gyurcsány megkerülésére kitalálták, s a köztudatban elfogadtatták azt a hazugságot, hogy Orbánt egy jobboldali fideszessel, egy másik Orbánnal kell/lehet leváltani. De akkor minek?
Gyurcsánnyal szemben valóban az ördögöt választották, míg Gyurcsány nem volt ördög. Ez a legteljesebb mértékben lenullázza őket, egész pályafutásukat, a kezdetektől a mai napig. Ha bejön a számításuk, s a NER ideje lejár, Orbán puha diktatúrája helyett egy kőkemény diktatúrát szabadítanak az országra, amihez képest egy „alkalmatlan” Gyurcsány a menny.
De érdemes összehasonlítást tenni azoknak a liberális értelmiségieknek is, akik nemcsak támogatták Orbánt Gyurcsánnyal szemben, hanem azt sem bánták, ha Orbán kétharmados többséget szerez, noha jól ismerhették Orbán személyiségét és a retorikáját. Ezek után Gyurcsányból lett közellenség, miközben Orbán egy fasiszta diktatúrát hozott létre.
Orbán lényegét tekintve kivezette Magyarországot az Európai Unióból, az ország szuverenitását felszámolta, eladta az oroszoknak és a kínaiaknak. Az „alkalmatlan” Gyurcsány ezt soha nem tette volna. Ami Gyurcsány kormányzása alatt történt, az már az Orbán-puccs része volt, de az alkotmányos rend megdöntése után is Gyurcsány lett a felelős és a bűnbak. Nem Orbán.
*
Minderről azért beszélek ilyen sokat, mert Gyurcsányt nem Orbán végezte ki, hanem ők. A kormányon is, s ellenzékben is. Emellett ez kapcsolódik ahhoz is, amit Gyurcsány pártjával szemben mi erős kritikaként fogalmaztunk meg: a DK miért bezárkózó, miért nem nyitja ki a kapuit, miért nem integrálja a rendszer összes liberális és demokratikus ellenfelét?
Vélhetően azért (sem), mert a legyalázott Gyurcsány pártjába nem akartak belépni.
Mi valóban egy sokszínű, demokratikus koalíciót képzelnénk el Magyarországnak, amelyben elférnek különböző nézetek, irányzatok, szellemi műhelyek, amelyben valódi demokratikus verseny van. Nem a Gyurcsány-család pártja, s nem a Gyurcsány-családhoz való lojalitás a pártban való érvényesülés alapja. De ennek nemcsak a Gyurcsány-család volt az oka.
Nem lehet, hogy Gyurcsányt szorították ebbe a bezárkózó pozícióba? Ha paranoiás lett, minden oka megvolt rá. A suttogó propaganda nem maradt hatástalan. Ki jelentkezett, hogy szívesen lenne egy demokratikus koalícióban, sokféleképpen gondolkodó emberek között, ahol nyílt és demokratikus verseny van, de benne van Gyurcsány is?
Lehet, hogy így kellett védeni tőlük a pártot? Vagy csak magának sajátította ki az általa alapított pártot? Magában bízott meg egyedül?
Nem lehet tudni, hogy Gyurcsány milyen miniszterelnök lett volna demokratikus ellenzék, s nem a romboló szélsőjobboldali Fidesz esetén. Vagy akkor, ha egy lojális koalíciós partnere van. Esetleg saját pártja is támogatja (amely akkor az MSZP volt, melynek züllöttségét nem lehet egy ilyen cikkben kellőképpen érzékeltetni). Lehet, hogy akkor is rossz vezető lett volna. De ki jobb nála? Orbán? Vagy Magyar, aki egy pártot sem tud létrehozni? Vicc.
De azt nem lehet elvitatni, hogy Gyurcsány tehetséges ember volt, karizmatikus politikus, akit meg kellett volna becsülnie az országnak, mert demokraták között nem sok ilyen van. Hogy ne menjünk messzire, az SZDSZ-ben sem volt sok hozzá hasonló. A gyűlölői pedig a lába nyomába sem léphetnek.
Lehet, hogy Gyurcsány nem miniszterelnöknek való, még az is lehet, hogy nem jó vezető (ami abból is látszik, hogy nem rugdosta ki azokat, akiket kellett volna, a horngáborokat). De egy demokratikus közösségben meg lehetett, s meg kellett volna találni a helyét. Ehhez azonban nem voltak megfelelő partnerek, ezért kényszerült vezérelvű pártot létrehozni.
Azt a hazugságot mindenki felejtse el, hogy Orbánt Gyurcsány miatt nem lehetett legyőzni. A távozásának egyetlen pozitívuma az lesz, amikor a nagyszájú senkiháziak nélküle is majd hatalmas vereséget szenvednek. Nem Gyurcsány állt az ellenzék, az Orbán-ellenes tömeg útjában, hanem a saját kollaborációjuk, gyávaságuk és a mindig szarkeverő értelmiségük.
Ha Gyurcsány nincs, még ennyi sem lett volna. Magyar az ő embereit vitte el. Mi azt hittük, hogy egy ilyen képtelen szélsőjobboldali támadás esetén, amikor a demokratikus jogállam esküdt ellensége a demokratikus jogállam híveit veszi célba, mégis hasznos lesz a szektás szerveződés, mert megőrzi a demokratikus ellenzéket a demokratikus oldalon.
Nem így lett, hanem árulók lettek, köpönyeget cseréltek. A Gyurcsány-imádatukat váltották Magyar-imádatra, ami azt bizonyítja, hogy mégiscsak jobb és erősebb egy demokratikus párt, amelyben vannak különböző gondolatok, irányzatok, mint egy hitre épülő és szektás, vezérelvű párt. Félő, hogy Gyurcsány távozásával a DK-ban semmi nem változik.
Kiderült, hogy mégiscsak egy csürhéje van ennek az országnak, egy olyan értelmiséggel, mely képtelen betölteni a hivatását, értékeket adni, képviselni. Ezekhez képest Gyurcsány, a maga gyarlóságaival, hibáival egy fénylő csillag, és jellemzője ennek az országnak, amit Adynál jobban senki nem írt meg, hogy végül neki kellett elbukni és távozni.
Lehet azt mondani, hogy elfoglalta a helyet, de nem töltötte be a szerepet. De senki nem akadályozta meg a titkos tehetségeket, hogy demokratikusan legyőzzék. Magyar Péter sem győzte le, ő eltaposta. Azzal, a jövőre vonatkozó demagóg állítással (amire semmi garancia nincs) nem lehet versenyezni, hogy „csak Magyar képes legyőzni Orbánt, Gyurcsány nem”.
Főleg olyanokkal szemben, akik soha semmiféle áldozatot, kockázatot nem vállaltak, akik annak reményében támogatnak egy populista szélhámost, hogy nem kell tenniük semmit. Még azt sem veszik észre, hogy Magyar megosztóbb személyiség, mint Gyurcsány, akiről ezt a képet mesterségesen hozták létre, de Magyar esetében a személyiségéből következik.
Ezért Magyar nagyobb vereséget szenved, mint az ellenzéki összefogás bármikor, aminek Gyurcsány csak egy tagja volt. De most majd nem lehet Gyurcsányra fogni. Gyurcsány a kirekesztő Magyarral szemben is korrekt volt, s helyesen döntött, amikor nem adta át a terepet a fideszes ficsúrnak, aki hosszútávon nagyobb veszélyt jelent, mint Orbán.
*
Végül, visszatérve David Brooks felvetéséhez, hogy a fasizmus kialakulását, a jogállam lebontását nem tétlenül kell nézni (nem asszisztálni kell hozzá), hanem „átfogó nemzeti polgári felkelésre” van szükség (ami nem erőszakot jelent, hanem ellenállást), Gyurcsány teljesítményét ez alapján kell megítélni.
Gyurcsány érdeme, hogy megtartotta a liberális demokratikus értékeket és alternatívát a magyar közéletben. Ennek értéke felbecsülhetetlen. Különösen most, amikor a demokraták is elárulták és megtagadták ezeket az értékeket. A DK Gyurcsány nélkül elindulhat baloldali populizmus irányába, de az Magyarország veszte lenne. A munkásmozgalom meghalt.
Ugyanakkor Gyurcsány hibája, mondhatni gyengesége volt, hogy nem állt egy nemzeti polgári felkelés élére, amely felkelésben ő lett volna, aki elöl megy, s mögötte nincs senki. Ezt nem vállalta, mert nem hitt abban, hogy ha az elvek mentén cselekszik, akkor annak a végén meglesz a gyümölcse. Hiteles marad. Ezt csúnyán elhibázta.
Ehelyett saját elvei ellenére bevonult a kollaboránsokkal együtt a parlamentbe, legitimálta az Orbán-rendszert, amivel egyrészt saját hitelét és mérőzsinórját elvesztette, s feloldozta az egész magyar társadalmat ennek az elfogadhatatlan kollaborációnak az erkölcsi súlya alól. A magyarok boldogan fogadták, hogy nem kell ellenállni, sütögethetik a pecsenyéjüket.
Mindezt kollaborációnak és a diktatúra legitimációjának maga Gyurcsány nevezte, azelőtt, hogy ezt megtette volna. Etetni kellett a sok éhes szájat a pártban, akikre ráfért volna egy kiadós őszödi beszéd. Ez adott lehetőséget, hogy lépésről lépésre, tégláról téglára felépült Orbán demokráciának hazudott, fasiszta diktatúrája, önkényuralmi rendszere.
Nem lehet tudni, mi lett volna, ha Gyurcsány nem ezt teszi. De azt látva, hogy a magyarok a korgó hasukat követve szabadulnának Orbán rendszerétől, amely a beleegyezésükkel alázta meg, fosztotta ki, taposta el őket, képesek egy nárcisztikus pszichopata hazugságait is elhinni, becsapva önmagukat, egy elvszerű, hiteles ellenzékhez is csatlakozhattak volna.
De ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy Gyurcsány örökre egyedül maradt volna abban a nemzeti polgári felkelésben, ami Amerikában sem akar egyelőre kitörni. A mi szemünkben ez nem mentség, mert akkor is ezt kellett volna tenni, ha senki nem követi. Mindennap így kell végeznünk a munkánkat: akkor is hűek maradunk, ha egyedül maradunk.
Az ilyen megalkuvásokból jönnek olyan nevetséges pótcselekvések, mint az ózdi lakásokba való beköltözés és társai. Az ilyen megalkuvások büntetése az (ha elhagyjuk azokat a demokratikus elveket, értékeket, amelyeket képviselünk), hogy a csőcselék egy fasisztát választ. A barátok elárulnak, egyedül maradsz. Jobb lett volna elvhűen egyedül maradni.
*
Gyurcsány sorsa tipikus magyar sors. Mondhatnánk, sorstragédia. Az ilyenek mutatják, hogy ez az ország a még nagyobb pusztulás felé halad. Egy normális országban ez nem történhet meg. A mesterséges intelligencia ezt írta róla: „Magyarország soha nem becsülte meg azokat, akik előrébb jártak, csak azokat, akik visszarángatták. Gyurcsány története szervesen illeszkedik ebbe a sorba: azok közé tartozik, akiknek bukása a nemzet bukását vetíti előre. Ezért az ő politikai tragédiája egyúttal történelmi tünet.”
Mi nem osztjuk az optimizmust, hogy majd Dobrev Klárával minden jó lesz. Dobrev Klára Gyurcsány miatt volt/lett az, aki. Nélküle egy átmenet lehet a teljes vég felé. Karizmája Gyurcsánynak volt. Belőle lehetett ősellenséget csinálni. Ő közel állt az emberek szívéhez. Ez a magyar értelmiség bukása is, amely kiváló érzékkel választja mindig a rossz oldalt, tévedhetetlenül rohan a szakadékba, s elvárja, hogy mindenki kövesse őket.
Nem lenne teljes a rögtönzött Gyurcsány-portré, ha nem ejtenénk szót a „független” sajtóról. Amit ez a sajtó, amely magát függetlennek mondja, s amely abból az Indexből szóródott szanaszét, amely nélkül Orbánnak soha nem lett volna kétharmada, minősíthetetlenül és gyalázatos módon viselkedett Gyurcsánnyal. Olyan eszközökkel élt, amely a sajtóetikával és a sajtószakmával összeegyezhetetlen. Ezek most is Magyarország sírásói.
Gyurcsány egyedül maradt, mint József, akit a testvérei kútba dobtak, majd Egyiptomba eladtak rabszolgának. Nem rajta múlik, hogy vélhetően nem ő lesz az, aki megmenti az áruló testvéreit és Magyarországot. Pedig a visszavonulása biztosan jót tesz majd neki. De csak neki. Nincs happy end. Testvérei már megtalálták maguknak a messiást, az ördögben.
Tőle pedig nem szabadulnak. Visszasírják egyszer még Gyurcsányt, de Magyarhoz képest még Orbánt is. Gyurcsány Ferenc magánembernek minden jót kívánunk. Álljon helyre az élete, és találja meg azt, ami örömöt szerez neki. Ő nem veszít semmit. A port is verje le a lábáról és vissza se nézzen.
