Magyarországon tizennégy éve énekelnek az igazságtalanságok, az elnyomás, a fasizmus és a diktatúra ellen. Nem harc ez, hanem elérzékenyülő sirató, tudomásulvétele és beismerése annak, hogy az éneklőknek nincs bátorságuk szembeszállni az elnyomó rendszerrel, de azt akarják érezni és mutatni, hogy ők jó emberek. Aztán mindent tűrve mennek tovább.
A legtöbb esetben maguktól hatódnak meg az éneklők és/vagy az éneklés hallgatói. Ennek hagyományai biztosan régre nyúlnak vissza, maga a himnusz is egy sirató. Emlékezetünk a szocializmusig nyúlik vissza, ahol az orosz tankok és az 56-os forradalom megtorlásának emléke forradalmi tetté tett olyan dalokat és utalásokat, amelyek ellenállást fejeztek ki.
Van, amikor ezeknek forradalmi szerepük van. De most nincs.
A sorok között kellett olvasni a „bátor” üzeneteket. Ám ma nem ez a helyzet. Az Európai Unió és a NATO tagországában még nincs nyílt diktatúra. Majd lesz, főleg akkor, ha Orbán kijelölt utódja, az ellenzék üdvöskéje, bevonul a Karmelitába. De most még nincs. Lehetne nyíltan fellépni a rendszer ellen, és az utcáról kényszeríteni. Meghúzni legalább a határt.
Most nem az orosz tankok tartanak vissza mindenkit attól, hogy határozottan kiálljon és szembeszálljon az elnyomással. Nem is a félelem, mert még félni sem kell. Csak az önzés, a számítás, a gyávaság, az egyéni helyezkedés és az önös érdek. Addig mennek el, amíg az semmit nem veszélyeztet, ez pedig a belenyugvó, önáltató siratás és éneklés.
Azt is kórusban és tömegben. Nem kellene ezt megváltoztatni?
Ez nem más, mint a diktátor és a diktatúra bátorítása, hogy bármit megtehet. Ez lemondás a szabadságról, az emberhez méltó életről. Ez nyilvánvaló kifejezése és beismerése az önző és számító életnek, ahol csak a mindennapi kenyér vagy a hétvégi wellness számít, kinek-kinek, és semmibe vétele minden morális értéknek, szolidaritásnak és emberi normának.
Miért nem lázadnak fel ez ellen? Miért kell tűrni azt a megállapítást, hogy majd csak akkor, ha az anyagiakat elveszik tőlük, akkor háborodnak fel, akkor nem kell nekik vezér se. Nem keresnek hamis messiásokat, tudni fogják mit kell tenni. De addig szemet hunynak, s úgy tesznek, mintha Magyarországon semmi nem történt volna.
Úgy tartják, vannak hülyék, akik nem követik szolgai módra (mint az ország 90 százaléka) baksisért a diktatúra elvárásait, vessenek magukra: aki hülye, haljon meg. Legfeljebb majd énekelünk neki egyet, oszt jónapot! Amúgy mindenki dögöljön meg, ha nem mi vagyunk azok. Senki ne számítson a haragunkra. Másokért nem haragszunk. Ez normális?
Ez ennek a népnek az elsilányosulása, amelynek két legvisszataszítóbb és legmegalázóbb megnyilvánulása, hogy a diktátor „szabadságszerető népnek” nevezi őket, és ő ünnepli a magyar szabadságharcokat mint forradalmár. A másik pedig a diktátor legjobb tanítványa, aki a helyére pályázik, akiért messiásként lelkesedik a gyáva, önző, hazug és lusta nép.
Ez utóbbi azt ígéri nekik, hogy semmit nem kell tenniük, majd ő megszünteti a diktatúrát. Ez a semmittevésre irányuló hazug ígéret vitt utcára ezreket, tízezreket, az urnákhoz 1,3 millió embert. Nem Magyar Péter képessége és sikere, hogy „áradt a Tisza”, hanem annak az örvendezése, hogy nem kell kockáztatni, áldozatot hozni, valaki megteszi helyettük.
Aki még nem vesztett. Ez különbözteti meg a többiektől és a támogatóitól.
1,3 millió ember és a Magyar-imádat résztvevői mind azt fejezték ki, hogy szar emberek vagyunk, és nem is akarunk mások lenni. Nem akarunk megváltozni. Nem állunk ki elvek és emberek mellett, nem kockáztatunk senkiért semmit. Értelmisége elhagyta ezt a népet, nem tanítja, nem neveli, nem mutat neki utat, példát, cinikusan lemondott mindenről. Azt legalább őszintén mutatják, hogy rájuk és elveikre ne számítsanak, mert az nekik nincs.
Képesek a legocsmányabb embert is követni, a legundorítóbb hazugságokat is elfogadni, ha nem kell csinálniuk semmit. Magukban sem bíznak, mert magukat jól ismerik. Majd elintézi helyettük. Természetesen nem fogja. Hajlandóak belerúgni bárkibe, akire a hamis messiás rámutat, akinél még az Orbán-rendszerben sem lehet mocskosabb manipulátort találni, s hajlandóak feláldozni mindezért a jövőt.
Nem sérti ez a nemzeti önérzetet, az egyéni emberi becsületet? Hol a határ? Nem lehetne most visszatérni az emberi értékekhez, az emberi méltósághoz? Iványi Gábor megvédése nem lenne alkalom a „megtérésre”, a tisztesség visszaszerzésére? Önvédelem is ez, mert aki Iványi Gábort megvédi, önmagát védi meg. Miért kell mindent tűrni, mindenkit elárulni és mindenkit magára hagyni?*
Nincs az az aljasság, az a veszteség, az az embertelenség, ami ezt a népet megérintené és ellenállásra késztetné, amíg van „zabálnivalója”. Mert csak az számít. Nem számítanak a hátrányos helyzetű gyerekek, akik speciális nevelést igényelnek, és elvesznek a diktatúra janicsárképzőiben, nem számít egy iskola lefejezése, ha az igazgató él a tanszabadsággal.
Nincsenek eszmények, amelyekért élni és halni kell? Az emberi lét így kiüresedik.
Semmi nem számít? Az igazgatót énekléssel búcsúztatják. Nem tudjuk, mennyire gyalázza meg ez a gyáva magatartás a „Szól a kakas már” című dalt, amit annak kapcsán énekeltek el, hogy magára hagyták a diktatúra újabb áldozatát. Elfogadták nagymúltú iskolájuk ilyen primitív megalázását, az oktatás és az évkezdés ellehetetlenítését, paprikajancsik kezéből.
Miért hagyják megfélemlíteni magukat?
Azt hiszik, hogy ez így rendben van? Meghatódnak a nagyszerűségüktől, azt gondolják, hogy ezzel mindent megtettek. Zenei fesztivált rendeznek Iványi Gábor üldözése miatt, akinek örülnie kell ennek is, aztán hazamennek a zenészek, hazamennek az önmaguktól meghatódó emberek, Iványi Gábor pedig magára marad. Majd jönnek az utcaseprők.
Iványi Gábor élete, munkája, a gondozottai élete nincsenek megmentve. Iványi Gábor a Blahán észrevesz majd egy-két hajléktalant, és amikor senki nem látja, beviszi őket abba a szállójába, ahol néha kikapcsolják a százmilliárdokat elrabló gazemberek a villanyt és a gázt. Ez lesz az egyetlen valamire való haszna a programnak? Nem érzik, hogy ez nem elég? Előbb-utóbb mindenkit utolér a diktatúra. Nem lenne jobb megállítani előbb?
De megtették, amit lehetett, ezt gondolják. Aki ezt kritizálja, az bajkeverő. Ennél sokkal kisebb dolgokért, nagy demokráciákban, fellázadnak. Megáll az élet, lángolnak az utcák, és meghátrálásra kényszerítik a hatalmat. Na, amikor ez elhangzik, érzik magukat jó helyen a megalkuvók, mert azt lehet mondani: akinek az éneklés kevés, az véres forradalmat akar.
Nem akar. Éppen arról van szó, hogy nem akar. Mert ha elfogy a kaja, akkor majd az lesz, véres forradalom. Ezt lehetne megelőzni bátor kiállással. Minden meghunyászkodás a véres forradalom felé és/vagy a teljes összeomláshoz vezet. Itt lehet megelőzni a tragédiát.
Békés rendszerváltás nem lesz. Ennek lehetőségét Orbán már régen lezárta. Énekelgetni lehet, de attól nem változik meg semmi. Van helye az énekelgetésnek is, de nem pótolja a tiltakozást, a határozott fellépést, a hatalommal szembeni ellenállást, a kiállást. Nem fogja a hatalom magától abbahagyni az elnyomást. Kényszeríteni kell rá.
A tapasztalat az, hogy az éneklések nem elkezdenek valamit, hanem lezárnak. Temetés a legtöbb zenei koncert, a végsú búcsú, a belenyugvás a „változtathatatlanba”. Nem lehetne, hogy ezúttal ne így legyen? Nem lehetne, hogy valaki erről beszéljen? Hogy ne depresszió, ne temetés, ne belenyugvás legyen az éneklés, hanem feltámadás?
ványi Gábor kap majd valamennyi adományt, ami jól jön, mert minden fillér kell, de nem old meg semmit. Ennek az országnak a szeme előtt végzik ki az élő lelkiismeretét, aki az egész életét a szegények, a hajléktalanok, a bántalmazottak megsegítésére, kisgyerekek etetésére, nevelésére, esélyeik megteremtésére fordította. És nem számít, mi történik vele.
A magát függetlennek hirdető sajtó élőben közvetíti a kivégzését, egy szóval nem áll mellé, nem áll az élére semminek, csak a farkát mutogató nárcisztikus pszichopatáról közvetít, és végigasszisztálja demokráciavédő nyugatiak pénzén az egész mocsok Orbán-rendszert. Az ellenzéket gyalázza, magát az Orbán-rendszert is ők gründolták össze. Lásd: Index-csapat.
Hol van az önérzet, a felháborodás, az együttérzés, a cselekvés? Mindenki másra vár, és az egyetlen ötlet az újabb zenebona (oh, aminek örülni kell), az éneklés és a hazamenetel. A civileknek, ugyebár, a pártok és a politikusok nem kellenek, mert azok nem emberek. Azok nem tartoznak hozzájuk, azok alacsonyrendűek, csak aztán senki nem szavaz rájuk ezért.
Rendkívül káros, ahogy az állandóan felbukkanó „civilek” uszítanak pártok és demokratikus politikusok ellen. Náluk kártékonyabb szereplői nem nagyon voltak a közéletnek. Előbb mindenből kirekesztik a pártokat és a politikusokat, aztán mutoganak rájuk, hogy nem értek el semmit, nem csinálnak semmit. Mennyivel különbek ők bárkinél?
Mindig beletrappolnak valamibe, szétverik, aztán otthagyják. Semmi felelősségük. De a demokratikus pártokat és politikusokat lenullázzák. Aztán csodálkoznak, hogy semmire nem mennek.
Mert nem felemelik, hanem legyalázzák őket: a civiljeik, a sajtójuk, a megmondóembereik. Nincs szolidaritás, nincs elfogadás, nincs összefogás. Ha valakiben van élet, s felháborodás, azt a színpadról alázzák le, hogy fogja be, szájukra teszik az ujjukat, hogy hallgasson, mert mi nem olyanok vagyunk. Mi nem mondjuk, hogy „mocskos a Fidesz”. Az csúnya.
Iványi Gábor örülhet, hogy énekelnek neki egy kicsit, de tüzes beszédet senki ne várjon. Iványi Gábor amúgy óellenzéki, mert ő nem fideszes, nem bántalmaz senkit, demokratikus és keresztényi elvei vannak, amelyekhez hűséges is. Nem félt soha a hatalomtól, mindig áldozatot és kockázatot vállalt, mindenki mellett kiállt. De ez nem teszi méltóvá 1,3 millió magyar ember és a hamis messiása támogatására.
em ígér hamis megváltást, ezért tömegek támogatására nem számíthat, legfeljebb a közönyére. A názáreti Jézuson kívül így még nem hagytak magára senkit. Nem tudják, hogy Iványi Gáborban önmagukat menthetnék meg, hogy ez az ember az, aki mellé oda kellene állni, aki valóban megszabadíthatná őket, mert ő Orbán antitézise, nem a hamis messiásceleb.
Lehet, hogy a téren ő lesz az egyetlen ellenálló, aki krisztusi szeretettel és megértéssel tekint a sok gyáva kollaboráns emberre, akik elsiratják őt, de nem segítenek neki. Nem állnak tevőlegesen is mellé, csak le tudják a „kötelességüket”, és megnyugtatják vele a lelkiismeretüket. Ők megtettek mindent. Iványi Gábor pedig elhiszi és köszöni szépen.
Fel sem fogják, hogy ez az ember valóban megértéssel tekint önző és gyarló voltukra, nagyra értékeli, hogy megtesznek annyit, amennyit a gyávaságuk és az önzőségük enged, amivel máskülönben tisztában van. Iványi Gábor nem hibáztatja, nem vádolja őket, nem vár tőlük semmit. Mosolyogva veszi tudomásul, és viszi tovább egyedül a keresztjét. Nem tudják azt, hogy fordított esetben ez az ember az életét lenne képes adni értük.
Forrás: Amerikai Népszava
