Mesélj az apádról, mondja Marlice, bízz bennem, fontos, hogy dolgozni tudj ezzel, hogy ölbe vedd a gyermekkori önmagadat, mint egy magára hagyott kisállatot, meggyötört vudubabát, fontos, hogy megcirógasd, megvigasztald, megérintsd a halántékát.
Damien apja igazi polihisztor volt, művész és tudós, botanikus, csillagász és történész, semmiről sem tudott akkora átéléssel beszélni, mint a birodalmi eszméről, Róma mellett igazi bonapartistaként Egyiptom is foglalkoztatta, egyszer el is utazott Párizsba a Francia Egyiptológiai Társaság éves konferenciájára, hogy több ízben is kellemetlen, ugyanakkor zavarba ejtően eruditus kérdésekkel akassza meg a díszelőadást. Damiennek is gyakran mondogatta, hogy Champollion a példaképe, „hazánk legnagyszerűbb fia”, még most is hallja a fülében a név zenéjét, amelyhez ugyanakkor egy rendkívüli, visszavonhatatlan csalódás élménye tapad, minthogy apja Champollion emlegetésekor valaki mást nevezett fiúnak, a haza fiának, legnagyszerűbb gyermekének, miben reménykedhetett volna ezután ő, mégis miben, ha a feladat, nevezetesen a rosette-i kő hieroglifáinak megfejtése már elvégeztetett, mit tehetne ő ezután. Apja mintegy mentőövet dobott neki azzal, hogy megengedte, bátorította, sőt, ha jobban belegondol, alighanem fel is szólította rá, hogy vegyen részt különös kísérleteiben, szintúgy a haza üdvéért, és nem utolsósorban a mindössze két főt számláló Lazard családért. Nem szégyen bevallani, hogy a tudományos megismerést a becsvágy is motiválja, így az apja, aki ekkoriban, Damien nyolc-kilenc éves lehetett tehát, különböző gázkeverékek viselkedését, illetve a változó nyomás tüdőre gyakorolt hatását vizsgálta, a kor technológiai lehetőségeihez képest kétségkívül elavult, de működőképes eszközökkel. A pincében készen álltak a műszerek, az oxigénpalackok és az ismeretlen eredetű, légnemű matériákkal teli tartályok, amelyekből néhol átlátszó, néhol pedig éjfekete csövek kanyarogtak elő. Láttukon Damien arra gondolt, mintha tucatnyi, sötét csuhát viselő, lucskos polip döglődne a betonpadlón. Ott voltak még továbbá a barométerek, a feltépett elsősegélycsomagok, a falra függesztett vészhívó, rengeteg gyógyszeresfiola, többtubusnyi krém, gél és kenőcs, egy tűzoltó berendezés, és két légzőmaszk, amelyeket a gázokat a kívánt arányban vegyítő dekompressziós tartályból kivezető csövekhez lehetett rögzíteni. Ez volt az esély, ha nem is az utolsó, de legalábbis egy fontos lehetőség, hogy ő maga is „a haza nagyjai” közé emelkedjen, úgyhogy miután lélekben felkészültek az előttük álló feladatra, és bemelegítésképpen elvégeztek néhány légzőgyakorlatot, négy másodperc belégzés, nyolc másodperc kilégzés, „Úgy van, Damien, belégzés, kilégzés, úgy-úgy”, miután ezzel megvoltak, és a tüdeje kellőképpen kitágult, az apja feltette kedvenc lemezét, nyilván valamit Wagnertől, csak utóbb jött rá, minthogy a dallamok még hosszú esztendőkön át ott masíroztak a hallójárataiban, hogy a Siegfried volt az, amint elhelyezkedtek kényelmesnek jóindulattal sem nevezhető fémszékeikben, hatalmas erővel zúgott fel Alberich baritonja, jelet adva a kísérlet kezdetére, nem volt más hátra, munkához láttak, felváltva tettek próbát a gázkeverékekkel, miközben stopperórával mérték, meddig bírja a másik ájulás nélkül. Az eredmény pontos rögzítése korántsem bizonyult egyszerűnek, ugyanis az ideiglenes bódulat, ahonnan még volt visszatérés, nem számított, Damiennek ilyenkor addig kellett paskolnia az apja arcát, amíg az magához nem tért; amikor ez percek után sem történt meg, vagyis minden bizonnyal bekövetkezett az eszméletvesztés, haladéktalanul ki kellett kapcsolnia a dekompressziós készüléket, megállítva a kísérlethez használt gázkeverék további inhalálását, és a másik, tiszta oxigént szállító maszkot kellett az apja felfúvódott, vészjóslóan kékes arcára helyeznie, elejét véve az esetleges agykárosodásnak, egyúttal elősegítve a mielőbbi ébredést. Damien a feladatnak ezt a részét példás lelkiismeretességgel végezte, de most, hogy minderről Marlice-nak is beszámol, balsejtelem fogja el, hogy az apja, amikor szerepüket némi pihenőt követően felcserélték, őt nem igyekezett oly sietve kimenteni a veszélytelennek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető aléltságából, ki tudja, talán percekig nézte, ahogy magába roskadva, horpadt mellkasára hanyatlott fővel ül abban a rozsdamart székben, igen, bár erről nincsenek világos emlékei, most mégis úgy érzi, így történhetett, és nagyon is valószínű, hogy az apjának a kíváncsiság és a becsvágy mellett további, be nem vallott motivációi is voltak. Azt mindenesetre el kell ismernie, hogy mindezek puszta feltételezések, hiszen menetrendszerűen bekövetkező ájulásaiból minden alkalommal egészségesen, noha szokatlan bágyadtsággal ébredt, nem is beszélve arról, hogy a gázkeverékek némelyike, amennyire fel tudja idézni az eszméletvesztés előtti pillanatokat, kifejezetten kellemes érzeteket keltett benne, habár ezen érzetek aligha tarthattak sokáig, elillantak, mint egy álom emléke, igen, Marlice, elillantak, mint egy álom emléke, vagy inkább mint egy emlék álmai, valahogy így, azt hiszem, így történt.
Nehéz erről beszélnie, különösen úgy, hogy figyelme megoszlik saját múltjának felperzselt, szűk metszésű horizontja és a Marlice szőtteséből kirajzolódó jóval élesebb tájkép között. Nem tudni, hogy rendkívüli alkotását Marlice a saját butikjában kívánja-e értékesíteni, otthona egyik előtte rejtve maradó szobája falára fogja kiaggatni, netán egy tengerentúli, neve elhallgatását kérő megrendelőnek szállítja majd le, de az biztos, hogy kifejezőereje páratlan, ki hitte volna, hogy a történelem legtökéletesebb médiuma a szőnyeg, most már látja, nem is szabadon áradó, határtalan tabló készül, hanem nagyon is pontos mértékek szerint megalkotott haláltriptichon, amelynek a gyermekáldozatok és a tengeri ütközetet és katasztrófát alkotó első és második része után Karthágó ostroma alkotja záródarabját. Marlice ezúttal sem csupán a hadászati sajátosságokra fordít kivételes figyelmet, legalább olyan részletgazdagon ábrázolja az ostrom megannyi következményét, többek közt azt, hogy a zendülő zsoldosok levágták Gesco, az egyik karthágói tábornok mindkét kezét, majd hétszáz másik hadifogollyal együtt, akiknek a lábát dorongokkal zúzták porrá, még élve egy jelöletlen sírgödörbe vetették, a város romjai között az eszüket vesztett túlélők egymás húsára fanyalodtak, Spendiust, az egyik lázadót keresztre feszítették, százakat pedig elefántokkal tapostattak halálra, mindez azonban csak anekdotikus előzményt szolgáltatott a konfliktus következő, jóval ismertebb fejezetéhez, amelynek egyik-másik emlékezetes pillanatát Marlice-nak már szintúgy sikerült előcsalogatnia gombolyagjából, mégpedig oly káprázatos kifejezőerővel, hogy Damien el is felejtette megkérdezni, valóság-e vajon, amit lát, vagy netán a képzelete is hozzáteszi a magáét, a szőnyeg szegélyén a pun háborúk legismertebb felvonásának, Hannibal hadjáratának közvetlen előzménye sejlik fel, amelyből hamar világossá válik, hogy Hamilcar Rómával szemben érzett engesztelhetetlen dühe a hazáját ért pusztítással és megaláztatással magyarázható. Fia, Hannibal nyolc-kilenc éves volt, amikor Baal-Haman oltára előtt megeskette, hogy egy napon bosszút áll a birodalmon. Ez a jelenet, az oltár előtt álló kettős páratlan élességgel ég Damien tudatába, annál is inkább, mert úgy látja, Marlice, akarva-akaratlanul, ki tudja, talán mindez a gombolyag és néhány véletlen árnyék játéka, mindenesetre úgy látja, Marlice, noha tartotta magát a hitelesség követelményéhez, ám az alakokat valamilyen rejtélyes okból ellentétesen ábrázolta, mintha Hamilcar volna a gyámoltalan fiú, aki a bizonyosságot keresi a másikban, és a gyermek Hannibal a bölcs, érett felnőtt, aki a hőn áhított bosszú megtestesítőjeként jelenik meg előtte.
Apák és fiúk, sóhajt fel Marlice, csodás téma, amíg világ a világ. Mesélj még apádról, a kísérletei alapján biztosan különleges ember lehetett, és hát itt van még Wagner, mennyi mindent magadba szívhattál már ilyen félelmetesen fiatalon, mesélj róla, mondd el, milyen ember volt, és szerette-e az elefántokat.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 14. számának Próza rovatában 2025. április 4-én.