Nemes Nagy Ágnes: Vihar
Egy ing rohan a réten.
Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.
Ott futnak ők. A vásznak.
Villámok torkolattüze alatt
már hadseregnyi végső mozdulat,
ahogy rohannak, zászlók, lepedők,
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel
lehasadt orrvitorla, rongy,
a szünhetetlen zöld mezőben
bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.
Kilépek én, bár mozdulatlan,
körvonalamból kifutok,
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyujtott karral őket –
Most arcra buknak.
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.
Utánuk nem marad
a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.
Nemes Nagy Ágnes: Vihar című versét olvasva az első megtorpanásomat a „nap-éj-egyenlőségi vihar” megfogalmazás jelentette már mindjárt a versfelütésben. Amely vihar „Medárd-zöld fű fölött” sodorja a „szárítókötélről elszökött” inget. A legelején emígyen gondolkoztam: két, népi hiedelemmel (időjóslás) is telített világ-esemény-mozzanatot „ránt egybe” a kép: a március 20-21-i tavaszi napéjegyenlőséget és a június 8-ával kezdődő Medárdus időszakát. Az első az egyensúlyban létezés, a rend, a biztonság, a második a váltakozó meteorológiai események sugallta egyensúlyvesztés, a rend megbomlása jelképeként kerülhetett a versbe. A tetejében a fenti értelmezés úgy is „passzol”, ha a „versmondanivalót” tekintem, tartom szem előtt. Gondoltam én. Valami azonban mégsem hagyott nyugodni. Nemes Nagy Ágnes az a költő, aki nevén nevezi a világ dolgait, nem handabandáz, ő is amolyan Marcus Aurelius-svádájú költő (mint Kosztolányi, a nagy mester és hivatkozási alap), aki esszéiben jókora ön-malíciával több helyütt is hírt ad a maga „rendkívül földhöz kötött fantáziájáról”. (Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság, Összegyűjtött esszék I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. 90. l.) Ő, hogyha „nap-éj-egyenlőségi viharról” ír, az nem tombolhat március 20-tól Medárdig, több, mint két és fél hónapon át!
Úgyhogy, az írásmódra is figyelve (a költő két kötőjellel három elemre tagolta a helyesírási útmutató által is egységes írásúnak feltüntetett összetett szót), a következő gordiuszi megoldásra jutottam: az eget beborító viharfelhők a nappalt az éjszakával teszik egyenlővé.
Ilyen, szó szerint értelmezett nap-éj-egyenlőség vihara tombolhat tehát „Medárd-zöld fű fölött”. Mégpedig olyan értelemben, hogy az inkriminált szó direkt jelentése „mögött” a naptári jelentés is fölsejlik. Az, amelyikre először gondoltam.
Térjünk vissza az alkotóhoz!
Nemes Nagy Ágnes, helyzetét tekintve, „között”-ember és költő. (Között címmel kötete is megjelent.). Ott van ő Erdély és Magyarország között (a szülők az első világháború elől menekülve költöztek a Partiumból Budapestre), béke és háború között, régi és új(nak készülő) világ között (és aztán mi lett ez új világból!), írás és elhallgatás között, eredeti művek alkotása és műfordítás között, modern és avantgárd között.
„Az ég s a föld között.” „A nap s az éj között.” „Az ég s az ég között.”
„Erkölcs és rémület között.”
Költői stílusánál maradva: Nemes Nagy Ágnes a Nyugat mindhárom nemzedéke és a Rainer Maria Rilke által képviselt modernség forrásvidékéről érkezik az irodalomba. (A – részben – korszakok és stílusok fölött álló Arany János-i indíttatással is.) Áprily, aki iskolaigazgatója a Baár-Madas leánygimnáziumban, Dsidára is felhívja a figyelmét a csodagyerekszámba menő verselő diáklánynak. Bár fenntartásokkal, József Attilát is ismeri, magáénak tudja. Kassákkal permanens vitát folytat.
Úgyhogy amikor a háború után a három évi lázas alkotói, irodalomszervezői munkában leledző újholdasokra 1948-tól rászakad a sematizmus kora, a csoportosulás költői (fentnevezett, Pilinszky János, Somlyó György, Rákos Sándor, Szabó Magda, Mészöly Dező, Lator László, Weöres Sándor és még sokan mások) a hallgatásba, de mivel élni is kellett, a műfordításba menekülnek. Eredeti műveiket az íróasztalfiók számára írják. A kényszerű hallgatás ugyanakkor arra is enged időt és energiát, hogy újraértékeljék saját addigi alkotói módszerüket. Nemes Nagy Ágnes is megteremti a maga egyszemélyes, a társakéval mégis sok mindenben érintkező, avantgárd költői nyelvtanát:
– A romantikus csapongású ihletet a ráció igájába fogják;
– Alapvető versszervező elvvé az „indulatmenetet” léptetik elő;
– Az alanyi közlésmódot a tárgyias váltja fel: stílusalakító szerephez jutnak a környező világ eseményei, tárgyai (objektív líra), a „tárgyakra kivetített lélektan, természetbe oltott filozófiai felismerés”;(I. m. 204. l.)
Jellemző lesz a nagyfokú intellektualitás, a tudományos stílus elemeinek (és a tudományosság módszereinek) beszüremkedése a versbe;
– Az áttűnéses filmtechnika kölcsönvétele a lírai megjelenítésben;
– Az elhallgatás, elízió, ellipszis alkalmazása révén a töredezetté váló versbeszéd… stb
Mert a háború borzalmait, a lélekre mért roncsoló hatását (los desastres de la guerra) Nemes Nagy Ágnes átélte-átszenvedte (és, költő lévén, százszoros intenzitással élte-szenvedte át). Amelyekre – ráadásnak – jöttek az ötvenes évek társadalmi-politikai torzulásai, majd az 56-os forradalom. És ami utána következett! E problematikát tekintve vegyünk át két idézetet magától a költőtől: „Már megfogalmazták többen is (…), hogy mi az élmény, ami bennünket (újholdasokat – B. Gy.) összekötött. A háború, az életveszély, az emberi eszmények megtiprásának az az élménye, amely nagyon korán, éppen hogy csak kezdő fiatal író korunkban ért bennünket.” (Nemes Nagy Ágnes: Látkép gesztenyefával. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 64. l.) „Keyes ( Sidney Keyes: fiatal angol költő, aki 21 évesen elesett a második világháborúban – N. N. Á.) kétszer is segített nekem. A háborús élmények feldolgozásában és az ötvenes évek feldolgozásában. (…) Nekem, de sok más költőnek is, szükségünk van egy bizonyos távolságtartásra az eredeti élménytől. (…) Mert ez az eltávolítás, az érzelemnek ez a fajta átvezetése hosszabb kábelekbe, a művészet kábeleibe, ez voltaképpen az öngyógyításnak egy útja.” ( I. m. 194. l.)
A háborús képek még áttétel nélkül, direkt módon kerülnek be a költőnek a Keyes-témát feldolgozó rövidebb versébe:
„Nekünk más nevek
jelzik: hol hulltak a fejek,
s törtek szét, mint érett diók
e hordozható rádiók,
s az Eiffelnél jobban elosztott
egyensúlyú, szép gerincoszlop
hol szakadt földre csikorogva.”
Vihar című versében a háborús élmény már az említett hosszabb kábeleken átvezetve, áttételesen kerül ábrázolásba. Az elsötétült ég alatt villámlással, égzengéssel támadó vihar által elsodort fehérneműk kavargásának guernicai látványa idézi fel a költő képzeletében a háború vízióját. Ezek, nagyjából:
– a viharban rongyként-sodort-ing-sebesült-katona
– „hadseregnyi végső mozdulatot” mímelő vásznak
– villám-torkolattüze-ágyúzás
– lobogó lepedő-zászlók
S ha a szélroham kissé alábbhagy:
„bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.”
A látvány úgy válik vízióvá, hogy a valós képre (elsodort ruhák kavargása) rávetül a memóriából előhívott, a virtuális (a háború okozta pusztulás képei).
A segíteni akarás „árnyalatnyit áttetszőbb” plátói ideája, valamint az eleai Zénon mozdulatlan futója másának „szerepeltetésével” a költő utal a közbeavatkozás hiábavalóságára.
Valóságos felszabadulásszámba megy, megkönnyebbülésként hat, amikor a verszárlatban a víziót kiváltó rongy-lényeket a vihar egy utolsó „vízről induló / öröklét-pisztolycsattanásra” kisodorja a látómezőből.
Lator László esszéjéből veszem kölcsön ennek a résznek az értelmezését: „A dallam megint meredeken emelkedik, erősödik a háttérderengés, a „test feltámadása” és az „öröklét” bibliai kötődésű, éteri ragyogású, lélekkel telített szavak s hozzá a sokféle képzetet sűrítő „fehérszárnyú”. A hatásosan zenei hangszerelés, a háromszor ismételt” (…) „csap fel” motívum, a párhuzamos szerkezetek erős lüktetése félreérthetetlenül tudatja, hogy valami csodának vagyunk a tanúi. A vers elhiteti velünk, hogy a bukásba, halálba futó sorsokat jó irányba lehet fordítani, jóvá lehet tenni a katasztrófát. Van test szerinti feltámadás, a színjáték katarzissal végződik. Olyan magasan, olyan elragadtatott tenorban, hogy vissza is kell téríteni a földre. A feltámadás, mint egy futóverseny, startpisztolycsattanásra indul (de azért mögéje gondolhatunk egy igazi pisztolyt is), ez a furcsa motívum vesszővel elválasztva egy kicsit le is szakad a más anyagú mondatról. A jelenések elvonultak, csak az üres színtér marad ott. A képsort nem is a pont zárja le, hanem a mondatnyi súlyú szó. A vizes, Medárd-zöld rét és a viharos zöld Balaton képe egymásra csúszik. Ha úgy tetszik, akár valami jelentést is érezhetünk abban, hogy a „tó” az „induló”-ra rímel vissza: eszünkbe juthat, hogy a vízhez ősidők óta születésmítoszok, teremtésmondák kapcsolódnak.” (Lator László: Kinek mi jut eszébe.(Nemes Nagy Ágnes: Vihar), http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/LATOR/lator00172_kv.html)
Visszatérnék a fenti – csupán felvázolt – képértelmezések egyikére-másikára.
A versfelütés ingjelenete a „prélude”. Az éppen beinduló vihar első szele csupán a szárítókötélre kiteregetett inget sodorta el. Ez olyan lehet – láthattak ilyesmit önök is – mai modern sportesemények, focimeccsek alkalmából a stadion fölé kikötött lenge műanyagból készült, belül üres emberforma bábut, aránytalanul hosszú karokkal-lábakkal, amelybe alul egy kompresszor állandó jelleggel fújja a levegőt, és amint az ájer a feje búbján és a karjai végén lyukas látványosság-bábu testét elhagyja, az egész alak emelkedik és süllyed és lerogy és bólogat és integet és groteszk mozdulatokat tesz hol egyik, hol a másik, hol mindkét kezével. Én ilyennek képzelem el a szárítókötélről a viharban elszabadult inget. A különbség csupán annyi, hogy az ing nincs kikötve, szabadon száguldozhat a széllökések ritmusára, a „Medárd-zöld fű” előterében még jobban kirajzolódnak állandóan változó körvonalai: „rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött”.
A költő, bár kétségek között hagyhatná az olvasót, gondoljon éppen, amire akar (mint én például a felfújt és lelohadó látvány-bábura), ám Nemes Nagy Ágnes az a költőnk, akit – annak idején, eszmélésekor – először a hírekben dúló „majdnem”-háború, majd a valódi, véres, bombázással és hullákkal és deportáltakkal és katonai behívókkal és éhezéssel és döglött lóhússal és tömegsírral teljes világpusztulás szocializált emberré és költővé. Aztán az ötvenes évek és 56 és Budapest újbóli feldúlása… Úgyhogy ő néven nevezi, hogy mit idézett fel benne a látvány. A kép konnotátuma ott a versben: „egy sebesült katona”. Aki már olyan mértékben nem ura a testének, mint üres ing, amely valami „testtelen koreográfia.”szerint „rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött.” Megfigyelhetjük, amint a költő a „szárítókötélről elszökött” ing valószerűtlenül szokatlan mozgásának visszaadására a teljesen költői kitalációszámba menő, rendkívüli tömörítőerővel felruházott, ellentétes jelentésű, ám azonos tövű „rogy-rohan” szavakból alkotott igeikerítést (figura etymologica) alkalmazza.
Részletezzük a „részvétel” mozzanatát (harmadik szerkezeti egység)!
A költői én „árnyalatnyit áttetszőbb… testtel” kilép körvonalaiból (önmagából), miként a részvétel, a segíteni akarás, végső soron: a jó platóni ideája. Ám rögtön meg kell tapasztalnia, hogy közbeavatkozása hiábavaló, hiszen mozgása csupán csak illúzió, valójában mozdulatlanságra ítéltetett: „kilépek én, bár mozdulatlan/ körvonalamból kifutok…” Miként eleai Zénonnak a teknősbékával vívott versenyben is alulmaradó futója, Akhilleusz, vagy a nyíl: „qui vibre, vole, et qui ne vole pas!” (Valéry: Le cimetière marin).
Végső soron mindeme jóra való törekvéséből, igyekezetéből csupán az „elnyúlt testtel”, „nyujtott karral” történő visszahívás-póz passzív igyekezetére futja. Amely visszahívás mikéntjét egy elvont-ironikus- („mint féleszű, ki elszállt madarát…”) és egy konkrét-plasztikus hasonlattal („mint puszta fa, ki elszállt madarát…”) értelmezi, szemlélteti. Figyeljük meg a két hasonlatban a verssorok végén megismételt szó (epifóra) egyszer konnotatív (madár = ész), aztán denotatív (madár = madár) jelentését. (A költő maga is – ha elszenvedett élettapasztalatait vesszük alapul, ez nem is megmagyarázhatatlan – valóban félt az őrülettől.)
Ugyancsak a már említett „világosságigény”, értelmi aszkézis munkál Nemes Nagy Ágnesnek abban a törekvésében, amelynek eredményeként költészete elmozdul a látványtól a látomásig, a látomástól a mítoszig. Ez utóbbi egy, a Vihar után következő költői szakasz megnyilatkozása. „A modern vers – írja – általában bonyolult, mert bonyolult dolgokat akar tisztázni. A mai költészet homálya: voltaképpen világosságigény.”
