Nemes Nagy Ágnes: A gejzír
Indult. Előbb a sók.
Újra kivált a kristály, ha letörte.
Indult. Egy teljes égitest
jégtalpa nyomta be a földbe.
Akkor az üregek. Aránytalan
súlyok alatt húzódva, keskeny
testével lassan préselődött
kínná gyűrődött kőzetekben,
és váratlan egy szakadékos
barlangnyi visszhang és utána
megint a roppant, köves agyvelő
fekete csigaháza,
közökbe és rögökbe vásva,
forrósuló csavarmenettel,
már füstölögve, amig egyszer –
Akkor kivágott. S ott maradt.
Egy hosszú, függőleges pillanat,
gőzölgő jégmezőkbe tűzve.
Maga az ugrás, testtelen,
víznemű izmok színezüstje,
kinyúlva, képtelen –
Aztán lehullt.
A szökkenés behúzódott a testbe,
a föld füstölgő, sós öbleibe.
S meg-megrándult az akna odva,
amint hördülve, távolodva,
még visszadobbant vadállat-szive.
*A vers pontos helye: az 1957-1969 között keletkezett költeményeket tartalmazó Napforduló kötet Között ciklusában.
Biztos kiindulópontunk, hogy Nemes Nagy Ágnes a vers keletkezéséig (feltehetően az ötvenes évek) nem járt Izlandon, s minden bizonnyal utána se. Úgyhogy a vulkáni utóműködésnek ezt a leglátványosabb jelenségét, a gejzírt filmen, fényképen ha megcsodálhatta. Esetleg tudományos értekezést olvashatott róla. Ami nem ugyanaz, mint a közvetlen megtapasztalás. A költőre is érvényes tehát az, amit Roger Martin du Gard-ról megemlít: „teljesen kitalált történeteiről (A gejzír című versre értve a mondottakat – nyilván – a „történet” helyett „leírást” kell értenünk) sem szokták elhinni olvasói, hogy kitaláltak”. ( Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság, I. kötet, Magvető Könyvkiadó. Bp.1989. 136.l.)
Ám ha történetesen bejárhatta volna a költő az izlandi jégmezőket, akkor is: hogyan láthatott volna bele a föld gyomrába és beleibe? Ugyanis magának a látványnak a leírása mindössze hat verssort tesz ki. Azonban a költő tizenöt, hatostól tízes szótagszám között váltakozó, emelkedő lejtésű jambikus sorban (amely verslábat néhol az anapesztus „futamítja meg”) „ábrázolja” az előzményt, a készülődést, amely ott zajlik „egy teljes égitest jégtalpa” által létrehozott irtóztató nyomás alatt, a föld elszűkülő majd kitáguló üregeiben, amit senki sem láthat. A leírás tehát, amit olvasunk, nem látvány, hanem látomás, vízió.
Nem tudom, miért tolakszik mindegyre elő, amióta Nemes Nagy Ágnes versét böngészem, Gyurkovics Tibor két sora: „Még lejjebb. Nem a látvány, / a kegyelem mélyeibe.” Valószínű azért, mert a látomás felfogható úgy is, mint egyfajta költői kegyelem, amikor a költő nem érzékszervi, testi szemeivel néz körül, szemléli a dolgokat. Amikor a képzeletét még csak tapasztalatainak „mankóival” sem támaszthatja alá. És – mindezek ellenére – mennyi telitalálat (költői kegyelem) a leírásban! És az elhallgatásban. A szóban és a szótlanságban egyaránt.
A verset rejtett alanyú tőmondat vezeti be: „Indult.” Majd még ugyanabban a sorban hiányos szerkezetű (mert állítmánytalan) mondat sugallja az indulás (szinte, hogy az „emberfeletti” jelzőre hibáztam rá, minthogy az is!) nehézségét: „Előbb a sók” (akadálya, teszi hozzá az olvasó a mondatból kihagyott lényeget). Majd az újraindulás. Akadályoztatva, ugyanúgy, mint előbb, ám ezúttal a költő az újraindulás akadályát (a részlet súlypontját jelentő képben) explicit módon is megfogalmazza: „Egy teljes égitest/ jégtalpa nyomta be a földbe.”
Mégiscsak, leírásról lévén szó, mégpedig a rettentő nyomás alatt megszilárdult vulkáni kőzetek repedésein, láva-barlang járatain, oldott sókkal és gázokkal telített állapotban, magas hőfokon felszínre törni készülő víz útjának a leírásáról, a Homérosz óta a költők rendelkezésére álló „mankót”, az epitheton ornans-t, a díszítőjelzőt sutba dobhatta Nemes Nagy Ágnes. Ezek helyett a dolgok megkülönböztetésére (ha jól megválasztjuk őket) éppen hogy elégséges lényegi jelzőket veszi igénybe: „teljes égitest”, „aránytalan súlyok”, „keskeny test”, „kínná gyűrődött kőzet”, „roppant köves agyvelő”. Súlypontban a részlet nagyon éles karaktervonását jelentő, a köznapi logika szerint nonszensz: „fekete csigaház”. (Hiszen a csigaház mészkőből épül!) A „forrósuló csavarmenet” jelzős szerkezet pedig arról árulkodik, hogy Nemes Nagy Ágnestől a költői mesterség ellenpólusának tartott technikai tudás sem idegen. (Amikor nagyon meghúzzák, a csavar a súrlódástól-mitől felforrósodik). Itt utalunk az amerikai Robert M. Pirsig (méltán) bestseller-regényének – A zen meg a motorkerékpárápolás művészete – kérdésfelvetésére, ami körülbelül így hangzik: a mai agyontechnicizált világunkban hogyan összeegyeztethetők a reáliák a humán műveltséggel?.
A továbbiakban fontos versbeli paradoxonra hívnám fel a figyelmet: azt, ami lényegét tekintve láthatatlan, a jelenségnek a földkéreg mélyrétegeiben végbemenő készülődését, konkrét, plasztikus képekben jeleníti meg a költő, az viszont, ami látható, hiszen a virtuális megfigyelő szeme előtt zajlik, „gőzölgő jégmezőkbe tűzve”( a vers II. szerkezeti egységének egyedüli plasztikus hatású képeleme) „képtelen” képekbe foglalt színtiszta elvonatkoztatás, testtelen absztrakció. A szerkezeti egység élén alanytalan mondat áll itt is (az igekötő által még tranzitívebbé exponált ige, szokatlan módon, tárgyatlan jelentésben): „Akkor kivágott.” Ám az ég felé kilövellő vízsugár helyett: magát az ejakuláció időbe kivetített ideáját „látjuk”: „Egy hosszú, függőleges pillanat.” (Paradoxon: a pillanat hogyan lehet hosszabb, esetleg rövidebb?).
Ami a feltörő vízoszlop helyett „mutatja magát”, az: „Maga az ugrás…” Valóságos költői bravúr a jelenséget a maga elvontságában „láttató” „képtelen” kép:
„…testtelen
víznemű izmok színezüstje,
kinyúlva, képtelen – „
A jelenség időbeni ritmusának logikáját követve, mindezek után már csak a „végjáték”, az epilógus következhet. Amit szintén alanytalan mondatban megfogalmazott ténymegállapítás vezet be: „Aztán lehullt.” S hogyha a költő már a vers ezt megelőző részében el(r)ejtett olyan kép-elemeket, amelyek a jelenségnek a préda után induló, lopakodó, majd a préda leütésére szökellő nagyvad képét sugallták („keskeny /testével lassan préselődött”, vagy a fent idézett: „Maga az ugrás, testtelen,/ víznemű izmok színezüstje, /kinyúlva, képtelen. -„), a gejzír-jelenség = nagyvad metafora itt explicitté válik: „A szökkenés behúzódott a testbe”. De különösen a verszáró képre figyeljünk:
„S meg-megrándult az akna odva,
amint hördülve, távolodva,
még visszadobbant vadállat-szíve.”
(Mint érdekességet megjegyzem, hogy az utolsó sor egy egészen más jellegű versből, más szövegkörnyezetből kiragadott Tóth Árpád-reminiszcenciát idéz: „Majd jő a kor, amelynek visszadöbben/ Felénk szíve…”).
Talán az iskolában belénk sulykolt hagyományos irodalomszemléletünk a ludas abban, hogy a szépirodalmi művek olvasásakor, a konkrét szöveg mögött, mint ahogy a tükörbe tekintő majom keresgél a tükör hátánál, mindegyre valamilyen fennkölt erkölcsi tanulság, mondanivaló, message után kutassunk. (Ady is az „öreg allegória” ellen támadva vívta meg, úgy egy jó évszázada, mérhetetlen értetlenség-derékhad által gáncsoltatva, saját szimbolista forradalmát.)
No hát, „mit akarhat kifejezni” Nemes Nagy Ágnes: A gejzír című lírai alkotása? Maga az írónő tételesen is kifejezi ellenérzését a „l’ art pour l’ art”- ral kapcsolatban: „…az úgynevezett l’art pour l’art-ban változatlanul nem hiszek. Különösen nem hiszek itt, a mi hazai tájainkon. (…) Azt hiszem, nincs az a világtól elrugaszkodott költészet, ami ne „fejezné ki saját korát”. És miért is ne akarnánk kifejezni a korunkat? Azt akarjuk, azt is akarjuk minden erőnkkel. Hiszen mindnyájan – írók, költők, művészek – ugyanegy művön dolgozunk: Az ember és a világ címűn”.(I. m. 87-88. l.)
Mit is sugall nekem Nemes Nagy Ágnes verse?
Annyi kínkeserves készülődés, bujkálás, nyomás, kerülőutak fáradalmainak végigszenvedése után, íme, a mutatvány, amire készülődtünk, egy pillanatig tart, nem is valódi, talán eszmei síkon valósulhat meg csak.
Vagy más vonatkozásban (ez sem kizárt): az eszmei síkon kivívott, talán talmi (vagy csak annak látszó) diadal megéri az érte elszenvedett pokoljárást?
