Négyszáz éve alapította Bethlen Gábor fejedelem a gyulafehérvári Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre főiskolát, a mai Nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium jogelődjét.
Jubiláns osztály voltunk és vagyunk mi, 1944-ben születettek, háborús nemzedék, akiknek a génjeibe leszivároghatott valami a szüleink (aktív vagy passzív) háborús tapasztalataiból. Ezért voltunk talán az átlagosnál nehezebben kezelhetőek. Négy év leforgása alatt egymás után – több-kevesebb sikerrel – három osztályfőnök is kézbe vette az iskolai sorsunk irányítgatását. Talán a mi osztályunk esetében a lemorzsolódás is nagyobb mértékben volt jelen, mint ahogyan ez általában lenni szokott. Tanáraink, akik nem voltak „akkori csirkék” (jórészt – úgy 75-80 százalékban – sokat megélt, még a háború előttről átszármazott, gazdag pedagógiai gyakorlattal, tapasztalattal rendelkező, komoly tanférfiak voltak), akik tudtak szigorúak lenni, de értették és becsülték a jó diákhumort.
Ezt állítva, legelőször is Szathmáry Gyula (alias Szatyi bácsi) természetrajz tanárunk alakja ötlik fel, akinek óráján, ha valamelyikünknek szellemes „beszólása” támadt, akár magyarázat közben is „elsüthette”. Ilyenkor – ha valóban szellemes volt a bemondás – ő hahotázott a legjobban, úgy, hogy potyogtak a könnyei. Ám azt, aki ostoba, netalán „nyeletlen”, ízléstelen viccel állt elő, könyörtelenül kitessékelte az osztályból. Mégpedig olyképpen, hogy – nem szakítva félbe a leckemagyarázatot – az ajtóhoz lépdelt, és kitárta. A botcsinálta humorista pedig, lehajtott fejjel és minél kisebbre összehúzva magát, kisomfordált az osztályból.
Élményszerűek voltak a természetrajz és kémia órái, dolgozatkor beszámította a jegybe a nyelvhelyességet, helyesírást, szabatos, világos fogalmazást. A magyarázatot élénkítve népi kifejezéseket is beleszőtt az előadásába. Amikor a kénről tanultunk, így kezdte a magyarázatot: „közönséges elem, mindenki ismeri. Mielőtt ősszel a gazda Miriszlón a hordók fertőtlenítését elkezdené, így szól a fiához: „eriggy bé Enyedre és a vasasbótból hazz nekem tíz rúd áslagat”. (Így mondta, mezőségi nyelvjárásban.) Tavasszal botanizálni vitt a Szabaderdőre, megismertetve velünk a rendkívül változatos Enyed környéki természetet, az érdeklődők számára méhészkört vezetett, a méhek életét bemutatandó, a saját méhesébe vitt gyakorlatra. Amikor a véglényekről tanultunk, megkövetelte, hogy egy befőttes üvegben mindenki, a bentlakók is, „szénaázalékot” melengessenek a verőfényben a bentlakás ablakában, a laborban mikroszkóp állt rendelkezésünkre, és két tiszta üveglapocska közé préselt csepp ázalékvíz megfigyelése alapján elő kellett adni, miféle életnyüzsgést tapasztaltunk az amőbák, papucsállatkák, zöld ostorosok világában. Bár nekem nem volt véglény-tenyészetem, csupán élénk képzeletemet vettem igénybe, beleszőve az előadásomba József Attila manapság keveset idézett versrészletét is: „Tömény őssejt, püffeteg, / tapogatóit kibontja, / nyúlik, válik amőbaként, / más dudorait bevonja…”, így tanárunk kiemelt tízesre értékelte a gyakorlatomat, szegény B. Gyuszi bánatára, akitől kölcsönkértem a cseppnyi ázalékvizet (de a mikroszkópos vizsgálatig már nem jutottam el), és aki csak ötöst kapott a beszámolójára. Emiatt egy darabig neheztelt is rám, hogy nincs igazság a Földön.
Vagy ott volt Deák Ferenc, köpcös, piknikus földrajztanárunk, az Enyed környéki, közelebbi és távolabbi turistautak és látnivalók (Szabaderdő, Bükköslaposa, Kőköz, Székelykő, Torockó, Csáklya stb.) kiváló ismerője. Ide vagy amoda évszakonként egyszer ellátogattunk. Más tanártársai segédletével a nyári nagyvakációkban egy-egy országos túrautat is szervezett. E célra külön kocsit bérelt a vasúttól, amelyet egy kevés ügyeskedéssel hálókocsinak is át lehetett formálni (a fülkékben a szemközti poggyásztartók közé méretre kivágott deszkaléceket helyeztünk keresztbe stb.). A vasút vezetőségének a kirándulás-szervező írásban megadta az útirányt, idő-intervallumokat, ettől függően a vagonunkat különböző, menetrend szerint közlekedő szerelvényekhez csatolták, ott zötykölődtünk a vonatok végén. Bizonyos pontokon, ahonnan csillagtúrákat iktatott programba a szervező (Petrozsény és Retyezát, Herkulesfürdő, Vaskapu-szoros, nagyobb városok, Bákó és a moldvai kolostorok stb.) vagonunk az állomásban holtvágányra tolva várakozott ránk, amíg rendre bejártuk a tervbe vett túrautakat. A hosszabb, unalmasabb utak általában éjszakára lettek időzítve… Éjszaka, ha valamelyik állomásban lekapcsoltak, félálomban lehetett hallani a vasutasok füttyjeleit, amint vagonunkat ide-oda tolatják… Nem kevés szervezési hozzáértést követelt meg az, hogy ne történjék semmilyen fennakadás (a várakozási idő, a csillagtúrák percre pontos, precíz, zökkenőmentes megszervezése és lebonyolítása, indulások, érkezések stb.) Nem is igen jött közbe semmilyen gikszer, a tanárunk több évtizedes tapasztalatának köszönhetően. Legsúlyosabb szava az volt, hogy „lemondtam rólatok!”, amikor egy alkalommal fiútársaságunk késése miatt majdnemhogy le kellett kapcsoltatnia az indulás előtt álló szerelvényről a vagonunkat.
Tábortűz az alkonyodó Páring-havason, egy törpefenyő-bozótos szélénél. Amely esemény nem zajolhat le ad-hoc „kulturális műsor” nélkül. A szervezők, úgymond, „rám is számítanak”. Amikor N. M. (akkor még: ohne Kund!) nekem „ad szót”, azzal vezeti be, hogy én kértem erre lehetőséget. Ami, nyilván: ferdítés. Akkor is, ha csak ketten tudjuk. Most legalább „helyreigazítom”. Íme a manipuláció lényege: valakit, még mielőtt megszólalna, a hallgatóság előtt – egy kis ferdítéssel – rossz színben, törtetőnek tüntetni fel! Elhangzik Ady: A föltámadás szomorúsága című poémája, az énjét veszített ember önmaga-keresésének e rapszódikus megszólaltatása. A színhelyet megnevező sorban „aktualizálok”. Nyugodtan megtehetem, nem ismerik a verset:
” Itt tó van a Kárpátok ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat,
Az életemet, a sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat.
A megismertetőt.
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs,
Senkisem él
És semmisem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorg a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.”
*
Fent már szóltam arról, hogy nem voltunk éppen mintaosztály. Ez a durvább, drasztikusabb diák-csínyek elkövetésében is megmutatkozott, amelyek között volt olyan, hogy fény derült rá, kik voltak az elkövetői, a többit azóta is örök homály takarja. Ez utóbbiak közül említek egyet.
Tudomásunkra jutott (talán mint diáknemzedékről diáknemzedékre megőrződött hagyomány), hogy a hajdani szegény-diákok, hogy az egy vagy két „kollégyom-cipóból” álló napi ételadagjukat (ami az iskolatörvények szerint alanyi jogon járt mindeniküknek) változatosabbá tegyék, szívesen vállalkoztak arra, hogy megdézsmálják a helybéli polgároknak az Őrhegyre felfutó gyümölcsöskertjeit. Még akkor is, ha súlyos büntetéseket helyezett kilátásba a rajtakapott elkövetők ellen az oskola-rend. A hagyományt követve, egy holdas május végi éjszakára – minthogy a „tettet” megelőző délután megbizonyosodtunk arról: odakint a fákon bőven terem a gyümölcs – megszerveztük magunk is a hagyományosnak hitt „cseresznye-dézsmát”.
A bentlakási hálószobáink az emeleten voltak, ám az épület végéhez hozzáragasztott szárnyépület (holmi tűzifa meg szerszámok tárolására szolgáló toldalék) csatlakozott, amelynek menedékes lejtésű cserépfedele felért az emeleti bentlakásunk folyosójának ablakáig. Az esti takarodó után kivártuk az illendő idő elteltét, majd libasorban, egyenként leereszkedtünk az enyhe lejtésű szárnyéképület cserépfedelén, az alacsony csatornán lemászva máris ott találtuk magunkat az udvar szintjén, a szárnyéképület mögött pedig egy utcára nyíló, használaton kívüli kapu várta az éjszakai merénylőket. A kapu szárnyait rozsdás lánc fogta össze egy tessék-lássék, kézhúzásra nyíló ócska lakattal. (Arra a következtetésre jutottunk: ezt az általunk felfedezett utat más is használja, talán „komolyabb” céllal mint mi. De természetesen nem szóltunk erről senkinek.) Pár perc, és az éjszakai merénylők mindenre elszánt csapata máris a Várszeg utcában osont a református temető irányába. (Hogyha már idáig eljutottunk, és szóba került, ideírom a Várszeg utca etimológiai „felmenőit”: a német Schwarzegasse> Varcagás> Várszeg). A temető kapuja éjjel-nappal nyitva állt, rajta keresztül jutottunk el a gyümölcsöskertekig. Nem részletezem. A holdfényben két-három gyümölcsfára ha leltünk, ezeken is csak félig volt érett a termés. Nem is ez a lényeg! Amikor a fent vázolt úton haladtunk visszafelé a bentlakás épületébe, csatárláncba felfejlődve fogva át a Várszeg utcát, hát a járdán kart karba öltve egy pár bandukol velünk szemközt. A gyér utcai világításnál csak akkor ismertük fel a tanárunkat, amikor előttünk pár lépésre elengedte a partnernője karját, rosszallóan ingatva fejét megállt, és megfenyegette a társaságot. Jó éjszakát kívántunk, és ment ki-ki a dolgára. Elgondolható: nem volt túl nagy körünkben a lelkesedés.
Vásott népség a diák, ne várj tőle semmi megértést, empátiát, azt hiszem, hogy a világtörténelemben akkor fordult elő először és utoljára, hogy az éjszakának idején „tilosban” járkáló, rajtakapott tanár esetét nem vette szárnyára a diákpletyka. Még véletlenül sem járt el a szája egyikünknek sem. Pedig nem tettünk rá fogadást. Még egymás között sem beszéltünk soha az esetről. Most – jó hatvan év elteltével – sem írom ide a tanárunk nevét. Utólag minek tenném? Az is igaz – van betyárbecsület! – másnap és azóta sem hívtak soha minket sem „éjszakai kihágás-ügyben” kihallgatásra az igazgatói irodába.
Más eset!
K. F. osztálytársunk (gyakori „bölcsködései” miatt Tacitus volt a „beceneve”, azaz, mindközönségesen: Tácsi) felenyedi családi házuk padlásán ráakadt egy füstös, rongyolt Nagyenyedi Kalendáriumra, valamikor a két világháború közötti időszakból, felfedezve benne az akkor éppen aktuális osztályfőnökünk egy cikkét: Az ima szerepe a tanulóifjúság nevelésében. Na, ez a Tácsi matek órán kinyitja a fentnevezett cikknél a kalendáriumot, a pad alatt olvassa-olvassa, de közben a tanár magyarázatára is oda-odapillant, ilyenkor ültében kiegyenesedve a hasával betaszítja a padban lévő tankönyvei tetejére a nyitott kalendáriumot. Ám a tanárt sem ejtették a feje lágyára, fentről, a katedra magasából jól látja ő, már jó ideje követi, hogy odalent a hátsó padban mi folyik. Befejezte a magyarázatot, megfordul, és háttal az osztálynak írni kezdi a táblára a megoldandó feladatot. Tácsi most már minden elővigyázatot mellőzve teljesen belefeledkezik a pad alatti olvasásba. A tanár egyszer csak abbahagyja a táblán az írást, és hirtelen fordul az osztály felé. Tácsi a könyvébe belemélyedve olvas tovább. A tanár részéről elhangzó felszólítás nyers és határozott:
– K. F., állj ki szépen a padból!
A tanuló bűntudatot mímelve emelkedik fel, jobb kezében ott a bűnjel: a kinyitott kalendárium. Még lett volna ideje bedugni a padba, de minek. A tanár úgyis kihalászta volna.
– Hadd lám, te mivel foglalatoskodol, amíg én a katedránál azon töröm magam, hogy megértessem veletek a másodfokú egyenletek rejtélyét?
Fáradt lépteivel hátramegy a padsorok között, Tácsi kópés vigyorral az arcán nyújtja feléje a kinyitott, öreg kalendáriumot. Tanárunk kezébe veszi a könyvet, majd, az olvasószemüvegét megigazítva, végigfutja szemével az ismerős címet, ott látja a cím alatt a saját nevét is… Pár éve lehet a nyugdíjazásáig, vagy már most is úgy tanít, mint visszahívott nyugdíjas tanár. Kevés a jó matematikus szakember. (Az akkori Matematikai Lapokba – az ő irányítása alatt – még „bedolgoztam” én is. Bárki meggyőződhetik róla, ha nem sajnálja a fáradságot megkeresni az irattárban a Lapok 1958-59-es évfolyamát.)
Az ütés, ami ártatlanul és váratlanul érte, túlságosan durva és méltánytalan. Mintha hirtelen tíz évet öregedett volna, visszavánszorog a katedrához. Leteszi a kalendáriumot és leül. Ránk néz. Nem szól, de a fáradt tekintete azt mondja: „Ezt érdemeltem tőletek?” Amikor a cikket írta, fiatal volt és bizakodó. Meggyőződéssel hitte, hogy az ima jó irányt szab a tanulóifjúság nevelésében. Talán még mindig hiszi, de erről most a katedráról egy szót sem szólhat. Most más, „fényes szelek” fújják a lobogókat. Itt áll előtte széles vigyorral egy nebuló, aki nem csupán a matematikát nem tudja kellőképpen, de semmit se tud. Egy „niznáj”, egy vigyori fapofa. Mihez kezdjen vele itt az osztály előtt? Lényegében nem is haragszik rá, ismeri a szüleit, becsületes, munkás emberek, Felenyeden laknak, mint ő maga is. Ha bosszúálló lenne, most „lenyelné a békát”, és magában azt mondaná: „jössz te még a mi utcánkba!” Majd tanév végén megbuktatja. Legalább pótvizsgára. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül megtehetné, hiszen, jóformán az ő jóindulatának köszönhetően kapott átmenő jegyet az előző évharmadban is… Ám jól tudja azt is: nem fogja ezt megcselekedni. Esetleg jobban odafigyel majd rá. Többször felelteti, de jóindulatúlag… mellőzve minden haragvást. Az osztályban szokatlan csend honol. Amikor megszólal, a hangja halk, de higgadt:
– K. F., most órán nincs időnk a te fegyelmi kihágásoddal foglalkozni. Gyere be a tanáriba, ha szünetre kicsengetnek.
Az óra folyik tovább, de már nem azzal a lendülettel, mint az „affért” megelőzőleg. A tanár magyarázata szárnyaszegett lett. A táblán befejezi a feladat felírását. „Ez legyen holnapra a házi!”
Kicsengetnek. A nyakigláb K. F. nagy, lajhár mozdulatokkal csápol a folyosón az alacsony, hajlott hátú tanár mögött. Közben vigyori pofával tekintget vissza ránk, akik követjük. Bevonulnak a tanáriba. Öt percbe se telik, Tácsi máris lábal kifelé a folyosó végén nyíló tanári szoba ajtaján. Széles vigyora betölti a folyosót. Ott várjuk valamennyien.
– Na, mit mondott?
– Majd az osztályban! – mondja Tácsi sokat sejtetően… (Tudja, amit tud!)
– Hát idefigyeljetek! Leültetett a hosszú tanári asztal végéhez. (Életemben most ültem először annál az asztalnál!) Kezébe vette a kalendáriumot és kinyitotta az imádságos cikknél. Azt mondta: „Ismerem a szüleidet, becsületes munkásemberek. Te nagyon rosszul tetted, hogy figyelés helyett a pad alatt egyebet olvasol. De most már azt is látom, nem a cikk érdekelt, dehogy foglalkozol te ilyesmivel, te a hecc kedvéért rendezted ezt a komédiát. Hogy ilyen jól elbeszélgetünk, mondok két-három szót a cikk tartalmáról is, jól jegyezd meg: Akkor az volt a politika, közben az idők változtak, most más a politika! A kalendáriumodat pedig ezennel elteszem emlékbe!”
*
Jubiláns osztály voltunk (és vagyunk akik még megmaradtunk), ugyanis a jövő évi, 2022-es, 60 éves véndiák-találkozónk egybeesik a Bethlen Gábor fejedelem nevét viselő kollégium 400 éves évfordulójával. Tudniillik, a nagy fejedelem az 1622. évi kolozsvári országgyűlésen fogadtatta el – a jövő századokba látó legbölcsebb elgondolással – a mai Nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium jogi elődjének számító, gyulafehérvári Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre megalapításának törvényét. Nagyon is gyakorlati célt szolgált az iskolaalapítás, ugyanis a költséges és gyakran bizonytalan kimenetelű, külföldi egyetemeken történő, peregrinus iskoláztatás helyett a fejedelem az országban létrehozott főiskolán folyó oktatással szerette volna biztosítani a fejedelemség kancelláriáin, a közoktatásban, a református felekezetű egyház számára elengedhetetlenül szükséges, világi és vallási (ma úgy mondanánk) szakemberképzést. Hogy nem délibábos célokat követett, ez a tény az Alma mater (tápláló édesanya) szerepét betöltő főiskola működéséhez és fennállásához szükséges, valamennyi körülmény körültekintő megteremtésében mutatkozott meg: megfelelő iskolaépület, tanfelszerelések, könyvek biztosítása, híres külföldi professzorok behozatala az országba stb. Németországból: Jacob Kopich, Franz Pauli, Johann Schwarzenburg, Martin Opitz, Philipp Rudolf Piscator, Johann Heinrich Bisterfeld, Johann Heinrich Alstedius és más nagynevű professzorok jöttek el tanítani Gyulafehérvárra Bethlen Gábor és az iskolapolitikában őt többé-kevésbé követő, utána következő fejedelmek gondoskodásának köszönhetően. Hogy a külföldi tanárok egyéni számításai is beváltak, ez abban mutatkozott meg, hogy a felsoroltak közül a két utóbbi professzor haláláig Erdélyben élt, dolgozott, alkotott, és a gyulafehérvári nyomda adta ki műveiket). Az európai hírű külföldi professzorok mellett az első évektől kezdődően tanítottak a gyulafehérvári főiskolán (ugyancsak a nyugati egyetemeken „diplomázott”) magyar professzorok is: Csulai György, Balai Mihály, Gálospetri Ferenc, Galgóczi István, Ascanius Mihály és mások (csupán a kezdeti idők professzorainak nevét tartalmazza a felsorolás!) A fejedelem átengedi az iskola használatára saját, nagy értékű könyvtárát. Hogy iskolapolitikája komoly célokat követ, ez abban mutatkozott meg, hogy röviddel halála előtt törvényerejű okiratokban rendezi, megerősíti, megújítja az iskola működésének anyagi alapját biztosító feudális domíniumok jogállását: „Mivel tehát a mi szerencsés országlásunk kezdetétől fogva semmit sem tartottunk fontosabbnak mint hogy Isten igéje szolgáinak és a szabad művészetek professzorainak, istenfélelem ápolása és az ifjúság tanítása céljából, bőségében legyünk s ennek következtében ebben a mi Gyulafehérvár városunkban gimnáziumnak és evangélium szerint reformált hitű iskolánknak kollégiumát alapítani kegyelmesen elhatároztuk: attól az időtől kezdve semmiféle kiadást és fáradságot nem tartottunk kímélendőnek abból a célból, hogy ez általunk alapított kollégiumnak jövedelmeiről gondoskodni és szükségletein segíteni lehessen […] Ezért a mi Enyed városunkat csonkítatlan egészében, mindenféle adóival, taksáival, dézsmáival és más bármilyen néven nevezett jövedelmeivel, hasonlóképpen a miriszlói, felenyedi, muzsinai, hidasi birtokokat teljes egészükben, nemkülönben az erdélyi Fehér vármegyében fekvő décsei részjószágokat mindenféle hasznukkal és tartozékaikkal, mindenfajta területeikkel, úgymint: szántásra alkalmas, művelt és műveletlen földjeikkel, rétjeikkel, legelőikkel, térségeikkel, szénafüveikkel, erdőikkel, berkeikkel, hegyeikkel, völgyeikkel, szőlőikkel és szőlőhegyeikkel, vizeikkel, folyóikkal, halastavaikkal és a halászati joggal, vízlefolyásaikkal, malmaikkal és azoknak helyeivel, általában véve a hozzájuk jogosan és régtől fogva tartozó és tartozandó mindenféle teljes hasznukkal és járulékaikkal, bármilyen néven neveztessenek is azok, meg nem változtatott mezsgyéik és régi határaik között, hagyományképpen, de más, ezenkívül még megírott és kiadott adományleveleink épségben tartásával, valamint mások jogainak sérelme nélkül, kegyelmesen az említett és általunk alapított fehérvári kollégiumnak adtuk és adományoztuk, s azt akarjuk, hogy ez a kollégium az említett Enyed városnak, hasonlóképpen a miriszlói, felenyedi, muzsinai és hidasi teljes egész birtokoknak, nemkülönben a besenyői, henningfalvi és décsei részjószágoknak, melyek – mint előbb említettük – az erdélyi Fehér, illetőleg Torda vármegyékben feküsznek, tulajdonába, a mi megbizottunk és a ti megbizottatok közreműködésével törvényesen beiktattassék.”
Gróf Apponyi Sándor birtokában levő egykorú rézmetszetről.
A fejedelem a főiskola megalapításával egyúttal jelentős társadalmi reformot is megvalósít: „ az erdélyi társadalom számban is jelentős csoportjai előtt nyitotta meg a társadalmi felemelkedést”. A jobbágyfiak, ha volt bennük tehetség, szorgalom és kitartás, a teológiai tanulmányok befejeztével nemességet kaptak, a tanulmányaik idején pedig törvény kötelezte a földesurakat, hogy ne zaklassák az iskolába beiratkozott jobbágy származású tanulókat. „Némelyek a patrónusok közül jobbágyok gyermekit is az scholátul megfognák, sőt ha scholában volnának is, ki akarnák őket hozni. Végeztük azért országul, hogy akik tanulságnak okáért (…) mennek az scholákba, kedvek ellen onnan ki ne vehessék. (…) Ha valaki vét e törvény ellen, s vétke megbizonyosodik, 1000 frt-tal büntetendő” Az iskolába beiratkozott református székely ifjak (főként Háromszékről tanultak sokan a fejedelem alapította iskolában) mentesültek a határőri szolgálat kötelességének a teljesítése alól. (Közismert eset: Kőrösi Csoma Sándor az osztrák katonai Guberniumtól évente megkapta a jóváhagyást a tanulásra.).
Ugyancsak a halála évében kelt adománylevelekben emeli törvényerőre a fejedelem kedves iskolája számára a tokaji Hétszőlő birtoklását, a debreceni 2000 aranyforintos taksát, valamint egy 20.000 aranyforintnyi tőke kamatainak az iskola mindenkori szükségleteire történő felhasználását.
*
Többszörösen is jubiláns osztály voltunk és vagyunk, hiszen, amikor 1958 szeptemberének közepén – mint kisiskolás gimnazisták, az akkori szóhasználattal élve: fikák – megkezdtük líceumi tanulmányainkat a fejedelem nevét viselő oskolában, éppen 300 éve múlt annak a gyászos eseménynek, hogy iskolánk jogelődjét (Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre) 1658. szeptember 5-én a fejedelemség székvárosával, Gyulafehérvárral egyetemben kollégiumostól, tantermestől felperzselte a tatár. Úgyhogy békésebb idők eljövetelével is csak úgy támadhatott fel hamvaiból (szó szerint!), hogy a főiskolát legjelentősebb feudális birtokára, Nagyenyedre helyeztette át az akkori fejedelem, Apafi Mihály.
A tatárdúlást, amelynek nem csupán a fejedelemség székvárosa, de szinte egész Erdély áldozatul esett (a fontosabb „kulcsos” városok kivételével, amelyeknek polgárai, valamint az ide menekült környékbeliek drága pénzen váltották meg megmaradásukat), nem úgy kell tekintenünk, mint fátumszerű Isten büntetését. Ennek közvetlen előzménye II. Rákóczi György fejedelemnek a lengyel trón elnyerése érdekében indított felelőtlen, irracionális, a korabeli európai hatalmi viszonyokat semmibe vevő 1657-es lengyelországi hadjárata volt, amelynek azonnali következménye az lesz, hogy az akkori teljes erdélyi hadsereg hadvezetéssel, felszereléssel, hadtáppal egyetemben, katonástól, lovastól, zászlóstól a krími tatárok fogságába esik. Az ilyen eset sem túl gyakori a világtörténelemben! No, a fejedelemnek azért volt gondja arra, hogy a saját bőrét mentve, 300 lovasa kíséretében hazamenekül. A tatár kán, aki a hadsereget elfogja, ugyanaz a (IV.) Mehmet Ghirej, aki egy év múlva, Küprüli Mohamed oszmán nagyvezír parancsát szívesen teljesítve, az őrizetlen maradt Bodza-szoroson által rátör a hadsereg nélkül maradt országra. Csatlósai a kozákság, valamint a hirtelenjében törökbaráttá átvedlett moldvai és havasalföldi vajdák kurtyán (curtean) hadai, akik mind a fosztogatásból, mind pedig az öldöklésekből és a falvak felégetéséből, úgyszintén a békés lakosságnak rabszíjon történő elhajtásából, a pogány tatárral karöltve, derekasan kiveszik a részüket. Háromszéken egyetlen falu maradt meg, a Barcaságon kétszáz ház. Pár nap alatt felégetik Fogarasföldet. Brassó nehéz hadisarcot fizet (30.000 tallér) megmaradásáért. A hadisarcért épségben maradt városok között találjuk Nagyszebent (25.000 tallér), a disznódi várba szorultak 1300 tallért és minden ezüstjüket kiadják, Szászsebes 12.000 tallért fizet.
A templomerőd falai mögé menekült enyediek is kifizetik a néhány ezer tallért, és kiadják a kánnak a ráadásul követelt három szüzet, de a kán szószegőnek bizonyul. A tatárok felégetik a várost, és nem akarnak tágulni a templomerőd falai körül. Ekkor a találékony enyediek, akiknek elfogyott a lőszere, a magukkal menekített fém evőeszközöket beolvasztva gyártanak maguknak a fegyverekbe való golyóbist (puskaporuk még van), és ezzel lövik az ostromlókat. A várvívást nem kedvelő tatár (e célra megfelelő ágyúi sincsenek) feladja az ostromot és elvonul, így az enyediek – ezúttal – még megmenekülnek.
Nagyenyed ostromát említve kissé előreszaladtunk, térjünk vissza a székvárosba, ahol ugyancsak „cifra dolgok” történtek. Ahogyan a fejedelem, úgy a lakosok zöme is elmenekül a tatárok jövetelének a hírére Nagyszebenbe, Abrudbányára, Zalatnára vagy – a szegényebbje – éppen a várost környező havasokba. Katonaság nélküli, védtelen falak várják a tatárt. Hogy milyen viszonyok uralkodnak Erdély fővárosában, erről Isaac Basire (Basirius), II. Rákóczi György udvari prédikátora tudósít egy 1658. aug. 12-én kelt levelében, aki, miközben mindenki fejvesztve menekül a városból, 35 diákkal ott marad, megpróbálva menteni a Collégium könyvtárát, levéltárát: „Hihetetlen, milyen páni félelemmel van mindenki eltelve! Ezért a város is elhagyatott. Isten irgalmazzon magasságából annyi myriád lelkeknek; kik jobb és balkezek között sem tudnak választani.”
A tatárok felégetik, lerombolják a cifra palotákat, templomokat, főiskolát, kihányják sírboltjukból és meggyalázzák a templomba temetkező fejedelmek (Bocskai István, Bethlen Gábor, öreg Rákóczi György) földi maradványait (Hunyadi János csontjaival ezt a procedúrát a másik pogány, Basta már jó félszázaddal a tatárok bejövetele előtt elvégezte!) A tatároknak már csak annyi maradt, hogy a nándorfehérvári győzelmet hirdető déli harangszó megcsúfolására kegyetlenül, összevissza megzengetik „Bethlen Gábor szép csengésű hét harangját”.
Gyulafehérvár feldúlásának történetét tárgyalva nem hagyhatjuk szó nélkül a férfiúi életének javakorában lévő (ekkor 43 éves), ám majdnem hogy diákcsínyre vállalkozó levéltáros, Pápai János esetét. Itt diákoskodott maga is a Bethlen Gábor alapította főiskolán, majd Németországban végzett egyetemet. A gyulafehérvári hiteleshely (káptalan) levéltárosa volt ő, akkoriban levélkeresőnek (conservator-nak) nevezték. Egyidőben hárman töltötték be ezt a rendkívül fontos hivatalt, amely annyira lényeges volt, hogy a hivatalnokok kinevezése, bérezése közvetlenül a mindenkori fejedelem hatáskörébe tartozott. Külön törvénycikkely szentesíti kiváltságaikat. Történetünk időpontjában a két társ: Bárdi István és Taracközi Péter. Ez utóbbi nevéhez fűződik az irattár és az értékes fejedelmi könyvtár egy részének átmentése Nagyszebenbe és Déva várába. Idős Rákóczi György fejedelem temetési pompájából visszamaradt „reszli” gránátposztóval fizette ki Taracközi a szekerest, aki a könyveket, iratokat szállította. (Amikor 1622-ben Kolozsvárról Gyulafehérvárra szállítják az újonnan létrehozott iskola rendelkezésére bocsátott fejedelmi könyvtár súlyos könyvládáit, a kolozsvári ispánnak két szekérről és az azokat vontató öt pár ökörről kellett gondoskodnia).
Pápai János a sekrestyében tárolt okiratokat és könyveket úgy vélte megőrizhetőnek, hogy kivétette a sekrestye ajtaját, a rést pedig befalaztatta, bevakoltatta és lemeszeltette, maga pedig, miután mindezt a munkálatot ellenőrizte, létrán bemászott a sekrestye ablakán, és itt, a könyvek között meghúzódva várta, hogy majd elmúlik a vész. Ámde a szemfüles tatár észrevette a friss falazást, áttörték a falat, a többit pedig könnyű elgondolni. Először az eldugott kincseket követelték a benn gubbasztó könyvtárostól. Bizonyára kínzással is! De ami nincs, azt nem lehet előadni. Pápai János, aki latinul, németül is tudtál, vajon hogyan magyaráztad meg az analfabéta tatárnak, aki könyvet rablásai során ha látott, hogy igazi kincseket őrzöl, ezek pedig a fóliánsok, palimpszesztusok, kódexek stb. A tatárok összehányták egy csomóba és felgyújtották az egészet. Mégis, megmaradt az elmenekített könyv- és okiratanyag. Amely ma alapját képezi annak a Batthyaneumnak, amelyet a román állam magának vindikál. Vajon a könyvégetésnél asszisztáló kurtyánok hány könyvet menekítettek ki a tűzből a bekecsük alatt?
Haragudott a tatár a bujkáló könyvtárosra, ezért alsóruhára vetkőztetve és mezítláb (ne tegye tönkre az értékes ruhát, lábbelit!) vezetékszáron a ló után kötözték. A többi rabszíjra fűzött tízezrekkel együtt hajtották, amerre rablóútján vonult a tábor. Ha nem bírta a lóval tartani az iramot, a csupasz hátán csattant az ostor. Az útirány a következő volt: Nagyenyed, Torockó, Torda, Kolozsvár. Ez utóbbi város is felajánlotta épségben hagyása fejében a 30.000 tallér hadisarcot. Maga a város főbírája, Auner vitte ki a tatár kánnak az erre a célra szánt összeget (nem kis bátorság!), ám ez, mivel a tatárok előtt is „kincses város” hírében állt Kolozsvár, kevesellte a pénzt. A főbíró azzal próbálta magyarázni a szegénységüket, azzal érvelt, hogy nemrég égett le a város. A kán ekkor az egyik tatárral beküldött a városba egy drága kelméből varrt női köntöst eladásra, aki nemsokára jött is a ruha árával kifelé, és azzal a hírrel, hogy egy szegény özvegyasszony vásárolta meg. Így a főbírónak az előzetesen felajánlott összeg dupláját, 60.000 tallért kellett kifizetnie. A külvárost, Hóstátot így is felégették.
Kolozsvárról Ghirej a fősereggel Nagyvárad felé vette az útját, a tatárok egy kisebb csapatát, a kozákságot és a kurtyánok seregeit a Meszesen át Szilágyságra küldte. Ez utolsó állomáshelyen (Nagyváradon) még látták a meztelen és végsőkig elcsigázott Pápai János levélkeresőt. Egy markotányosnőtől még beizent a városba a váltságdíj előteremtésének reményében. A foglyok száma itt már annyira felduzzadt (hitelt érdemlő források százezerre saccolják az ekkor Krímbe elhurcolt erdélyi lakosok számát; ahonnan a fogságba esett hadsereg katonáit sem tudták még kiváltani az itthoni hozzátartozók!), hogy négy lópatkóért is ki lehetett váltani egy embert. Odabent a várban nem érdekelt senkit a latinul és németül beszélő levéltáros szakember sorsa, aki, mondhatni, a kisujjában hordta Erdély akkori birtokviszonyait. Pápai János levélkeresőnek nyoma vész Nagyvárad alatt.
*
Már szóltam róla: többszörösen is jubiláló osztály voltunk és vagyunk, ugyanis érettségi vizsgánk évében (1962) kereken 300. évfordulóját ünnepelhette az iskolánk annak a nem mindennapi eseménynek, hogy Apafi Mihály fejedelem 1662 októberében Székelykocsárdról és Szászmedgyesről kiadott két rendeletében Nagyenyedre helyezteti át a négy évvel azelőtt Gyulafehérváron a tatárok által feldúlt és felégetett oskolát. (Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre): „nem lévén mostan erre alkalmatosabb hely Enyednél, mind Collegium jószágára, s mind egyéb dolgokra nézve.”
Nem célunk itt és most Apafi Mihály (lényegében utolsó) erdélyi fejedelem uralkodásának méltatása. A török-tatár hadak és csatlósaik által öt évig tartó dúlásnak és belső pártküzdelmeknek kitett fejedelemség fölötti uralkodásra kapott őkigyelme a Portától felhatalmazást. Kaftányt, fejedelmi köpönyeget, ahogy akkoriban mondották. A vele járó kellékekkel egyetemben. Miután váltságdíj lefizetése ellenében szabadult ő is a krími rabságból. (Olyannyira zavaros átmeneti időszak volt ez az öt év, hogy külső-belső harcai során az ország három törvényes fejedelme szenvedett erőszakos, fegyver általi halált: II. Rákóczi György, Barcsay Ákos, Kemény János!) Apafi uralkodásával hosszabb, közel három évtizednyi békésebb időszak köszöntött Erdélyre. Az ő érdeme? Szerencséje volt-e? A történészek dolga mérlegre tenni uralkodásának jó és rossz oldalait. Érdekelte az iskolaügy, az oktatás, érdekelték a könyvek, a tudományok: a mechanika (az óraszerkezetek), filozófiával is foglalkozott. Hogy mennyire szívén hordta az oktatás ügyét, elég csupán azt szóvá tenni, hogy már uralkodásának második évében, 1662 októberében kelt rendeletében, birtokainak központjába helyezteti át Bethlen Gábor Gyulafehérváron felégetett kollégiumát, biztosítva ugyanakkor az újraalapítással felérő áthelyezés anyagi feltételeit. A tanügy, az iskolaügy igazgatásával megbízott mai potentátok is megszívlelhetnék annak a rendelkezésnek a jogosságát, amelyet Apafi Mihály a tanítók és tanítványok számára 1662. okt. 20-án kelt kiváltság-levelének már az első pontjában megfogalmazott: ” I. Az osztályok felállításában, a tanítás módszerében s mindenben ami a tanítók és tanulók sikerét érdekli, senki nekik rendelkezni ne merészeljen.”
Vagy pedig ott van az a mostanra talán megmosolyogni való intézkedése, hogy a másfélezer éve használatban lévő római országutat elvezetteti az iskola szomszédságából, „mert az tanuló elme mindenek felett jó csendességet kíván.”
*
Jó! (Pedig dehogy jó! Ez is egyfajta szóbeszéd.) Hogy 1658-ban Küprüli Mohamed nagyvezír, a Porta akarata ellenére lengyelországi hadjáratba kezdett II. Rákóczi György fejedelmet megbüntetendő, ráküldi Erdélyre a krími tatárokat és csatlósait. (A török fősereg Jenő – a mai Borosjenő – alá vonul, amelynek védői rövidesen harc nélkül feladják a várat.) Át kell adni a töröknek Lugost és Karánsebest. A Bodza-szoroson bevonuló tatárság és kozák-moldvai-havaselvi csatlósai – fent vázoltuk – példásan büntetnek. A székváros, Gyulafehérvár feldúlásakor – nyulat bokrostól – áldozatul esik a fiatal (akkor 36 éves) fejedelmi kollégium is. Értékes könyveit, okiratait, amelyeket már nem volt idő menteni, nem rabolja el a tatár. Mindez az épületekkel együtt a tűz martaléka lesz.
Láttuk, a vész elmúltával, 1662-ben Apafi Mihály fejedelem birtokainak középpontjába, Nagyenyedre helyezi át a lerombolt kollégium jogutódját, megőrizve a Bethlen Gábor alapította főiskola régi státusát, jogait, birtokviszonyait. És elgondolkozunk azon (mert nincs rá elfogadható magyarázat!) hogyan történhetett meg, hogy még ötven év se folyt le a Maroson, amikor 1704 virágvasárnapján (március 16.) Rabutin tábornok parancsára báró Tiege labanc ezredes hadai feldúlják, felégetik Nagyenyedet kollégiumostól, könyvtárastól. Jó – elfogadom – zavaros idők jártak, de a békés iskola, ahol nem is csak magyar nyelven: latinul folyt a tanítás, mit vétett a művelt, keresztény, istenfélő németnek? Virágvasárnapi bevonulás! Amikor prédával megterhelten vonulnak ki a martalócok a városból észak felé a miriszlói úton, a diákok lejönnek az őrhegyi rejtekükből és a tűzoltásnál használt vasazott furkósbotjaikkal, a városbeli férfiakkal karöltve rátámadnak az összeharácsolt értékeket cipelőkre, a Décse patakáig verve a rabló bitangot. Egyes források tizennyolcra teszik a csatában elhullt diákok számát. Két emlékmű őrzi a diákok hőstettét: a sétatéren, a Kápolnadombon felállított monumentum-sír és Jókai Mór romantikus meséje: A nagyenyedi két fűzfa. Jókai a véres eseményt diákszerelemmel körítve tálalja, és a labancok számlájára írja át az ötven évvel azelőtt megesett, tatárkánnak történt lány-kiadás motívumát. A történet lezárását heppienddel fejeli meg. Talán legsikerültebb a novellában a Pápai Páriz Ferencről mintázott rektorprofesszor, Tordai Szabó Gerzson alakja, aki a történelmet előadva diákjainak, kihagyja a véres harcok eseményeit, a történelemtudomány tantárgyát jól megkurtítva ezáltal. Hogy befejezhessék a tanévet, az életben maradt diákok és tanárok a torockói Székelykő „likaiba” (barlangjaiba), medvék tanyájára vonulnak át.
Három év múlva, 1707-ben a menekülő kurucokat üldöző labanccsapat újból a városra támadt, tönkretéve, lerombolva a Kollégiumnak azokat az épületrészeit is, amelyek az előző pusztításból még megmaradtak, vagy valamennyire helyrehozták azokat. Végső szükségében Pápai Páriz Ferenc, a főiskola rektora, ennek Angliában élő fia és Teleki Sándor főintendáns a „fösvény ánglusokhoz” fordul segítségért, az Oxfordi Egyetemhez és személyesen I. György angol királyhoz, akiket annyira meghat a fél évszázad alatt már harmadszor lerombolt, felégetett kollégium sorsa, hogy gyűjtést rendelnek el az országban, és egy vasárnap (1716. III. 13.) perselypénz-bevételét angliai bankokban helyezve el (11.000 font sterling), a kamatokat az iskola rendelkezésére bocsátják („angol pénz”), amiből a kollégium a XIX. század végéig építkezik.
Hogyha van biztos, jó „angol pénz” és akarat az oskola helyreállítására, az építkezések is számottevőek. Az 1720-1743 közötti periódusban épül fel a „nagykollégium”, 1775-ben a „kiskollégium”, a mai épületegyüttes legrégibb épülete (a „Bagolyvár”). 1820-1830 között került fedél alá a kétemeletes déli szárny. Majd a többi… Azt gondolhatnánk: a modernebb idők beköszöntésével az iskola is mentesült a tragédiáktól. Ami nem egészen így van…
Itt a déli szárny első emeletén voltak „a mi időnkben”, úgy hatvan éve, a fiúinternátus hálószobái, az „éjszakai kalandunk” kiindulópontja. Ha kinéztünk a hálószoba ablakán, és a templomerőd várfalának északi oldalára esett a tekintet, rajta stukkóval kialakított, klasszicizáló keretbe foglalt dátumot olvashattunk: 1849. január 8. Csakhogy így egyszerűsítettem a dolgokon. A dátum évszámát római számmal írta, aki írta. Talán azért, hogy mindenki által érthető legyen: MDCCCXLIX. Január 8.
Mert e dátumnak az „értelmét” annak idején, a mi diákkorunkban sem volt ildomos tudni. Nem emlékszem, hogy négy esztendő alatt egyetlen tanárunk is szólt volna arról, hogy az 1849 januárjában az Axente Sever és Simion Prodan pópák „hadai” által felkoncolt nagyenyedi magyar polgárok, főként idős férfiak, nők, gyerekek holttesteinek a várfal előtti közös sírját jelöli a római számmal írt dátum (az akkori, 48-as időkben még várárok vette körül a vártemplomot).
Családi szájhagyomány fűződik a szomorú történelmi eseményhez, ezért az „oral history”-t ideírom: A magyarlapádi származású, apai nagyanyám mesélte, ő a nagyanyjától hallotta, aki azokban a vészterhes években Nagyenyeden szolgált. Az idősebb urak és családjaik tudomást szereztek a vidéken folyó dúlásokról, ezért fegyveresen összegyülekeztek egy-egy nagyobb udvarháznál, amelyet a gyilkoló-fosztogató-lázadók elől – úgy gondolták – védeni tudnak. A fiatalabbja a forradalom és szabadságharc csatamezőin szolgált. Az utcára néző konyhában a személyzet – köztük szolgálóleány ükanyám is – sütésre készülve éppen a kenyértésztát „szaggatta ki” a fehérített kendervászonnal leterített hosszú, X-lábú asztalokon, mialatt odabent az ebédlői nagyszobában folyt a dínomdánom. „Sejhaj, sose halunk meg!”. „Egyszerre csak fejszével tokostól bevágják az utcára néző ablakokat, és vérszomjas, hosszúinges, nagykucsmás alakok, jórészt kiegyenesített kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel felfegyverkezve, kezdenek beugrálni, végigrohannak az asztalokon, csak úgy nyúlik a bocskoruk után a jó kenyértészta. Minket – mesélte ükanyám – nem bántottak, azt hihették, hogy közéjük tartozunk (valóban, voltak közöttünk, szolgálóleányok között román „fáták” is), csak akik nagyon visítottak, azokat csapták szájba úgy, hogy azonnal eleredt az orruk vére, azokat pedig, akik menekülni próbáltak, egy-egy farbarúgás visszapenderítette a konyha padlójára, aztán betörtek az urakhoz, akik még egy puskát sem süthettek el, leöldösték valamennyit, mint a disznót. Asszonyok, gyermekek, akiknek sikerült kimenekülniük a kertbe, szőlősbe, erdőkbe, ott fagytak meg a dermesztő hidegben.“
Így mesélte nagyanyám az ükanyám által megélt tragikus eseményeket. Később utánanéztem. Csak röviden: Nagyenyed Szent Bertalan-éjszakájára 1849. január 8-áról 9-ére virradó éjszaka került sor (ortodox karácsony!), az öldöklések, rablások még 17-én is folytatódtak, a negyed várossal együtt leégett a Bethlen Gábor fejedelem alapította, az „angol pénzből” és saját alapból eddigre már szépen felépített, rendbe tett iskola (egyes megemlékezések tudni vélik, hogy az épület belső udvarán, folyosóin a gyújtogatások, atrocitások megkezdése idején még fölbontatlan ládák voltak a nyugati országokból érkezett fizikai műszerekkel, szemléltető eszközökkel). Lángok martalékává válik (hányadszor?) a fölbecsülhetetlen szellemi értékeket őrző könyvtár, laboratóriumi felszerelések, gyűjtemények.
Hozzávetőleges becslések 800-1000 közé teszik a leölt áldozatok számát, körülbelül ugyanennyien fagytak meg a húszfokos hidegben azok közül, akik az erdőkben, kertekben kerestek menedéket. Elgondolkoztató dolgok ezek!
„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.” – figyelmeztet a Költő.
Axente Sever nevét falu viseli jelenleg. Nagyenyeden pedig gimnáziumi iskola és utca… Kompetens bíróság előtt életében nem kellett felelnie, számot adnia tetteiért. De – felkent papi személy lévén – álmában hallotta-e az általa vezetett martalócok által válogatott halálnemekkel meggyilkolt ártatlanok: öregek, nők, gyermekek halálordítását? Amely, azon a végzetes ortodox karácsonyi estén – tiszta idő lévén – Mihálcfalváig elhallatszott…
Az osztrák elnyomó hatalomnak az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtását követő megtorló, ellenforradalmi, abszolutisztikus intézkedései egyaránt sújtották mind a magyar, mind pedig a román népességet. Különösképpen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően (de már előtte is) a bécsi hatalom semmibe vette az Avram Iancu által szorgalmazott erdélyi román képviselet valamennyi intézményét, formáját, ezek gyakorlatba ültetéséről hallani sem akart. A „Királyocska” (Crăișorul) maga is felügyelet alá került, a könyvtárát elkobozták, többször is letartóztatták. Amikor Bécsbe megy, és közvetlenül a császárral, Ferenc Józseffel akar tárgyalni (mert, ugyebár, őkigyelme jót akar, csupán a miniszterei tájékoztatják félre!), a bécsi rendőrség nyilvánosan megszégyeníti.
„Amit mi büntetésül kaptunk, ugyanazt kaptátok ti jutalomképpen” – szokták a hegyekben bolyongó Avram Jancunak a szelet kenyér mellé vigasztaló szóként adni, ha az – történetesen – valamelyik életben hagyott magyar családhoz kopogott be alamizsnáért.
*
A pusztítás, rombolás, égetés momentumát a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium esetében – amint láttuk –, ha a belső viszonyok konszolidálódtak, minden esetben hosszabb építkezési periódus követte. A félig vagy egészében lerombolt üszkös, kormos falakat újra kellett rakni, tető alá hozni az építkezést, az elpusztult, hamuvá lett nyílászárókat, belső berendezést újakkal helyettesíteni. A „füstbementek” helyett új könyvekkel ellátni a könyvtárat. Szerencsére, a donációk is szaporodtak. Jól szituált polgárok, főurak – természetesen a Kollégium hajdani végzettjei – hagyták örökül saját, egyéni könyvtárukat az iskolára. Stb. A meglevő épületegyüttes, ha az idők kedvezőek voltak, újakkal bővült.
Így készül el az 1883-85-ös időszakban állami támogatásból az eklektikus stílusú mai keleti szárny Szalay Ferenc építész tervei alapján, valamint ennek a szárnynak az összhangba hozása az ugyancsak kétemeletes, visszaépített déli szárnnyal.
A neogótikus, kívül támpillérekkel tagolt tornacsarnokot tíz évvel később, 1896-ban hozzák tető alá. Elkészül az iskolakórház – kissé különálló – szecessziós megoldásokat is tartalmazó épülete (1911-13 között), valamint (ezt kevesen tudják) Kós Károly tervei alapján, 1936-ban a tornacsarnokkal szemben a régi elemi iskola épülettömbje.
*
Láttuk: történelmileg zavaros időkben mindig veszélybe került az iskola. Az 1920-as impériumváltozást megelőzően, 1918 novemberében az a veszély fenyegette a várost és – inkluzíve – az iskolát is –, hogy majdnem hét évtizeddel a 49-es tömeges tragédia, népirtás után megismétlődik a lincselés. Erről Áprily Lajos költő számol be, a nagy hírű kollégium akkori professzora, aki – mint városi tanácstag – maga is részese volt az eseményeknek. A havasiak beözönlését az akadályozta meg, hogy a román hadsereg magas síphangú induló mellett masírozva járta a város utcáit.
Az 1944-es történésekről egyik idős tanárunk, Tenger János tanár úr elbeszéléséből értesültünk. Emlékezetből idézem: „…44-ben, amikor ideért a háború, bejöttek az iskolaépületbe valami hadinépek. Már nem volt éppenséggel józannak nevezhető a társaság (itt a szemét huncutul összehúzta az idős tanár, azzal jelezve: „tudjátok ti jól, kikről beszélek!”). Végigmentek a folyosón, benéztek a tantermekbe (még nem volt megkezdődve a tanítás.). A természetrajzi múzeum-részleg termébe is bekukkantottak, ahol a polcokon átlátszó üveg-”borkánokban” élettani preparátumok sorakoztak. Ezt látva a baka levett egyet közülük, a szuronya hegyével lepattintotta róla a hermetikusan záró fedelet, beleszagolt, majd belenyúlt, megmarkolta, ami ott volt benne szeszben eltéve (a tanár imitálja jobb kezével a tenyér „kanyarító” mozdulatát, majd a markolást), és kilepcsentette a padlóra. Utána a tenyerét beletörülte a katonai zubbonya szárnyába, megragadta a „borkánt”, a tartalmát pedig egy cseppig felhajtotta. „De gustibus non disputandum…”
Mások rosszabbul jártak. Lehettek hárman-négyen. Jó szimatuk lévén, hamar ráakadtak a lakatra zárt, pincébe nyíló ajtóra. Próbálták leverni róla a lakatot. Nem ment! Ám kéznél volt (azazhogy vállszíjon) a „kulcs”: (dobtáras kalasnyikov). Egy egészen rövid sorozat, és a nehéz, vasalt ajtóról leesett a lakat, az ajtó pedig tárva-nyitva. A lefelé lejtő lépcsősor jó irányba vezetett. Odabent a pincegádorban akkora hordók sorakoztak, mint egy-egy kisebb terem. Ott készültek helyben, lenn a pincében, annak idején a kádárnak csupán a dongákat kellett leadogatni. Az egyikük létrán felhágott a hordó tetejére, fent puskatussal, mivel kiütte valahogy a dugót. Na, de nem volt kéznél slag, lopó meg ilyesmi, csap sem (ha lett volna, teszem azt, akkor sem biztos, hogy szakszerűen tudták volna használni). Mire való a kalasnyikov? Golyót röpített az ipse a hordóba, annak a közepe tájt, és a gyér fényben láthatóvá vált, amint sugárban szökell a messze földön híres enyedi bor a pince döngölt agyagföldjére. Aláálltak rendre, az elején egymást taszigálva, később váltogatva, és addig ittak, amíg eszméletüket vesztve, elnyúltak a pince földjén. A bor pedig sugárban folyt tovább, amíg belepte őket, sőt azután is… Amikor a társaik rájuk akadtak, és – hónaljig gázolva a borban – kivonszolták őket a levegőre, már nem lehetett egyiken sem segíteni. Szép halál! Mondogatták a bajtársak. Kraszivaja szmerty!”
Az iskolának nem esett nagy bántódása. Az oroszok – akkor a birodalomépítés felszálló ágában lelezvén – tisztelték a kultúrát.
*
Egy nagy hagyományú iskolát ideig-óráig, valameddig (évekre is!) meg lehet szüntetni: az épületek, a könyvtár lerombolása, a diákok, tanárok rabságba-hurcolása, fizikai megsemmisítése révén. Szegény-szegény Bethlen-kollégiumunk! Nem egészen két évszázad alatt (1658-1849) négy alkalommal szolgáltattál erre szomorú példát!
Egészen modern időkben került sor arra, hogy az évszázadok alatt papok, tanítók, tanárok, vagy egyszerűen csak művelt emberek tömegét, tudósok, írók, művészek egész sorát felkészítő, útjára bocsátó, időszakonként főiskolai, egyetemi, akadémiai fakultással is működő tanintézetet az egyre szűklátókörűbbé, bigottabbá, bornírttá váló kommunista rezsim elnöki rendelettel 1975-ben tanévenként egyetlen kezdőosztályt beiskolázó szaklíceummá degradálta.
Az 1977-ben sorra kerülő 15 éves véndiák-találkozónk hangulatára már a második évében szaklíceumi státuszban működő iskolánk sanyarú állapota nyomta rá a bélyegét. Nem volt egyáltalán bizakodó a megjelentek közérzete, hangulata amikor az összejövetelen az addig hallgató Tenger tanár úr kért szót, és körülbelül ezeket mondta: „ Látjátok, fiúk, lányok, én már megettem a kenyerem javát, ezért nekem elhihetitek: nincs szándékomban félrevezetni senkit. Titeket, akiket annak idején még taníthattam is, még annál kevésbé… El vagytok keseredve nagyon, ezt megértem, de fel a fejjel! Az iskolánk 355 éves múltja során sok alkalommal került legalább ennyire, de a legtöbbször még ennél is kilátástalanabb helyzetbe: amikor jött a török-tatár, a kurtyán, a német, a móc. Keserves volt a pusztítás, a szétszóratás, az üldöztetés. De utána mégis mindig feltámadt az iskola. Nekem valami most is azt sugallja, hogy a mostani mélypontot felfelé ívelő szakasz fogja követni majd. Kérlek, higgyetek nekem, és bizakodjatok ! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Az igazat megvallva hittünk is, nem is a tanár úr szavainak. Gondoltuk, holmi időskori eufóriának tudható be az elhangzott reménykedő, reménykeltő beszéd.
*
Az 1989-es változások után az új hatalom által gyakorolt minimális kegy, hogy az iskola visszakapta elméleti líceum státuszát.
Jelenleg gyönyörű lett, kívül-belül, európai pénzeket is felhasználva, valósággal újjászületett az iskolaépület-együttes! Ragyogó, modern, európai szintű! Az iskolaudvar egyik sarkában szoborpark. Méltán lehet rá büszke a városvezetés. Gazdag és korszerű didaktikai eszköztár áll a tanárok, tanulók rendelkezésére. A legutolsó találkozónkon az igazgatónő állította: jó, megértő a városi tanács és az iskola között a viszony, ellenpéldának éppen a marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium (Unirea) esetét hozva fel. Széleskörű külföldi kapcsolatrendszerre tett szert az iskola, amelyet ápol is rendszeresen. Gyakoriak a látogatások, a találkozók, a különböző szintű szimpóziumok, konferenciák, bemutatók…
Innen, messziről mi, most már örökös kívülállók, mondhatni, éppen az iskola lényegi vonatkozásaiba nem láthatunk bele. Mennyire egységes a tanári kar? A dél-erdélyi szórvány-sziget mai magyar lakói milyen bizalommal tekintenek rá, magukénak tudják-e a régi-új iskolát? Van-e lehetőség megállítani a magyar iskolákból az elszivárgást? Stb.
Elégséges-e elővenni, ha baj van, a bibliás fejedelem halálos ágyon leírt utolsó szavait: „HA ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK?”
