Horatio imája
Add, Uram, hogy pihenjen e nyughatatlan szellem mindezek után.
Adj örök nyugodalmat neki!
Jó volt…
A legjobb, legtudósabb és legigazságosabb mindannyiunk közül…
Csakhogy éppen a jók azok, akiket nem bír elviselni e mocskos világ, megöli őket, ha nem bírja lerántani maga mellé a sárba…
Azóta az odaáti álom mibenlétét is megtudta, megtapasztalta, amitől tartott… amitől rettegett… nem lehet semmi baj, nézzétek nyugodt arcvonásait e halottnak…Pihen a kar, amely a gonoszakkal egyetemben, bizony, a gonoszak közé vegyült jobbakat is átsegítette a setét folyón…
Hogy félreismertük valamennyien, még azok is, akik a legközelebb állottunk hozzá, a gonoszhoz átpártolt édesanyját sem tudhatta maga mellett, küzdőtársa alig volt, szerelme – szerencsétlenségére – eszköznek szegődött, hogy ellenségei kiismerjék.
Édesapja szelleme sem ismerte eléggé odaátról (ámbátor legalább nekik, áttetsző entitásoknak – mint hírlik – megadatott a mindentudás)… Elégtételre ösztönözve mindegyre e világ bűnei miatt amúgy is végsőkig megkeseredett fiát…
Ángliai elveszejtésének eltervezésekor ellenségei a balek szerepét rótták ki rá. Hogy lehettek ennyire ostobák!
Vagy épp ellenkezőleg?
A gonosz is tanul, gonoszságában szemfülesebb lesz: a kard-asszó megnyerésének felajánlásával hiúságát legyezték, ekkor mintha feladta volna minden óvatosságát, ami addig jellemezte – játék volt ez is, és ő hitt a játékban, mondhatni: EGYEDÜL A JÁTÉKBAN HITT – és szinte ujjongással vetette bele magát a felajánlott „játék-küzdelembe”.
Amit elveszejtésére szántak halálos ellenségei…
Adj, Uram, örök nyugodalmat neki! Csupán a nép zokogása nem hallatszik el e ravatalig, a sorlövés zaján át, a népé, aki méltán siratja Dánia egyetlen igaz királyát, aki lehetett volna, jobb egek alatt.
VÁLTOZAT
– amely (egyelőre) azonosítatlan magyar „verscsíra”, avagy elveszett francia eredeti alapján készült
ANNA unokámnak
Egyszer valahol „rest” fényképen
láttam, hogy kört ír az égen
estétől hajnalig a csillag.
Ilyen szabályos körbe írlak!
A lépcsőn, minden fordulónál
te vagy, aki mindég elém áll…
magasan mindig, sose mélyben,
fénysugarak közt, sosem éjben!
Gyenge tavaszon, kéz a kézbe’
együtt szaladnánk ki a rétre,
de te kicsit előttem futnál,
minthogyha a kezemtől húznál.
Ha a búza zsenge zöld lángja
a barna rögöt átaljárja,
örülnénk nyüzsögő bogárnak,
tegnapnál jobban a mának.
Az ég s horizont közti térbe
végezetül oda „térnénk be,”
növő, csökkenő két alak,
eltűnőben az ég alatt.
Mindenki vers
Sokaknak küldöm
Gyanús az aki önmagát olvassa ki a versből
mindenre képes (önmagával kegyetlen minden ember)
másokat is úgy olvas mint verset
(költemény minden ember: ilyen-olyan, jó-rossz költemény)
a versolvasó átlát rajtuk mint ablak-üvegen
hiába mondod
„Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerül eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.” (Pilinszky: B. I. kisasszony)
Ő látja
nem azt akivé – „abbéli” igyekezetünkben hogy félreismerjenek – láttatni akarjuk mások által magunk
ő azt látja akik vagyunk valójában
(bár saját magát keresi saját magát kutatja saját magát kéri számon)
Mindenki vers
ha okosan rejtekezik a világ elől akkor is látom
sőt: minél ravaszabbul bujkál
annál logikusabban szolgáltatja ki magát az igaz megismerésnek:
„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a’ mint én is megismertettem.” (Pál I. lev. a korintusbeliekhez)
