Carl Gustav Jung (1875 -1961) emlékére
Tisztán, logikusan rögzült hajnali álom (2020 augusztus 15-re virradó nap hajnala – felkelés után tudtam meg: Mária-nap, Nagyboldogasszony).
Levéltáros egy nagyobb könyvtárban, reggel munkába menet, az olvasóterembe belépve látja, hogy mindjárt a bejárat mellett a padlóra négy, kis méretű orchidea-virágkosarat helyezett el valaki. Az ilyesminek nincs ott a helye a padlón!
Az elmaradhatatlan levéltáskáját a hóna alá csapja, a két kezébe egy-egy kosarat felvesz, végigvonul az olvasóterem iskolásan elrendezett olvasóasztalai között, és a teremnek a bejárattal szemközti falánál, a terem jobboldali sarkát átlósan lezáró munkaasztalára helyezi. Mögötte, a teljes falat betöltő, mennyezetig tornyosuló, súlyos, üveges tölgyfaszekrények sorakoztak. A másik két kosárról megfeledkezik, már nem megy vissza értük.
A dolgait rámolja elő az asztalon éppen, amikor az olvasóterembe felcicomázott fiatal hölgyek csapata érkezik, kisestélyiben, felverve a terem addigi csendjét. Úgy harminc-harmincötévesek, könyvtárbeli munkatársak, lehetnek öten-hatan is. Ketten közülük felkapnak a padlóról egy-egy kosarat, körül is néznek – hol a másik kettő? Lármás csapatuk végigvonul a termen, és gyanakvóan kezdenek tekintgetni a levéltáros felé, amikor a másik két kosarat az asztalán megpillantják.
Érdeklődnek is, mondja az idős munkatársuk, hogy vegyék, vigyék, nem tart ő azokra igényt, csupán azért hozta hátra az asztalára, mert ilyesminek a bejárat mellett, a padlón nincs a legmegfelelőbb helye.
Virágkosaraival az asszonyhad bevonul a könyvtárvezetőség irodái felé. Valakiket ünnepelnek, nem a levéltáros ügye.
A kis epizód azonnal elfelejtődik, az olvasóterem továbbra is üres és csendes marad, a nyugdíjas korú idős ember a munkája után néz. Az asztal baloldalán tornyosuló dokumentumok legtetejéről mindjárt egy finom papíranyagból készült, világos dohányszínű borítékot vesz kézbe. A szokványosnál nagyobb formátumú. Kézírást utánoz a boríték tetején a fejléc, valami magas, eddig sose hallott hivatal nevét rögzítve. A boríték címzettje (ugyancsak kézírással) ismeretlen személy.
Nincs lezárva, a levéltáros, miután óvatosan felpöccinti a „hajtókát”, kétrétbe fogott, finom, szalmaszínű szűrt papírra írt dokumentumot emel ki a borítékból. Az első oldal üres, a másodikon ugyanaz a karakteres, cirkalmazott, kalligrafikus kézírás olvasható, mint amilyen a boríték címzése. Az egész belső oldalon ritka sorokban, arányosan, szellősen elhelyezett, pármondatos szövegrészek: nagyobb bélyeg méretű, ex librisszerű ikon-rajzok közé iktatva. Legfelül, a kérelmező megszólítása – a teljesen ismeretlen név – az utána következő, második mondat: válaszadás a kérelmezésre:
„A kompetens, legmagasabb rangú hivatalunkhoz intézett megoldhatatlan kérése nálunk megoldást nyer.” Ennyi.
Utána ikon-kép következik.
Amikor rátekint a levéltáros, az addig fehér-fekete ikonkép sosem látott aranyszínben ragyog fel, mintegy megpecsételve a lehetetlen kérés kedvező megoldásának tényét. A lapon lennebb elhelyezett, ikonok közé iktatott szövegrészek valószínűleg a megoldást részletezik. A levéltáros ezt már nem olvassa el. A kezében tartja, forgatja, megnézi minden oldaláról a szokatlan, valakinek valaha tán életet jelentő, hírvivő dokumentumot. Elképzeli az utánajárást, a kérelmező számára kedvező megoldáshoz vezető út keresését, a célt, amelynek elérése érdekében egy valamikori jóhiszemű hivatal (hajdan ilyeneknek is kellett létezniük!) minden tudását beleadva, fáradságot nem kímélve dolgozott. És szemnek is tetszetős módon szerkesztette meg a kérelmezőnek átnyújtandó iratot. Az aranyfényben feltündöklő ikon mindezeken a korona.
(De miért jelen, miért nem múlt idejű ige zárja a kedvező eredményt hírül adó értesítést?)
Epilógus: a könyvtárigazgató (olyan valóságos személy, akinek mind foglalkozásától, mind habitusától távol áll az értelmiségi munka: G. M.) megunva az asszonyok társaságát, kijött az irodájából az olvasóterembe.
– Valamit mutatok! – hívja asztalához a levéltáros, és kitárja előtte a most lelt, rendkívüli dokumentum-lapot. Közben is az iraton tartja a szemét. Az ikon az igazgatónak már nem ragyogott fel.
Reggelre kelvén szívesen indultam egészségügyi sétára, és a megszokott úton – fél éve nem fordult elő –, mint a zsibbadtságukat hirtelen elveszített Ikarosz-szárnyak, vittek, tovább, tovább! vittek lábaim).
