Szürkület, mondta gyenge hangon a kórházi ágyon, ő hívott, és amikor ezt mondta, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy TUDJA. Hallgattunk hosszan, nem válaszoltam, nyeltem a könnyeimet, hallgattam, és ebből nyilvánvalóan következtethetett arra, hogy TUDOM én is. Nem volt feszült az az utolsó közös csendünk, nem volt szükségünk szavakra, TUDTUK, hogy mi volt, mi van és mi lesz. Nem kellett előre elképzelni az idő hőhalálát. Aztán a háttérben női hangok hallatszottak, ápolónők avatkoztak a csendünkbe, és az ember, akivel kereken hatvanöt éve ismertük egymást, azt mondta: Szervusz, Hugó. Szervusz, Gyuri, mondtam. Kemény, viszontagságos barátságunk volt. Lángolva kezdődött, igazából ballagás után, amikor a felvételik nyarán Marosvásárhelyen felmentünk az Arató utca végében az erdőig, tikkasztó melegben napoztunk, szénnel rajzoltunk (utóbb mindketten úgy láttuk, hogy a másikunké volt a sikerültebb), rajongó szeretet volt a lelkemben, utána is többször felkereste anyámat, aki szintén nagyon szerette Gyurit. Persze a kapocs továbbra is Enyed maradt, a kollégium; barátságunk a többiek körében érettségi találkozókon – legalábbis bennem – érzelmek zűrzavarává, nyomás alatt forró gőzzé vált, nem tudtuk kezelni. Életünk vége felé, túl a hetvenen éledt fel ismét rendszeres levelezés formájában. Beajánlottam Bartha György költőbarátomat Cseke Gábor Káféjába, utána rendszeresen közöltük a verseit, verselemzéseit, fordításait (románból-ra és franciából) az Új Hétben. Nem politizáltunk, igazából óvott volna tőle (féltett a következményeitől?), de inkább arra próbált vezetni, hogy „hagyjam a dagadt ruhát másra”, inkább verssel, költészettel, kultúrával árasszuk el a „felületet”. Most, hogy lázasan kapkodok kapaszkodóért ehhez a szöveghez, látom, hogy a magyarországi sajtóban már 1973-74-ben jelentek meg versei. Szerepelt a legendás Lyukasóra műsorában. A Lyukasórát neves irodalmárok, Mészöly Dezsőék alapították jó harminc éve, a Duna Tévében futott, emlékezetem szerint 2017-ben megszüntették. Ez Bartha Györgyöt megviselte, gondoljuk el: egy erdélyi, vidéki magyartanár olyan gyakori résztvevők társaságában, mint – elsősorban – a nemrég elhunyt Lator László, a zseniális Várady Szabolcs és Szabó T. Anna, további nagy nevek a fejtörő játék apropóján kibontakozó irodalmi kávéházban. Számomra egyre fontosabbá váltak az osztálytárs saját versei, munkái (művelt értője volt elméleti, verstani kérdéseknek, telefonon tartott kiselőadást az anapesztus lehetőségeiről és alkalmazásának nehézségeiről a magyarból románra átültetett versek esetében), megérintettek a gyakori „versajándékai”, ímélen küldött versrészletei (természetesen főleg JA-tól), amelyekben a célzást, bevallom, nem mindig értettem. Milyen szép öregember lettél, Gyuri, írtam neki, amikor elküldte sikerült fényképét. Nem tudom, mennyire fontos, hogy ő volt a legmagasabb az osztályban. Most az a kép jelenik meg előttem, amikor egy óra előtt, alig foglaltuk el a helyeinket, kiállt és leengedett kézzel, összeszorított ököllel elkezdte szavalni az Ember az embertelenségbent, amikor az osztályfőnök bejött, megállt az ajtóban, hogy mondhassa végig. Különben az Új Hét óta alig volt nézeteltérésünk. Amikor mégis lett volna, azzal vágtam el a vitát, hogy „kerülnünk kell a szándékvélelmet”. Sok mindent kerülnünk kellene, ha már az elkerülhetetlen elől nem térhetünk ki. Találkozunk a semmiben, vagyis a végtelenben. Szervusz, Gyuri.
Gyászjelentés
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy BARTHA GYÖRGY nyug. tanár augusztus 5-én, súlyos betegség után elhunyt. Drága halottunkat 2023. augusztus 9-én, szerdán 12 órakor helyezzük örök nyugalomra a csíkszeredai Kalász negyedi temetőben. Emléke legyen áldott, nyugalma csendes! A gyászoló család.
Csíkszereda, 2023. augusztus 8.
Bartha György
édeserdély meglepetés
a hatvanas években marosvásárhelyen a rózsák terén egy május elsejei felvonuláson a vár irányából jövet a bolyai utca torkolatához közeledett teljes díszben úgy ahogy ilyen jeles napokon illik a menet… amikor is a katonai zenekar váratlanul – mint nyílt égből a villámcsapás – rázendített arra a marsra hogy „elhangzottaszó – zengazinduló”… az összes koloratúr-cifrázatokkal a refrénnél ott amikor az van hogy „édeserdély – ittvagyunk” parapa-pamm parapa-pamm paramm és kinyíltak az ablakok a főtér hosszában mindkét soron és a járdaszélről a nézők széles mosollyal integettek és dobták a virágot és az oltyán tamburmajor nem tudta mire vélni a dolgot ilyen sikert még életében nem „inkasszált be” soha… mígnem a bolyai utcán piros jáváján tülkölve megérkezett „lóhalálában” a katonai gyorsfutár egy káplár és a katonai zenekar elé nagy fékcsikorgás közepette bevágott szinte elterült ott az úttesten és fekve hagyta a gépét és széttárt karokkal lefújta az egész felvonulást… a következő parancsig… a tamburmajort még a délelőtt folyamán azon melegében „szőnyegre állították” és hihető szemtanúk kiszivárogtatták a szívélyesnek egyáltalán nem titulálható párbeszédet ami itt elhangzott:
– măi boule cu marșul ăsta au defilat acolo unde ți-am suflat din mâna ta netrebnică toiagul de tambur-major… acum… ia să socotim… douăzeci de ani fasciștii lui horthy! – zo că n-am știut tovarășe căpitan… să mă iertați… dar sună bine… vă mai întreb cu plecăciune cine-i horti ăla?
az történt ugyanis hogy a székely bakák a kompániában… úgy a maguk szórakoztatására elég gyakran fütyörészték a szóban forgó indulót a jóhiszemű mit sem sejtő oltyán altisztnek megtetszett a „fülbemászó” melódia a zenekarnak amely túlnyomórészt székely bakákból állott nem is kellett tanítani ment az mint a miatyánk így elhatározta nyilvános alkalommal fogja meglepni vele a feletteseit… hát ez állíthatom ragyogóan sikerült is neki
———
– te hatökör ezzel az indulóval vonultak fel ott ahol a te semmirekellő kezedből kiüttettem a tamburmajor-botot… számoljunk csak utána… éppen húsz évvel ezelőtt horthy fasisztái! – megvesszek ha tudtam kapitány elvtárs… de megbocsásson.. jól is hangzik… még megkérdezném alázatosan ki is az a horti?
