Orwell világa
Haaland előtt is voltak már norvég focisták. Például Solskjær, aki csereként beállva, az utolsó pillanatban nyert BL-t a Manchester Unitednak – hitetlenkedve számolom, annak is mindjárt negyedszázada. Tom Lund nevét a ’81-es vb-selejtezőn (4–1) tanultuk meg: a Népstadionban akkora szabadrúgásgólt lőtt, hogy a feledhetetlen dokumentumfilmben Mészöly Kálmán elismerő szavait ki kellett sípolni. Sőt. Van a norvég futballnak igazi, tragikus hőse is, aki vészterhes időkben mutatott példát sportemberségből.
Asbjørn Halvorsen (1898–1955) az első külföldi sztár volt a német pályákon. Támadó fedezetként két bajnoki címhez segítette a Hamburg csapatát (1923, 1928). A weimari köztársaságban népszerűbb volt, mint szülőföldjén. Ajánlották neki, vegye fel az állampolgárságot, és játsszon inkább a német válogatottban, de nemet mondott. Röviddel Hitler hatalomra jutása után bejelentette, hogy visszavonul és hazatér. Búcsúmeccse előtt csapattársai – haladva a korral – náci köszöntésre lendítették a karjukat, egyedül ő nem.
Szövetségi kapitányként bronzéremig vezette a norvégokat a berlini olimpián, ami máig a legjobb nemzetközi eredményük a sportágban (1936). A negyeddöntőben nagy meglepetésre éppen a házigazdákat győzték le, a Führer a lefújás előtt csalódottan távozott élete első – s mint kiderült, egyetlen – mérkőzéséről (2–0). Négy év múlva, amikor a Harmadik Birodalom lerohanta és megszállta Norvégiát, Halvorsen tiltakozott az ellen, hogy az oslói stadionban a külföldre menekült királyi család dísztribünjére kitűzzék a horogkeresztes zászlót.
A Gestapo 1942 augusztusában tartóztatta le, miután kiderült, hogy tevékenyen segíti az ellenállást, a náciellenes röplapok terjesztését. Mint különösen veszélyes elemet külföldi kényszermunkára deportálták. Bányákban, útépítéseken robotolt, megjárt több koncentrációs tábort. A háború végnapjaiban raboskodott a neuengammei lágerben is, amelynek parancsnoka – mit hoz a sors – egykori hamburgi játékostársa volt: Otto Harder, aki a HSV középcsatárából lett előbb SS-Untersturmführer, majd elítélt háborús bűnös.
Egyik fogolytársa később elmesélte, Halvorsen a pokol tornácán is ragaszkodott a fair playhez. Ha felismerte egy-egy focirajongó őr, egyéni kiváltságok helyett az egész barakknak kért kedvezményeket. A felszabaduláskor 40 kilós volt, tífuszos, tüdőgyulladás és ízületi bántalmak kínozták. Felkelni is alig bírt a mocskos, tetves priccsről, de azzal lelkesítette a többi túlélőt, hogy nagy tervei vannak a norvég labdarúgás újjászervezésére – a meccsekre majd szerez nekik ingyenjegyet.
A megbékélés szószólója lett. A dühös közhangulattal szemben kiállt amellett, hogy az ’52-es téli olimpián, Oslóban indulhassanak német sportolók is, később a Kicker magazin fotóján kezet szorított Sepp Herbergerrel, a nekünk oly fájdalmas berni döntőn világbajnokságot nyerő NSZK szövetségi kapitányával. Asbjørn Halvorsen megbocsátott, pedig tönkretették. Sohasem épült fel teljesen, a lágerbetegségek szövődményeibe halt bele ötvenhat éves korában.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. május 17-én.
