Orwell világa
Óceánok nélkül nem élhetnénk, ezért ha tönkretesszük az óceánokat, önmagunkat pusztítjuk el. A felismerést megfogalmazó idős hölgy egy szerény faházban töltötte életének utolsó éveit a kanadai partokon, kedvenc kutyáival körülvéve. Egyetlen luxusa volt: az Atlanti-óceán végtelenjére nyíló panorámaablak. A híres európai művészcsalád gyermeke jogi diploma nélkül lett a tengerjog professzora, elismert nemzetközi szaktekintély. Szenvedélyesen szerette a természetet. Boldogan élt.
Elisabeth Mann Borgese (1918–2002) Thomas Mann legkisebbik lánya volt, ám visszaemlékezéséből úgy tűnik, mintha nem is ugyanabban a családban nőtt volna fel, amelyikben a testvérei. Azok öten sokat szenvedtek a nyomasztó apafigura árnyékában: a Nobel-díjas író családfőnek zsarnoki volt. Egyedül ő, a Médinek becézett kései kislány lágyította meg a szívét, ő lett a kedvence. Szerencsésen örökölte édesanyja, a rendkívüli Katia Pringsheim életvidám természetét, gyakorlatiasságát.
Osztozott a család kálváriájában. Tizenéves csupán, amikor Hitler hatalomra jutásakor szökniük kellett Németországból. A svájci emigrációban zongoraművésznek készült, miközben a többiekkel együtt elborzadva figyelte, ahogyan hazájuk a vesztébe rohan. Lelkesedett az olasz antifasiszta entellektüel, Giuseppe Antonio Borgese írásaiért. Pár év múlva, miután menekültekként személyesen is megismerkedtek az Egyesült Államokban, feleségül ment a nála harminchat évvel idősebb férfihoz (1939).
Együtt dolgoztak a Chicagói Egyetemen. A nácik veresége után végre fenntartható békét akartak az emberiségnek, elkészítették az úgynevezett Világalkotmány tervezetét. Meggyőződésükké vált, hogy a háborúkat a nemzetállamok vetélkedése idézi elő, ezért az egyetlen megoldás a nemzetállamok felszámolása, Világköztársaság alapítása. Fiatalon megözvegyült, két lányát egyedül nevelte. Rajongott a nagy kékségért: akárcsak az apját, elbűvölte az óceán látványa, moraja, illata. Idővel tudományos érdeklődése is az ökológia felé fordult.
Fáradhatatlanul dolgozott az óceánok védelmében. Kutatott, publikált, konferenciákat szervezett. Rangos egyetemeken oktatott. Málta szigetén megalapította a Nemzetközi Óceán Intézetet, fontos szerepet játszott a hamburgi székhelyű Nemzetközi Tengerjogi Bíróság létrejöttében is.
Úgy emlegették: Meerfrau, a tenger asszonya.
Az egyetlen nő volt a Római Klubban, amikor megjelent A növekedés határai című tanulmány – az első drámai helyzetjelentés arról, hogy bolygónkon a kipusztulás forgatókönyvét követjük (1972).
Kényesen óvta szellemi, politikai, anyagi függetlenségét. Világpolgár volt, négy ország útlevelével, tudományos munkáit angolul írta. Sokfelé otthon érezte magát, mielőtt beköltözött abba az új-skóciai faházba „vendégnek, aki örökre marad”.
Családjának tragédiáiról – két fivére is öngyilkos lett – egyszer beszélt nyilvánosan, egy német dokumentumfilmben, röviddel halála előtt. Nem félt az elmúlástól. Nevetve azt mondta: ha már muszáj valahová, abba a mennyországba szeretne kerülni, ahol a régi kutyái várnak rá.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 28-án.