Orwell világa
Csodák márpedig vannak, bizonyság rá Gregory Corso (1930–2001) beatköltő esete. Hatvanhét évesen öregnek érezte magát, fárasztotta az élet, fájdalmasan magányos volt régi barátja és művésztársa, Allen Ginsberg halála óta. Egy dokumentumfilmes rábeszélésére mégis elment Európába forgatni 1997-ben. Velencében a poéta felsóhajtott: bárcsak vihetne virágot az anyja sírjához, de azt sem tudja, hol nyugszik. Csecsemő volt még, amikor Michelina eltűnt.
Corsónak kegyetlen gyerekkora volt New York olasz bevándorlók lakta negyedében, a Little Italyban. Az anya lelépett, az apja, Sam lelencházba adta. Sokat bántották. Pearl Harbor, a hadba lépés (1941) után Sam családfenntartóként akarta megúszni a sorozást, ezért magához vette. Nem volt benne köszönet. Ütötte-verte, közben az anyját kurvázta, mondván, az a „disgraziata” elpusztult Olaszországban, a kölykét pedig a legjobb lett volna újszülöttként lehúzni a vécén.
Amikor Samet mégis elvitték katonának, a kiskamasz megszökött a mostohaanyjától. Az utca nevelte, alkalmi munkákból tengődött, a metróban aludt. Kifutófiúként egyszer elindult világgá a rábízott 94 dollárral. Elkapták és lecsukták, közös cellába egy őrült csavarhúzós gyilkossal. Azután visszakerült pitiáner lopások, betörések, drogok miatt. Egy maffiózó védte meg az erőszakos raboktól. Úgy mesélte, ült Lucky Luciano egykori zárkájában is.
A börtönben születtek a traumatizált fiatalember első versei. Fordítója, Juhász Ferenc így ír róla: „Szülötte, fia egy olyan világnak, amelynek alászállott dantei bugyraiba, jégkútjaiba, gőzei, lángjai, mérgezett virágai, beszélő állatai közé, óriás-ördöge lábszárán kapaszkodik a másik létbe, lábszára, combja, ágyéka, melle szőrébe csimpaszkodva, kúszik az ős-ördög büdös, verejtékes, mirigybűzös testén a fény felé.”
És a hányatott sorsú költő, amikor már nem is remélte, tényleg megpillantotta a fényt.
Váratlanul ismét felhívta a producer, Gustave Reininger, aki a velencei forgatás után kíváncsiságból keresni kezdte az említett sírhelyet. Megdöbbentő hírrel jelentkezett: a régen halottnak hitt édesanya – él. Michelina Colonna nyolcvanhat éves, csak a szomszédos New Jersey-be ment, oda sem jókedvében.
Tinédzser volt, szinte gyerek még maga is, amikor fiát világra hozta. A férje kíméletlenül verte. Halálfélelmében menekült el egy éjszaka, vérző szájjal, kitört metszőfogakkal. A gazdasági válság elmúltával magához akarta venni az ő egyetlen kis Nunzióját – így becézte a fiút –, de Sam rokonsága elkergette. Ügyvédre, magándetektívre nem volt pénze, később a kortárs költő nevét sem hallotta: egy trentoni gyorsbüfében szolgált fel szendvicseket.
Mindezt már maga a meglelt Mamma mesélte el a fiának, amikor hatvanhét év után megadatott nekik a viszontlátás csodája. Többször is találkoztak, máskor pedig órák hosszat beszélgettek telefonon. Anya és fia, a két javíthatatlan szerencsejátékos kaszinózni is kiruccant Atlantic Citybe. Veszítettek ruletten és blackjacken, mégis olyan boldogok voltak, mint aki megütötte a főnyereményt.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. június 4-én.
