Alfonso Bialetti (1888–1970) egy reggel éppen kis fémmegmunkáló üzemébe sétált az észak-itáliai Crusinallo városában, amikor szorgoskodó mosónőket pillantott meg az utcán. Megtorpant, merengve bámulta őket. De nem az üst fölött hajladozó idomok ragadták meg a figyelmét, hanem éppenséggel a forralóüsthöz kapcsolt ötletes szerkezet. A gőzt csövön át vezették fel a dézsába, hogy a szappanos víz lecsapódva egyenletesen csöpögjön rá a szennyesre. A vállalkozó fejéből ekkor pattant ki a nagy ötlet.
A kotyogós kávéfőző a konyha örökös darabjának tűnik – pedig Bialetti még csak kilencven éve szabadalmaztatta (1933). Társával, Luigi de Pontival gyártották le a gejzírelven működő, három alumíniumelemből álló, nyolcszögletű, bakelitfogantyús prototípust. Nagyszerűen egyszerű: az alsó tartályban melegített víz gőzét a növekvő nyomás átpréseli a szűrős tölcsérbe tömött őrölt kávén, majd az aromákat kioldva lecsöpög a felső edénybe. A jellegzetes kotyogó hangot a csőben elhelyezett súly adja, ahogy a gőznyomás emelgeti. Hiszen tudjuk.
A Moka Express – ez a hivatalos neve – hamar népszerű lett. Első reklámszlogenje azzal kecsegtette a reménybeli vásárlót, hogy olyan finom feketét ihat odahaza, mintha presszóba menne. Azután a történelem kiszámíthatatlan fordulatai alakították a találmány sorsát. Két évvel piacra dobása után Mussolini hadserege lerohanta Etiópiát. A Népszövetség elítélte az agressziót – a magyar delegátus a szavazáskor tartózkodott –, és kereskedelmi korlátozásokat vezetett be Olaszország ellen.
A Duce gúnyt űzött az amúgy is csak jelképes szankciókból. Az alumíniumot, amelyből bauxitban gazdag országa nem szorult importra, dacosan „nemzeti fémmé” nyilvánította, miközben a kávébab is zavartalanul özönlött a megszállt kelet-afrikai országból. Így esett, hogy a politika iránt közömbös feltaláló ideológiamentes kotyogósában összetalálkozott az alumínium, az etióp kávé, a túlcsorduló nemzeti büszkeség, a forradalmi-populáris modern – a fasiszta Itália apoteózisa.
Ám az újabb európai háború kitörésével Bialettitől is gyorsan elpártolt a szerencse. Üzemét bezáratták, mert a hadiiparnak kellett a „metallo nazionale”. Csak a világégés után, hadifogságból hazatérve élesztette újjá az üzletet az alapító fia, Renato (1923–2016). A berendezésen alig finomított, a reklámra helyezte a hangsúlyt. A szaporodó hamisítások ellen karikaturista barátjával márkavédjegyet rajzoltatott; a híres „bajuszos emberkében” felismerni apját, az öreg Alfonsót.
Világsikert már a köztársaság kikiáltása után aratott a Moka Express, a Milánói Nemzetközi Vásáron (1948). Mára 300 milliónál többet adtak el belőle. Italicum lett, mint a pizza, a gondola és a ferde torony. A család később kiszállt a cégből, ma pedig a nevet viselő jogutód is küszködik, minthogy az ezredforduló táján divatba jöttek a korszerű kapszulás gépek. Ám a büszkeség megmaradt. Amikor Renato Bialetti 93 éves korában elhalálozott, utolsó kívánsága szerint hamvait egy nagy kotyogós kávéfőzőben helyezték örök nyugalomra.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. július 5-én.
