Iszonyat, hogy ez is megtörtént, megtörténhetett Európa közepén a huszadik században. Karl Heinrich (1890–1945), a tragikus sorsú német ellenálló hosszú évekig sínylődött a nácik börtöneiben, lágereiben. Az első világháború Vaskereszttel kitüntetett veteránja volt, a weimari köztársaságban pedig rendőr őrnagyként szolgált. Berlin kormányzati negyedét védte a randalírozó szélsőségesektől. A törvény szigorával lépett fel a barnainges csőcselék ellen is, magára haragítva Goebbels fővárosi gauleitert.

Hitler hatalomátvétele után kidobták a rendőrségtől. Biztosítási ügynökként helyezkedett el, és csatlakozott a diktatúra illegalitásba kényszerített ellenzékéhez. A Gestapo tartóztatta le 1935 őszén, „hazaárulás előkészülete” címén ítélték el. A rabságban csaknem bele­rokkant a kíméletlen bánásmódba, mégis megérte a háború végét, a felszabadulást. Amikor 1945 tavaszán az újjászerveződő berlini rendőrség élére feddhetetlen embert kerestek, alkalmasabb jelöltet nem is találhattak volna.

Mégsem őt választották főkapitánynak. A szovjet megszállók ragaszkodtak egy Paul Markgraf nevű volt Wehrmacht-tiszthez, aki Sztálingrádnál hadifogságba esvén szegődött a Vörös Hadsereg szolgálatába. Ennek a buzgó muszkavezetőnek lett a helyettese Heinrich. A kulcspozíciókat kommunisták kapták, köztük olyanok, akiktől szintén védenie kellett az utca rendjét anno, még 1933 előtt. Ezek ellenségesen fogadták, hivatalba lépésének pillanatától spiclikkel vették körül; a titkárnője és a személyzetise is jelentett róla.

Lichtenberg kerület rendőrfőnökévé egy kipróbált moszkovita elvtársat neveztek ki. Erich ­Mielke (1907–2000) volt az, aki később az NDK állambiztonsági apparátusát irányította, a Stasi rettegett ura maradt egészen Honeckerék bukásáig. Az emigrációból hazatérve sötét titkot rejtegetett: még a wei­mari időkben, mielőtt 1931-ben a Szovjetunió­ba szökött, orvul meg­gyilkolt két rendőrt a berlini Bülowplatzon. Heinrich tudta ezt, Mielke pedig tudta, hogy Heinrich tudja. Ez lett a végzete.

Újult erővel látott munkához a rommá bombázott, megszállási övezetekre osztott városban, de a napjai meg voltak számlálva. Augusztus 2-án megbeszélésre rendelte magához a főnöke, ­Markgraf. Az irodában egy szovjet őrnagy várta, és arra kérte, fáradjon át vele a szomszédos főhadiszállásukra. Csak pár percről volt szó, Heinrich az aktatáskáját és az olvasószemüvegét is ­Markgraf előszobájában hagyta. Gyanútlan volt, nem ismerte az oroszok módszereit. Csapdába csalták, ahogyan majd 1956-ban Tökölön Maléter Pált.

Letartóztatását egy hétig titkolták, végül az amerikai szektorparancsnok érdeklődésére a szovjet illetékesek azt állították: kiderült róla, hogy egykori Gestapo-ügynök. Ócska hazugság volt, aljas és átlátszó. Ám a nyugati szövetségesek, hogy kerüljék a konfliktust, inkább a sorsára hagyták. Karl Heinrichnek csupán három hónap adatott a két zsarnok közt: Hitlert túlélte, Sztálin áldozata lett. Az orosz fogságban vesztette életét tisztázatlan módon, ha igaz, 1945. november 3-án. Ötvenöt éves volt.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. március 11-én.