„Uramisten, gondoltam, lehetséges, hogy ebben az országban tényleg soha semmi sem fog már megváltozni?” Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042
A moszkvai Állami Kísérleti Lenin Érdemrenddel Kitüntetett Nagyezsda Krupszkaja Nyilvánosház, ahol „a lakosság szexuális kiszolgálása 8.30-tól 17.30-ig történik, ebédszünet 13 órától 14 óráig”, a képzelet szüleménye. Fontos ezt előrebocsátani, mert az idézett regényt olvasva könnyen összezavarodunk, hol is kezdődik a fikció. A peresztrojka idején, Nyugaton megjelent disztópia, a Moszkva 2042 (magyarul Gabo Kiadó, 2005) időutazó elbeszélője szintén elveszíti képességét, hogy megkülönböztesse a múltat a jövőtől.
Vlagyimir Vojnovics (1932–2018) szatírájában az összeomló Szovjetunió maradékát, a Moszközt az átkeresztelt KGB kormányozza az ortodox egyház áldásával. Zseniális vezére, a Genialisszimusz állambiztonsági tábornok, a Nagy Augusztusi Forradalomtól egy személyben pártfőtitkár, hadvezér és megváltó. Űrrepülőjéről személyesen irányítja „a katonai hadmozdulatokat, a kőfejtőket, a fakitermelést, különböző létesítmények építkezését és a nyíltszíni szénbányászatot”. Amikor a melósok túl hosszan cigarettáztak, „közvetlenül az űrből utasítást küldött: a munkások vezetőjét le kell váltani, alacsonyabb pozícióba vagy vád alá helyezni”.
A Moszköz szép új világ. Kiebrudalták „az antiszociális elemeket, beleértve az alkoholistákat, huligánokat, naplopókat, zsidókat, ellenzékieket, nyomorékokat és nyugdíjasokat”. A javakból ki-ki szükségletei szerint részesül; a szükségleteket központilag határozzák meg („nincs meg rá a szükséglete”). Vannak még hibák: a lift rossz, a csapból nem folyik meleg víz, sorba kell állni. „Haladás vegetáriánus disznóhúsért”. A 67. pártkongresszus tiszteletére fokozzák a fegyelmet, lesújtanak azokra, akik tudnak külföldiül. Gyógyulnak a burjátföldi háború sebei, a költők és a gyezsurnaják katonai rendfokozatot kapnak, és egyből vécépapírra nyomtatják a Pravdát. Olaj híján a fő természeti kincs a „másodlagos termék”, azt exportálják a Lenin Szarvezetéken.
Az 1987-ből való, hátborzongató jövőkép szerzője a szovjet rögvalóságból indult: gulágra hurcolt apa fiaként a tádzsikisztáni Sztalinabadból. Kijárta az általános iskola 1., 4., 6., 7. és 10. osztályát, ami háborús időkben nem is kevés. Volt sorkatona, pásztor, ács, vasúti munkás, repülőgép-szerelő, rádiós szerkesztő; kazah szűzföldek feltörése közben kezdett írni. Szamizdatban terjedt legismertebb műve, az Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai, később Jiři Menzel filmváltozatában világsiker lett (1994). Brezsnyev száműzte, Gorbacsov rehabilitálta, de a müncheni emigrációból hazatérve sem fogta be pörös száját.
Vojnovics a csecsenföldi vérontás óta megalkuvás nélkül bírálta Putyint és formálódó rendszerét. Élete alkonyán szomorúan állapította meg, hogy az orosz társadalom Sztálin óta alig változott, azután nyolcvanötéves korában jobblétre szenderült. Nem várta be, hogy a Moszkva 2042-t utolérje a ká-európai abszurd végzete: lepipálja a valóság.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. július 20-án.
