Különös kép kering a közösségi médiában, s hozzá még különösebb történet. A portrén látható, igézően szép tekintetű nő állítólag Amerika leggazdagabb özvegye volt, akiről a világhírű New York-i Szabadság-szobrot is mintázták. Vajon mi igaz a legendából? Három fonódó történet vezet el a meglepő válaszokhoz.

Arccal a szabadság felé
A New York-i Szabadság-szobor | Fotó: softdelusion66| Forrás: Shutterstock

Egy: a nő

Isabella Eugénie Boyer (1841–1904) korának nagyasszonya volt, messze földön híres szépség a XIX. század utolsó harmadában. Otthonosan mozgott Párizs és New York legelőkelőbb szalonjaiban, ünnepelt művészek, tudósok, üzletemberek, politikusok hódoltak előtte. Rendszeresen szerepelt az újságok társasági rovatában is. Celeb volt a javából, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb asszonyaként hercegnéi címet viselt. Pedig nem született arisztokratának. Szorgalmasan dolgozó, feltörekvő közemberek lánya volt: francia apja a gyarmatokról hazatelepülő cukrász, anyja angol. A high societyba a házassággal váltott belépőt.

Egy nála harminc évvel idősebb milliomoshoz ment feleségül, Isaac Singerhez – ahhoz a bizonyos, varrógépes Singerhez, a feltalálóhoz és gyároshoz, egy öntörvényű, különc zsenihez (1863).

Férjének mozgalmas előélete volt, finoman szólva. Az esküvő idején 51 esztendős Singer nem csak a varrógépet hajtotta: különféle kapcsolataiból sorra születtek utódai, élete végéig összesen 26, azaz huszonhat gyerek apaságát ismerte el. Egyszer még őrizetbe is vették, mert faképnél hagyott élettársa, bizonyos Mary Ann Sponsler – akivel negyedszázadon át éltek együtt formális házasság nélkül – bosszúból feljelentette bigámiáért. A botrányok és a puritánok rosszallása elől a házaspár inkább elköltözött Párizsba, majd a vidéki Angliában telepedtek le. Hat közös gyermekük született, miután a férfinak már volt kettő első (hivatalos) feleségétől, Maria Haley-től, nyolc a feljelentő Mary Anntől, öt Mary McGonigal nevű szeretőjétől, a többiek más-más anyáktól. A „varrógépkirály” halálakor aztán lett is nagy marakodás az örökségen.

Isabella Boyer eredeti arcképe

Isabella Boyer eredeti arcképe | Forrás: Wikipédia

A pereskedésből a birtokon belül lévő, talpraesett Isabella került ki győztesen, az ő kezébe került a vagyon legnagyobbik része. Csoda-e, ha sokan vetélkedtek a mellesleg még mindig fiatal és vonzó özvegyasszony kegyeiért? Nem is maradt magányos sokáig. Szíve választása egy hollandusra esett. Victor Reubsaet ünnepelt hegedűművész „Estenburgh vikomtjaként” mutatkozott be az úri társaságban, kínosan titkolva, hogy igazából egy suszter fia. Utóbb kiköszörülte a csorbát, a kamu helyébe rendes nemesi címet érdemelt ki I. Umberto olasz királytól, általa lett Isabella negyven­évesen „Camposelice hercegnéje”. Később az asszony ismét megözvegyült, majd újra férjhez ment Paul Sohège műkereskedőhöz, de a történet szempontjából ez már mellékes. A lényeg az, hogy Isabella valódi személy – és csakugyan megismerkedett a művésszel, aki éppen élete fő művén dolgozott: a Szabadság-szobron.

Kettő: a szobor

A szobor története szintén kalandosnak mondható. A New York-i kikötő bejáratánál őrködő óriási bronz nőalakot a francia Frédéric-Auguste Bartholdi (1834–1904) álmodta meg. Csakhogy eredetileg Egyiptomba szánta, ahol ifjúkori utazásán lenyűgözték a fáraók korának monumentális alkotásai. Hazafias emlékműveivel hírnevet szerzett – III. Napóleon uralkodása alatt bőven volt igény az ilyenekre –, majd a fejébe vette, hogy világítótornyot állít a vadonatúj Szuezi-csatorna bejáratához, Port Szaíd kikötőjébe. Példaként antik világcsodák lebegtek a szeme előtt, a rodoszi kolosszus és az alexandriai (fároszi) világítótorony, valamint piramisok és szfinxek. Ezek hatása alatt rajzolta meg a redőzött lepelbe burkolózó, fáklyát tartó szoboróriás első változatát. Ám hiába lobbizott a csatornaépítő Ferdinand de Lessepsnél, Iszmáíl kedivénél, az egyiptomi török alkirálynál, odahaza még Eugénia császárnénál is, ötlete túlságosan drágának találtatott, ezért elutasították.

Amerika csak a kényszerű B terv volt, méghozzá egy neves honfitárs, a szabadság eszméjéért lelkesedő Édouard de Laboulaye liberális jogtudós és filozófus nemes ötlete nyomán. Így esett, hogy az „Egyiptom fényt visz Ázsiába” elnevezésű projektet kissé átfazonírozva próbálták eladni az Egyesült Államokban, „A szabadság beragyogja a világot” címen. Az alak még nagyobb lett, a fáklya mellé kapott törvénytáblát és letépett láncokat is. Bartholdi már a kikötéskor megtalálta a helyét a Hudson folyó torkolatában, Manhattan déli csücskénél, egy kicsiny szigeten. Kivételes munkabírása és becsvágya két évtized alatt legyőzött minden akadályt. Kitűnő társak segítették. A hatalmas méretű, 46 méter magas, 225 tonnás szobor megvalósításához speciális műszaki eljárásokat is ki kellett dolgozni.

Az acél tartóoszlopokból és csigalépcsőből álló belső vázat – példátlan mérnöki feladat volt – Gustave Eiffel tervezte. Az elapadó amerikai közadakozást a makói születésű sajtómágnás, Joseph Pulitzer támogatta meg lapjaiban – íme az elmaradhatatlan magyar szál.

Közbeszólt a porosz–francia háború is, a művész egy időre abbahagyta a munkát, és önkéntesként harcolt. Megszenvedte, ahogy szülőföldje, Elzász elveszik, a bronzból pedig szobor helyett ágyút öntenek. A párizsi kommün (1871) bukása után a republikánus érzelmű Bar­tholdit aggasztotta, hogy ha megint visszatér az ancien régime, akkor nem lesz sem szabadság, sem szobor – reális félelem volt, szerencsére mégsem vált valóra. Folytathatták a munkát egy párizsi műhelyben. Kezdetben az amerikai Függetlenségi nyilatkozat centenáriumán akarták átadni a művet, „a francia nép ajándékát az amerikai népnek”, de az újabb és újabb nehézségek miatt kereken egy évtizedet késtek. Ám ezalatt bemutatták a nagyközönségnek a már elkészült darabokat, ami pompás reklámnak bizonyult: a gigantomániára fogékony ameri­kaiak a philadelphiai világkiállításon beleszerettek a fáklyát tartó kézbe. A részlet láttán döbbentek rá, mekkora lesz majd az egész.

New Yorkban százezres kíváncsi tömeg tolongott, amikor végre Franciaország felől befutott az Isère fregatt, fedélzetén 214 ládában a szobor elemeivel, amelyeket újabb emberpróbáló munkával, a helyszínen illesztettek össze az avatóünnepségre (1886). Ott lubickolt a sikerben Grover Cleveland elnök is, mintha nagyvonalúan megfeledkezett volna arról, hogy az állam kormányzójaként nem is olyan régen még elle­nezte az építkezést, és megvétózta az 50 ezer dolláros anyagi hozzájárulást. A monumentális, talapzatáról 93 méter magasba nyúló emlékmű a szabadság és a remény jelképévé vált az Atlanti-óceánon érkező bevándorlók millióinak, mielőtt a korlátlan lehetőségekkel kecsegtető Újvilágba léptek. Ma nemzeti emlékhely, fejében kilátó, talapzatában a Bevándorlási Múzeum. A földkerekség egyik legnépszerűbb idegenforgalmi látványossága, évente több mint négymillió turista keresi fel.

Három: a kép

Nem vitás, hogy Bartholdi ismerte Madame Singert. A kérdés az: tényleg róla mintázta-e a világhírű szoboralak, a Lady Liberty arcvonásait? A legenda szerint a művészt nem kizárólag Isabella szépsége ihlette meg; az amerikai álom megszemélyesítőjének tekintette az asszonyt. Ám ezt egyikük sem erősítette meg, és más bizonyíték sincs rá. Sőt. Kifejezetten ellene szól, hogy csak 1875-ben találkoztak először az asszonnyal, amikor már átdolgozta terveit, köztük az egyiptomi parasztlány arcát. Mások szerint nem is Isabella volt a modellje, hanem saját édesanyja, Charlotte, aki egyedül nevelte fel. Felnőttként is szorosan kötődött hozzá, és bár az idős asszony megérte a Szabadság-szobor felavatását is, kettejük levelezésében szó sincs ilyesmiről.

Számos egyéb találgatás is forog arról, kinek az vonásait őrzi a szoborarc: lehetett afrikai rabszolgalány, óegyiptomi szobor, Libertas istennő egyik római ábrázolása; horribile dictu egy nőies férfi. Valójában az is kétséges, hogy létező, konkrét személy volt-e egyáltalán – tárgyilagosan lehetetlen igazságot tenni.

Most már csak azt kell tisztázni, hogy mi a helyzet az online terjedő képpel. Mert az bizony első látásra igencsak meggyőzőnek tűnik: a két női arc – a szoboré és a portrén látható – szembeötlően hasonlít egymásra. Itt azonban új történet kezdődik, a képé, az pedig már ízig-vérig mai sztori. A helyzet ugyanis az, hogy a gyorsan népszerűvé váló portré bizonyosan nem Isabellát ábrázolja – sőt még csak nem is fotó. „Szintetikus portré”, így nevezi alkotója, Bas Uterwijk holland képzőművész, aki mesterséges intelligencia segítségével készítette. Hasonló szupermodern technikával állítja elő többi fiktív arcképét is, köztük Jézusét, Nagy Sándorét, Van Goghét – fantáziáját az ragadta meg, hogy így olyanokról is csinálhat fotószerű képet, akik a fotográfia feltalálása előtt éltek, vagy akár nem is éltek egyáltalán.

Lady Liberty esetében a szobor­arcból indult ki, a valódi Isabella valódi fényképét be sem táplálta a programba. Hogy hogyan lett akkor mégis az amszterdami művész fiktív képéből csalóka online szenzáció? Mikor és ki kapcsolta össze a régi legendával? Ezt persze maga a művész sem tudhatja. Az online világ már csak ilyen. Jellemző módon az internet népét az sem zavarja, hogy a Reuters hírügynökség tényfeltáró csapata már két évvel ezelőtt nyilvánosan megcáfolta, hogy a posztban Singer özvegye látható. A szintetikus portré ettől még makacsul kering a világhálón, Isabella legendáját illusztrálva. Mi mást is mondhatnánk tanulság helyett: a szabadságnak sok arca van.

***

Bas Uterwijk holland digitális művész a mesterséges intelligenciájú Neural Networks szoftverrel készíti portréit, az ismert vagy átlagos arcvonásokat fotografikus minőségben alakítva képpé. „Törekszem a hihető eredményre, de úgy tekintek a munkámra, mint művészi interpretációra, és nem tudományosan vagy történelmileg hiteles alkotásra” – mondta a brit Daily Mailnek a művész, aki az Instagram oldalán azt is megmutatja, hány változat készül egy-egy portréból, mire eljut a megszólalásig tökéletes verzióhoz. Van Gogh portréjának több mint ötvenszer állt már neki, de azt mondja, még mindig „keresi Vincentet”.

Megjelent a Népszava Visszhang rovatában 2024. április 21-én.