Péter cárról és koráról írt monumentális történelmi regényét nem tudta befejezni, de a szövegből két vaskos kötetnyi már életében megjelent. A „gonosz, makacs, tevékeny” uralkodó alakjában a kortársak Sztálinra ismertek, az ő módszereinek igazolását olvasták ki, miközben „keservesen vajúdott az új világ”. Sztálinnak hízelgett, hogy a könyörtelen reformerhez mérik, és éppen a jó nevű gróf. Így a terror legsötétebb éveiben, amíg másokat a gulágra száműztek vagy agyonlőttek, Alekszej Tolsztoj (1883–1945) kivételezett volt a Szovjetunióban: az Írószövetség elnöke, a Tudományos Akadémia és a Legfelsőbb Tanács tagja, háromszoros Sztálin-díjas.
Vörös grófnak, Gróf elvtársnak gúnyolták, Orwell irodalmi prostituáltnak nevezte, elbeszélői tehetsége azonban vitán felüli. Rokona volt Lev Tolsztojnak, anyai ágon Turgenyevnek; mindkét klasszikustól a nevelőapja olvasott fel neki. Csak tizenhárom évesen tudta meg, hogyan menekült el várandós édesanyja a vér szerinti apától, egy részeges és durva főúrtól. Az arisztokrata körökből kitaszítva nőtt fel, szerény jövedelmű, ateista polgári családban. Falta a könyveket, Cooper indiántörténeteit, Victor Hugót. Verne hatására hamarosan maga is fantasztikus sztorikat írogatott.
Csapodár természet volt. Négyszer nősült – egyik feleségét egy tizenhét éves balerina miatt hagyta el –, váltogatta politikai ideáljait is. Szentpétervári matematikus-hallgatóként Marxot és Plehanovot csodálta, de az elmaradott Oroszországban abszurd ötletnek tartotta a szocialista forradalmat. A sorsfordító 1917-es évben szembeszállt Leninnel és Trockijjal. A polgárháborúban a fehérekhez állt, a vereség után külföldre menekült. Ám a párizsi és berlini emigrációban csatlakozott a szmenovehovistákhoz, hazafias alapon mégiscsak támogatni kezdte a moszkvai hatalmat.
A bolsevikoknak sikerpropaganda volt egy gróf, pláne Tolsztoj hazatérése. Ünnepelt híresség lett, a rendszer kegyeltje. Megszolgálta. Halálbüntetést követelt a kirakatperek vádlottjainak, az „árulóknak és kémeknek”, meg is jelent az egyik tárgyaláson. Ő írta Sztálin legjobb beszédét, azt, amelyik Alekszandr Nyevszkij nagyfejedelem és Kutuzov marsall nevével buzdított honvédő háborúra a fővárost ostromló németek ellen a Vörös téren, 1941. november 7-én. Az Izvesztyija hasábjain kérte, hogy Sztálin-díjának pénzjutalmából gyártsanak tankot – a mindenható címzett válasza: „Kérését teljesítjük.”
Művészi és emberi nagyság nem mindig jár kéz a kézben, ettől még kár lenne kiselejtezni Alekszej Tolsztojt. A halálával befejezetlen maradt Első Péter (Európa, 1960, fordította Németh László) torzóként is érdekfeszítő olvasmány. „A barbárok cárja”, aki úgy imponált Sztálinnak, ördögi figura. Lázadó sztreleceket kínvallat, udvari törpékkel vágatja le a bojárok szakállát, leissza magát a sárga földig. Vad és keletiesen ravasz, az európaiak nem tudnak mit kezdeni vele. A háttér pedig káprázatos, időtlen tolsztoji tablókép: háború és béke, önkény, kegyetlenség, babona és szolgasor, minden oroszok nyomorúsága.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. november 2-án.
