Nem bírt beletörődni, hogy lejárt az ideje, görcsösen kapaszkodott a bársonyszékébe. Negyedszázada volt már hatalmon moszkvai gazdáinak kegyelméből, végig azoknak szolgált. A hetvenhét éves Walter Ulbricht (1893–1973) keletnémet kommunista vezető kínosan hosszúra nyúló uralma úgy ért véget, hogy egy nap váratlan látogató állított be brandenburgi dácsájába. Egykori védence, Erich Honecker KB-titkár nem hagyott kibúvót: előre megírt lemondást tett le elé, a nyomaték kedvéért géppisztolyosok kíséretében.
Ulbricht eredetileg asztalos volt, alapító tagja a Német Kommunista Pártnak. A weimari időkben Reichstag-képviselő, Hitler elől menekült a Szovjetunióba. A második világháborúban az orosz propagandát terjesztette németül, a megafonokból az ő hangja szólította fel megadásra a Wehrmacht bekerített katonáit Sztálingrádnál. Hazatérve 1945 tavaszán lett a szovjet megszállási zóna, majd az új „munkás-paraszt állam”, az NDK első számú politikai vezetője. Abszurd rendszeréből csaknem hárommillióan szöktek nyugatra.
Kicsúszott a talpa alól a valóság. A Német Szocialista Egységpárt kongresszusán diadalmas, öt és fél órás beszédben jelentette be, hogy három éven belül megelőzik a hanyatló NSZK életszínvonalát (1958). Azután mégis inkább körbefalaztatta Nyugat-Berlint – így lett a neve a korabeli pesti folklórban „Malter” Ulbricht. Alig két hónappal az építkezés kezdete előtt még letagadta az előkészületeket, nemzetközi sajtóértekezletén szemrebbenés nélkül hazudott ország-világnak.
Elhatalmasodó realitásvesztésről árulkodik meghökkentő agyszüleménye is, a „Tízparancsolat az új szocialista ember számára”. Íme az első: „Harcolj a munkásosztály és minden dolgozó nemzetközi szolidaritásáért, a szocialista országok megbonthatatlan szövetségéért!” A vulgármarxista dekalógust, amely a bibliainak terjedelmében a duplája, százezerszám plakátozták ki utcákon, gyárakban. Odaát a Hamburger Abendblatt a pártvezért ironikusan szocialista Mózesként emlegette.
Ám 1971 elején példátlan dolog történt. A keletnémet politbüro tizenhárom tagja levélben panaszolta fel Brezsnyevnek, hogy első titkáruk már nem képes értelmezni a valóságot. A lázadók nyilvánvalóan a Szovjetunióból kaptak biztatást, Ulbricht mégsem volt hajlandó félreállni. Elrepült Moszkvába, és ott mindenki előtt dacosan kivágta az aduászt: hogy ő még személyesen ismerte Lenin elvtársat. Csakhogy a fél évszázados történettel éppen arról győzte meg hallgatóit, bizony tényleg régen volt már reményteljes ifjúkommunista.
Azon a tavaszi napon, 1971. április 27-én a hívatlan vendégek lefegyverezték az őrséget, az ajtókat bezárták, a telefont kikapcsolták. Így is másfél órába telt, mire az első titkár felfogta, ha tovább makacskodik, letartóztatják – és végre aláírta a lemondását. De a trónkövetelő nem érte be ennyivel, ragaszkodott a nyílt színi megalázkodáshoz: Ulbrichtnak utoljára még fel kellett szólalnia a Központi Bizottság ülésén, hogy előrehaladott korára hivatkozva szóban is kérje felmentését – és javasolja utódjául Honecker elvtársat.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 13-án.