Az idő hömpölygött
Csak a bizonytalan, névtelen fájás
és az ideges kapkodás szívem táján –
az maradjon.
Ma leszálltam a „hegyemről”
és az emberek közé mentem.
A tömeg vonzott.
Mint afrikai utazó,
néztem a hullámokat.
Pirosak, zöldek, kékek voltak a nők.
A feltupírozott frizurák alatt
égtek a szemek.
A Szaharában akkor kelt a nap.
Az oázisok körül tevék pihentek.
Az őserdőben kígyók tekergőztek
és színes paradicsommadarak énekelték
az őserdők dalát.
…akkor hazajöttem
és végigdőltem a díványon.
Egy könyvet vettem a kezembe és egy
folyóiratot,
de nem kellett se vers, semás.
Se Aragon, se Kant, se Eluard.
Majd kimentem a kertbe
és ásni kezdtem,
a vén diófán harkály kopogott,
az eresz alól fecskék szálltak messze.
Az Idő hömpölygőn.
Észrevétlen egy lovas lépkedett mögöttem
A nagy Semmi ködlött.
Mi az élet értelme?
…akkor bejöttem a szobába,
A múlhatatlant kerestem a múlandóságban,
az örököt a percek homlokára vésve,
hogy hulljanak a percek
s maradjon az élet.
Most itt az éjfél
Most itt az éjfél, vetem az ágyat,
feküdni készülök.
A kisasztalon pohár víz.
Az alacsony széken könyv.
Talán olvasok még valamit –
vagy írok,
mielőtt a lámpám eloltom.
Úgy elment ez a nap is,
semmise maradt belőle.
A Vonat túl gyorsan vitt.
Azt se tudom, mikor volt reggel
vagy dél?
Hová lett a tündöklő ifjúság?
S hol maradt el – ahová vágytam –
az az állomás?
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
