A filmművészet sajátos nyelve csupán néhány, látszólag egyszerű tételen alapul: a tér és az idő felbontása, a képszög és képmélység váltakozó beállítása, a képek egymásutánja és egymásra hatása, a képek belső ritmusa, a kép plasztikai és hanghatása. A film nem irodalom, nem képzőművészet, semmi esetre sem lefényképezett színház, nem zene; a film egyszerűen film – és mint ilyennek, a tartalmon túl vagy attól függően megvannak a sajátos mesterségbeli törvényei.
Nos, „éppen csak” erre jött rá D. W. Griffith.
A korán árván maradt gyerek – az Észak és Dél között dúló harcokban elesett déli katonatiszt fia – sokféle munkával próbálja megkeresni kenyerét, míg végül, mint sok más akkori nincstelennek, az ő útja is a film ipara felé vezet. Előbb statiszta, majd színész, aztán rendező.
Négy év alatt több mint négyszáz filmet készít – vagyis hetente kettőt. Tehát minden héten két történetet kellett kiötöljön, megkeresse a megfelelő díszletet, és kiválogassa a színészeket. (Filmstúdiónkban ma egy rendező évi tervében négy tízperces film szerepel.)
Persze a tíz-tizenöt percig tartó előadások felvételezése csupán egy-két napig tartott, néha meg éppen egy fél nap alatt készült el a film. Vágásról még akkor szó sem volt. A jeleneteket a történetnek megfelelő sorrendben filmezték és a filmszalag előhívása után egymás mellé ragasztották.
Ezzel a mű készen is állott. E gyilkos munkatempó mellett Griffith mégis talál magának időt, hogy filmről filmre kikísérletezze és rendszerezze ennek az új műfajnak a formanyelvét. Négy év után végül is elhagyja az Edison által szervezett Biograph-trösztöt és beáll az „Önállók” csoportjába.
Itt készített filmje, az Egy nemzet születése új fejezetet nyit a filmkultúra történetében. Griffith nevéhez, de különösképpen ehhez a filmhez fűződik a filmnek mint művészetnek a megszületése. Az irodalmi forgatókönyv Thomas Dixon igen rossz regénye, A Klán embere nyomán készült. Persze, az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy a nagy filmalkotások nem feltétlenül irodalmi remekművekből születnek. A filmmesének – a szüzsének – megvannak a maga sajátos követelményei.
Griffith filmje a szecessziós háborúból meríti tárgyát. A két szálon futó cselekmény egyrészt a Cameron család történetét, másrészt a Ku-klux-klán megalakulását beszéli el. Elfogultan, szenvedélyes részrehajlással, de a háborús árvának, akinek apja a harctéren esett el a déliek oldalán, eleve meg kell bocsátanunk a felfogásbeli tévelygéseket – például a film négerellenes, fajuszító hangját.
A fontos számunkra – s a filmtörténet számára – az, hogy Griffith közölni akar valamit az emberekkel, vallani akar magáról, életfölfogásáról, tapasztalatairól. Ha tévesen is fogalmaz, ha ideológiája szűklátókörűnek is bizonyul, a film történetében vele jelentkezik először a művészi alkotás elmaradhatatlan tényezője: a mű belső, szubjektívvé hevített igazsága. Mert csak akkor beszélhetünk művészetről, ha az alkotó a maga igazának meggyőződéses harcosa.
Nos, ezáltal az Egy nemzet születése már a mai értelemben vett játékfilm. Művészi ereje éppen a filmnyelv használatán és a színészek meggyőző, érett játékán alapul. Egyben ez az első hosszabb lélegzetű film. Vetítése három órát tart. A rendezőnek így végre lehetősége nyílott arra, hogy gazdagon kibontsa a témát, gondosan körvonalazza a karaktereket, elmélyítse a szereplők egymáshoz való viszonyulását.
Mint már említettük, a történet egy családdal ismertet meg, Cameronékkal. Az egyéni sorsok összefonódnak s az egész nemzet törekvéseit, gondolatait tükrözik. Egyszerű amerikai polgárt mutat a képernyő, viszontlátjuk a harctéren, majd a politikai harcok fojtott levegőjében tanúi vagyunk Lincoln meggyilkolásának. A történés mind szélesebb mederben hömpölyög, végül, mint Faulkner regényeiben, hatalmas sodrású folyamként ragadja magával a nézőt. Griffith használja először a párhuzamos montázst, tehát az idő és tér felbontását. A petersburgi harcok jelenetében a cselekmény három helyen folyik párhuzamosan: egyrészt a Cameron család rémületének vagyunk szemtanúi, másfelől részt veszünk a csatajelenetekben, a távolban pedig ég Atalanta városa – ezek a képsorok a néző asszociatív fantáziájához szólnak. A párhuzamos montázs másik formáját a megtámadott Cameron család és az őket felszabadító seregek jelenetében használja Griffith. Az egymás után váltakozó jelenetek – hol a hősiesen ellenálló család életét villantja fel előttünk, hol pedig a segítségükre siető lovasokat figyeljük szorongva, hogy időben érkeznek-e – a nézőt a cselekmény aktív részesévé teszik, aki felborzolt idegekkel, feszülten követi az eseményeket.
Ezt a feszültséget fokozó, párhuzamos vágást nevezzük a film nyelvén suspense-nek (felfüggesztésnek). Az eljárás lényege: két párhuzamos cselekményt, melyek okozati összefüggésben állanak egymással, úgy kell keverni egymás között, hogy míg az egyik jelenetet felfüggesztjük az időben, addig a másik jelenet veszi át a szólamot. Ezt az elvet a zene és az irodalom már régóta használta, de a film újból felfedezi önmaga számára, és saját igényeihez idomítva nagy sikerrel alkalmazza majd az idők folyamán. Híres mestere például napjainkban Hitchkock.
Szintén Griffith alkalmazza először a mondanivalóval arányosan a közelképet, a premierplánt. Tehát a színész közelképét. Ma valósággal hihetetlenül hangzik, hogy erre az egyszerű fogásra is valakinek rá kellett jönnie. De ne felejtsük, hogy filmkultúránk és szemünk átlényegült, hozzászokott a film sajátos kifejező nyelvéhez. Amikor viszont a néző első ízben találta magát szemben a színész arcának közelképével az elsötétített teremben, azzal a megdöbbentő érzéssel szemlélte, mintha valakit lefejeztek volna.
De nemcsak egy-egy ötlet, újszerű eljárás, hanem a néző előtt megelevenedő történet egésze emlékezetessé teszi a filmet: Flóra Cameron kétségbeesett menekülése az őt üldöző néger elől, őrjöngő félelme, amint a kiszikkadt ágú fák között rohan, a kietlen tájon fenyegetően előremeredő sziklatömbök, a két színész arckifejezése, a gép mozgása, amint nyomon követi őket, majd a képsorok ritmusának hirtelen elcsuklása abban a pillanatban, amikor a fiatal lány az előtte örvénylő mélységbe veti magát – ezt a sokrétű, képekbe foglalt mondanivalót csak a film művészete képes így közvetíteni.
Ezt sikerült Griffith-nek megvalósítania, méghozzá olyan páratlan mesterségbeli tudással, amely a mai napig sem vesztett erejéből.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.