1895-ben megszületett a film. Ez olyan pontosan és csaknem olyan komoran hangzik, mint egy megmásíthatatlan történelmi dátum. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal csak hosszas viták után dőlt el, mikor is történt valójában.
Csakugyan, nem könnyű eldönteni, hogyan is születik meg egyszerre, egyik pillanatról a másikra egy új művészi kifejezési forma. A művészetek születését nemigen örökítik meg évszámok. Lehetetlen is lenne megállapítani, mikor kapta fel első ízben a fejét a dinoszauruszra vadászó ősünk, hogy neje elbájoló hangjának hallatára kijelentse: megszületett a zene! Vagy ki tudná megmondani, mikor ragadta meg először az Altamira barlangjában álmodozó művészősünk az éles követ, hogy erőteljes mozdulatokkal egy bölény körvonalait vésse a sziklafalba. Még a mindentudó Biblia sem ad erre választ, csak elrettenve vétót emel: ne állíts magadnak faragott képet!
De függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs születési évszámuk, a művészetek közös szülője az embernek az a szükséglete, hogy önmagát és a körülötte levő valóságot kifejezze vagy éppen maradandó formában megörökítse, rögzítse a félelmetesen múló pillanatot s elenyésző önmagát.
Ez a szükséglet hívta életre a művészi kifejezés megannyi formáját, köztük a filmet is. 1895. december 28-án a párizsi Grand Café helyiségében összegyűlt kisszámú, ámuló közönség előtt a kifeszített fehérvásznon egyszer csak kinyílott egy gyár kapuja – a
Lumière-testvérek vegyi üzeme jelent meg a képen – és három percen át látható volt, amint a kapun kitódul a munkások tömege. Ez a pillanat hosszú évek fáradozását koronázta sikerrel: peregtek a képek és pontosan visszatükrözték mindazt, amit a felvevőgép rögzített.
Az emberiség régi vágya teljesült ezzel. Akárcsak a levegő meghódításáért folytatott harc, ez a küzdelem is már régóta zajlott. S mint ahogy a repülőgép feltalálásának előzményeit és részletmegoldásait is az ókorban kell keresnünk, a mozgás rögzítésével és visszaadásával is régóta próbálkozik az emberiség. Gondoljunk csak a görög szobrászat remekeire. Kevés olyan alkotást találunk közöttük, amelyik nem mozgásban foglalja márványba az embert; kiemelkedő példája ennek a Laokoon-csoport mozgalmas „filmjelenete” vagy a Diszkoszvető örökre megkövült lendülete. Breughel vásznai – például az Újszülöttek lemészárlása vagy a Közmondások – valóságos filmmontázsok – ezeket a képeket a szemlélőnek valósággal le kell vetítenie a maga számára. Pontosabban: nem elegendő ezeket a festményeket összhatásukban szemlélni, külön-külön ki kell betűzni rajtuk minden centiméternyi felületet, apró részletekre kell bontani a kompozíciót, így áll össze a képen elmesélt történet. Mi egyéb ez, ha nem a modern filmnyelvből ismert montázs, illetve vágás, amelynek segítségével az egymás mellé helyezett jelenetekből kerekedik ki a mondanivaló. Csakhogy amit a Breughel-kép szemlélése közben maga a néző kell hogy elvégezzen, azt a filmművészet készen szállítja számára.
Ki ne emlékeznék gyerekkorából arra az iskolapadokban űzött játékra, amikor egy ceruza segítségével két egymásra helyezett rajz egyikét mozgatva a rajz megelevenedik, és az egyszerű vonalakkal felvázolt emberke lekapja, majd újra felteszi a sapkáját.
Ismeretes, hogy a mozgás folytonosságának az érzete szemünk egyik sajátosságával magyarázható. Szemünk az észlelt képet a másodperc egy töredékéig még megőrzi, így aztán a közvetlenül utána következő kép összekapcsolódik, egymásra tevődik az előbbivel. Így valósul meg a mozgás érzékelése. A film tehát szemünk sajátos fiziológiai fogyatékosságát aknázza ki, vagyis mondhatni becsapja a nézőt. A mozgás érzékelésének említett sajátosságáról már a görögök is tudtak, de ahhoz, hogy ettől a felismeréstől eljussunk a filmig, előbb ki kellett fejlődniük a tudományok különböző ágainak, esetünkben a fizikának és a vegyészetnek.
Már a XVIII. században sikerült a fizikusoknak Angliában, majd Franciaországban olyan kézi hajtású szerkezeteket megalkotniuk, melyek a gyerekjátékhoz hasonló rajzokat megelevenítették. A ló és lovasa egy forgó korong segítségével elkezdett ügetni, egy madárka berepült a kalitkájába stb. Játékszerek, méghozzá nagyon drága játékszerek voltak ezek. Ma már csak az előfutároknak kijáró tisztelet őrzi nevüket: Thaumatrop, Faraday korongja, Zootrop stb.
A XIX. században a francia Nicéphor Niépce feltalálja a fényérzékeny lemezt – megszületik a fénykép. Daguerre továbbfejleszti Niépce találmányát, és az addig órákig tartó felvételezést sikerült pár másodpercre csökkentenie. Megszületik a fényképezés ipara.
De ekkor még senki sem sejti, hogy ez a két egymástól külön fejlődő találmány valaha egyesülni fog. Kaliforniában egy gazdag gyáros fogadást köt barátjával, de a döntéshez részleteiben is látni kellene a lovak mozgását. Az objektív próbát egy Muybridge nevű fényképész szolgáltatja a gyárosnak, aki tekintélyes összeggel fedezi a kísérletet. Muybridge felsorakoztat 24 fényképezőgépet, melléjük 24 fényképészt állít. Mindegyik kamerát egy vékony huzallal látja el. Mikor a komplikáltszerkezet készen áll, a fényképezőgépek előtt elvonultat egy lovat. A ló elszakítja a kifeszített huzalokat, s így exponálja a sorjában felállított fényképezőgépeket. A 24 fényképből aztán pontosan ki lehetett olvasni a ló mozgásának részleteit. A gyáros megnyerte a fogadást, Muybridge kísérlete viszont új mederbe terelte a kutatásokat.Most már feltalálók egész serege kísérletezik, hogy egyetlen gép működésében találkozzék a fényképszakma minden eddigi eredménye és az, amit Muybridge kezdeményezett. És rövidesen a világ két különböző pontján megszületik a filmfelvevő gép, mely végre egyenletesen forgatja a szélein kilyukasztott filmszalagot, és egy másodperc alatt képes többször is exponálni. Persze ez így egyszerűen hangzik, de a szerkezet kidolgozásához évekre volt szükség, s olykor a legkisebb alkatrész is döntően járult hozzá a sikerhez, nem is beszélve Edison felfedezéséről, a szélein kilyukasztott filmszalagról.
Tehát ismét Edison, az egyik legzseniálisabb feltaláló. Ezúttal a felfedezés mégsem az ő nevéhez fűződik. Edison ugyanis már akkor a teljességet kereste, és a hangosfilm megalkotásával foglalkozott. Úgy vélte: „Kár egy aranytojást tojó tyúkot olcsón elpazarolni.”
Így aztán a tyúkot, aranytojásával együtt a fényképiparban dolgozó Lumière-testvérek vágták le Franciaországban. Louis és Auguste Lumière-t – mindketten vegyészek és nagyiparosok – a fénykép felvirágzó ipara tette gazdaggá, és ők komoly pénzeket áldoztak arra, hogy a világot mind jobban foglalkoztató találmány lehetőségeit kiaknázzák és a maguk hasznára fordítsák. De nemcsak pénzt, hanem szaktudásukat, fáradhatatlan munkájukat is, és erőfeszítéseiket végül siker koronázta: a kezükben volt a század egyik nagy találmánya, a filmfelvevőgép, amelyet ők kereszteltek el cinématographe-nak. S ezzel beteljesült Lamartine költői óhaja: „Oh, suhanó idő, ne szállj el.”
A mindentudó gép, amely egyben felvételező-, másoló- és vetítőgép is volt, az akkori idők legjobb színvonalán készült. De az 1895-ös vetítés sikerét nem a gép döntötte el, hiszen a mozgóképvetítések ekkor már világszerte elterjedtek – hanem a film tartalma.
A Lumière-testvérek filmjének azt a bizonyos Grand Café-beli vetítését úgy kell elképzelnünk, mint a döbbenetes pillanatot a Pál utcai fiúk történetében, amikor a grundon háborúsdit játszó gyerekek hirtelen szembetalálják magukat az élet nagy kérdéseivel: a halállal, a fájdalommal.
A film mindössze pár percig tartott: egy gyárkapun kitódultak a munkások, majd megjelent a gyárosok hintája. A gyár kapuja bezárult.
Az első nagysikerű film tehát némileg a mai híradónak felelne meg. De akkor mérhetetlenül több volt. Ez volt az a pillanat, amikor az emberek felismerték az ütemesen kattogó dobozban rejlő hatalmas lehetőséget, vagyis azt, hogy a körülöttük zajló életet valósághűen rögzíteni lehet az örökkévalóságnak.
És az emberek nekiláttak komolyan játszani.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.
