Ritka alkalom: egyazon szerző szinte egyidőben – két-három hét különbséggel – megjelent verses- és novelláskötete, egyazon – s ráadásul meglehetősen rövid – időszak termése. Ritka alkalom kétféle átélésben újraélni önnön élményeinket (még ha csak részlegesen közvetlen élményeink is), két, legalábbis elméletileg homlokegyenest különböző (ha egymást nem is feltétlenül kizáró) lencsén keresztül látni azt, amit egyszer már magunk is látni véltünk. Csábítónak látszik hát kifaggatni a két könyvet az alkotás egyik-másik titkáról, arról, hogy mi is a vers és mi a próza (vagy pontosabban mi is az epika és mi is a líra – ma) az irodalomban és mi az életben, miért lesz a vers és miért a próza. Csábítónak látszik, hisz ezúttal nem kell a művészet történetébe visszanyúlni tapasztalatért, még ha cserében le is kell mondani a régi tapasztalatok biztonságot nyújtó történeti távlatáról. Kísértő az összehasonlítás és főként a különbségek, a határvonalak pontos megvonásának lehetősége – ha lennének ilyenek túl a látásmód különbözőségén, az érzékelés és kivetítés különbözőségén, ha a valóság világa oszlana meg és nem csak az újonnan teremtett világ új (ha más összefüggésrendszerben is, de nem kevésbé objektív) valósága. De íme: az őszi kert képébe emberi cselekvés elemei tolakszanak, s mégis vers lesz belőle, prózavers, az erdőébe pedig történet, s elbeszéléssé válik, nagyon bensőséges és nagyon lírai elbeszéléssé, mely azonban részeiben nem kevésbé vers, mint amelyik az őszi kertet idézi; szól pedig mindkettő az ember emlékéről, és az öreg Márkus történetéből is vers lesz, versrészlet, mely hat másik emlékképpel együtt nyeri el végső formáját; és elbeszélés lesz, egy elbeszélés epikai magva, amikor a történet puszta jelzésből teljességgé kerekedik.
Bármilyen kínálkozó is tehát az ilyen összehasonlítás, az elméletből bizonnyal untig ismert közhelyeket teremne. Mégis, nem lehet úgy olvasni a két kötet valamelyikét, mintha a másik nem léteznék; ha nem is a líra és az epika bizonytalan határvonalán érintkeznek, ha nem is az élmények, a gondolatok kétféle kivetüléséről (és esetleg azonos forrásukról, esetleg különböző forrásvidékéről) vallanak. Ami összeköti őket, mélyebben gyökerezik, a szemlélet, az életérzés azonosságában és egy sajátos, már-már paradoxális magatartáscserében. Az a fajta költői magatartás ugyanis, mely olyan határozottan körvonalazódott Király pályaindító kötetében, de amelyik a rákövetkező versekben mintha kezdett volna elhomályosodni, az én kétértelmű kétirányú expanziója – a költő, az én mint az emberiség képviselője s ugyanakkor mint gondjainak, fájdalmainak összpontosulása – ha nem is hiányzik a Ballada a fáradt asszonyokról verseiből („Mért néztek ránk ilyen furcsán / Mit láttok a fejünk fölött / Csak ülünk a kávéházakban / és beszélgetünk” – írja például a kötet vallomásainak-hitvallásainak egyikében), most mindenek előtt a novelláit uralja. Néha a magyar közéleti költészetet mindig is jellemző vátészi magatartásban – ez varázsolja olyan sokatmondóan, sokat sugallóan sejtelmessé például a Jogod és hatalmad-at –, gyakrabban abban, ahogy a novellák tudatosított, kiemelt lírai betéteiben vállalja az emberiség képviseletét, fájdalmainak átérzését. És éppen ebben tér el Király a lírai próza általános felfogásától: a kötet talán legszebb írásai, a már említett Jogod és hatalmad, A Santa Maria makettje, A hetedik nyár balladája, a versek módján ciklussá rendeződő és egységként felfogott. Elfelejtett régi énekek két elválaszthatatlan és mégis külön síkon futnak. Az önmagában is teljes epikus vonulatot többnyire önmagukban is teljes prózaversek kísérik, s ebből a kétféle teljességből születik meg az egyetlen, melyet teljessé immár a teljesületlenség, a befejezetlenség avat: a kifutás a végtelenbe. Másfelől viszont a Ballada a fáradt asszonyokról verseiben, bármilyen változatosak legyenek is műfajilag (ha ugyan ebben az esetben, akárcsak prózai kötete kapcsán beszélhetünk műfaji jellegzetességről és elkülönülésről), akármennyire különbözzenek is versfelfogás tekintetében, lehetetlen fel nem figyelni egy hangsúlyozott objektiválódásra. Új kötetében (bár az ellenkezőjére is találunk példát, mint a nagyon szép címadó vers stb.) lemond a bevett, klasszikussá lett költői kelléktár használatáról, és elsősorban nem is olyan formaelemek és formális elemek elvetésére gondolok, mint a rímek vagy a határozott ritmus – épp elég versében él velük továbbra is –, vagy a központozásról való lemondásra; amiben Király versei hagyománybontóak (egy bizonyos hagyomány értelmében), de talán szervesen épülnek bele az Apollinaire-t követő európai költészetbe, az a költői én háttérbe szorulása, a vers valóságának mint a költőtől legalábbis részben független valóságként való feltüntetése-felfogása, a dolgok mélyebb és tágabb körű összefüggéseinek feltárása a szabadabb asszociációk révén; épp ezért viszont képei rendkívül pontosakká, részletezőkké lettek. „Megszületett a gyermek / Hozzatok alá almot / / Gyűjtsetek selymes pázsitot / Hadd lásson fényes álmot / / Most ez egyszer a kezetek / Forrásvizet fakasszon / / Hadd legyen boldog a glóriás / Tündöklő madonna-asszony / / Mögötte úgyis kő áll / S van ki már keresztet állít / / Kitárul ím az olajfagyökér / S kegyetlen álmot játszik” – szól például Anya és gyermeke című verse, s ha az ajánlás nem is adná meg a kulcsot a vers pontos értéséhez („Szervátiusz Jenő szobra”), a kitáruló olajfagyökér akkor is felvilágosítana a látomás értelméről.
Másfelől viszont éppen a képek pontossága, a leírás látszólagos teljessége bontja meg a vers zártságát: akaratunktól függetlenül, talán még akaratunk ellenére is tovább kell gondolnunk, míg ez a pontosság a sejtelmesbe, a sejtelmes pedig a gondolatilag már alig megragadhatóba, majd a transzcendentálisba oldódik. De talán éppen ez ma a vers vagy ez is ma a vers, a költészet: majdani tudások sejtése, sejtetése.
———————-
Király László: A Santa Maria makettje. Novellák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Király László: Ballada a fáradt asszonyokról. Versek. Eminescu Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.