Az írói élmény érvényesüléséről
Szíves Sándor: A Skorpió jegyében. Novellák, karcolatok. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.
Címekért, novella hőseinek nevéért, történeteinek pontos felidézéséért régi írásait kellene felkutatni: kötetben, úgy másfél évtized folyóiratszámaiban. Csoda? – néha évekig nem jelenik meg Szíves Sándornak újabb írása, és sosem is tartozott azok közé, akik zajos sikerrel, heves vitákkal, merész újításokkal vésték volna be nevüket az olvasó emlékezetébe. És mégis, ami túl van címeken, neveken, túl akár a történeten is, a hangulatok, az ízek, az írói világ, abból sok minden megmaradt: egy szomorú inasélet benyomásai, amiről nemcsak a mindig-reménykedés, hanem a jórafordultság halványan derűs fényei is visszaverődnek; a deportálás emlékei, melyeket sose hagy lélekrombolón eluralkodni, de amelyek teljesen megnyugodni sem hagyják; és egy új felelősség súlya, az orvosi hivatásé, ahol az életek megmentése a nem látványos, a közönséges hétköznapi munka. Mintha ez a három alaphelyzet ágaznék szerte Szíves régebbi novelláiban, karcolataiban, ez a háromösszetevős életérzés bomlanék tovább, árnyalódnék bennük – s nem hiszem, hogy az emlékezés ilyetén alakulásába valamelyest is beleszólna Forrás-kötetének szűkszavú életrajzi jegyzete, mely talán ki se mondja, csak jelzi: volt inas, aztán deportált s most orvos.
Új kötete, A Skorpió jegyében, mintha épp ezt, a róla kialakított képünket tagadná. Már a fülszöveg magamentése írói szándékainak változásáról számol be: „«Ha a szerző a humor körül kereskedik és jól gazdálkodik anyagával, úgy sajátos és érdekes világot alakíthat ki magának.» Ezen bölcs és megszívlelendő tanácsot egy jó szemű, nemes szándékú és tekintélyes lektortól kapta a szerző. De már annak előtte – viselt dolgaival és komor tapasztalataival ellentétben – alkata, rejtett és titkolt hajlamai a derűs, humoros, szatirikus ábrázolás felé sodorták.” Szerzőnk megfogadta tehát a jó szándékú lektor tanácsát, s valóban a humor, a szatíra körül kereskedik. De Szíves (legalábbis e kötetének tanúsága szerint) ettől még nem vált sem humoristává, sem szatíraíróvá. Humoreszkbe illő helyzeteket, szatírába illő figurákat teremt, de se nevetést nem vált ki, s nevetségessé nem tesz, se gúnnyal nem illet senkit és semmit. A komikus jelenségek, intenzitásuktól függetlenül legföljebb fanyar derűre késztetik. Igaz, tegyük hozzá, az erkölcsi emelkedettség fanyar derűjére.
A Per primam elbeszélő hősének kiskarrierista ellenlábasa például éppen csak elbotlik, nem bukik el, s várhatja a következő alkalmat (a főhősnek viszont ezért a kis botlasztásért az egyszemélyes igazságszolgáltatásért is saját karrierjét kell feláldoznia). A Megkövetem a költőt Lexijét vagy a Nincs drót Betegh Jóskáját pedig mindössze a most-már-tudom-ki-vagy kézlegyintése engedi további útjára.
A legtöbbször csak külsőségek – vagy bizonyos külsőségek – jelzik „a humor körüli kereskedést”, mint A koronatanú expozíciójának vígjátéki félreértése vagy az egyes karcolatok kikövezése ilyenszerű mondatokkal: „Olyan életre szóló nagy szerelem volt az övék, amely a mi éghajlati viszonyaink között két évig tart.” (Sztori) Néhol ezeknek a külsőséges elemeknek nincs semmilyen szerkezeti szerepük, minden további nélkül leválaszthatóak a novella testéről (A koronatanúban például), néhol azonban – azt hiszem, ezek lennének a humoreszkek – úgy szervülnek az elbeszélésbe, hogy egyúttal fellazítják, eljelentéktelenítik (Talált pénz): humorizálás lesz a humorból. Éppen ez a fellazulás az, ami miatt szóvá kell tenni az elbeszélésre ráerőszakolódó szándékot. Nem azért, hogy megkérdőjelezzük a szerző ilyen irányú kereséseit – az elmondottak érvényessége nem nőhet túl A Skorpió jegyében írásain –, hanem azért, mert a kötet novelláiban, karcolataiban minduntalan feltör Szíves régebbi írásainak témavilága (s talán nem túlzás e témavilágot bár nagy vonalakban élményvilágával azonosítani), és ezek a könyv legsikerültebb epizódjai, helyzetei, novellái. A koronatanú orvosának konfliktusos helyzete egykori betegével, A Skorpió jegyében elsőszemélyes hősének emlékezéses töprengése a huszadik század emberének kórtörténetéről, a Két pont között a görbe ládagyári és diákéleti jelenetei, az Elvonókúra keserű játéka jelen, múlt és élővé varázslódó s élően immár továbbépülő emlék hármas síkján.
És a Társasutazás, ez a szándékolt, kitervelt találkozás a múlttal, melyet elfelejteni nem lehet, nem is szabad, de amelyről az írás hőse, Simon, vallani sem képes. Prága, Drezda, Weimar, Buchenwald a kirándulás útvonala, és Simon, aki egyszer már megjárta ezt az utat, csíkos kahátban, facipőben, idegenvezetőtől ellesett szabványszövegekkel, útikalauzok közhelyeivel traktálja útitársait; az egykori fogoly az egykori kirándulót játssza meg, mert igazi útjáról nem tud szólni: aki megélte, annak nincs miért, aki nem élte meg, annak nincs hogyan.
Vajon ez lenne Szíves Sándor novelláinak is a magyarázata? Hogy ő elsősorban nem a képzelet, hanem az élmény írója, de ami legmélyebben érintette, arról oly nehezen tud vallani?
(NB. Az egész kötetben két harmadik személyes elbeszélés van. Az egyik a Társasutazás.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 20. számában, 1974. május 17-én.