Azt mondják a nyelvmesterek, hogy aki öt-hatszáz szót tud egy nyelven, és persze a szókötés-mondatfűzés elemi szabályait, az már valahogy eligazodik, azt már „eladni” nem lehet, és azt is mondják, hogy minden nyelvben van kétezer olyan szó, az alapszókincs kétezer olyan eleme, amit ha tudunk, és használni is tudjuk őket, akkor beszélni is, írni is tudunk azon a nyelven. Talán nem nagyon igényesen, talán nem nagyon választékosan, de lényegében tudjuk azt a nyelvet. Egy időben jelent is meg olyan szótár (egy angol-magyarra emlékszem), mely kiemelve, vastag betűkkel szedve közölte azt a bizonyos kétezer szót. A híres Schidloffok meg éppen az ezer szó módszerével oktatgatták a tanulni vágyókat, és az irodalom tudósai szerint Racine kétezer szóból alkotta meg halhatatlan művét.
Akkor jutott eszembe mindez – eszembe kellett jutnia –, amikor a múltkorjában, nem egészen véletlenül s a tanévkezdés óta sokadjára, kezembe került a magyar iskolák számára készült harmadik osztályos román tankönyv, és engedve egy ötletnek, kiírtam az első két lecke szavait. Illetőleg azt se mindet; csak a különbözőket és csak az önálló jelentésűeket meg a viszonyszavakat. Két olvasmány volt, egy rövidke vers a hazáról és egy hasonlóképpen rövid szöveg az iskolakezdésről. Bennük pedig: száztíz szó, ebből vagy száz főnév, melléknév, ige. Tehát húsz vagy negyven ilyen olvasmány már több is, mint az a bizonyos, a folyamatos beszédhez, a kielégítő értéshez és megértéshez legszükségesebb ezer vagy kétezer szó. és ez a harmadikos könyv; azt a negyven olvasmányt, azt a negyven olvasmánynyit vagy legalábbis nagyobb részét, megtanulták másodikban meg elsőben. Minden rendben lenne hát: elméletben ezek a harmadikos gyermekek, ki év elején, ki év végén, de beszélnek románul. Ha pedig már egyszer úgy-ahogy beszéli a nyelvet, olvasmányaiból, játszótársaitól könnyűszerrel tovább tanul, tökéletesedik tudása…
De vajon tényleg minden rendben van? Elnézem harmadikos lányom osztálytársnőit. Egyik-másik ha nem is mindig helyesen, de tényleg folyamatosan beszél, csárog, a másikat már nehéz szóra bírni, csak nyögdécsel, dadog, a harmadik beszélni egyáltalán nem tud. Pedig a leckét az iskolában mintha egyforma jól tudnák; pedig az utóbbinak talán épp olyan jó a jegye, és megérdemelten, mint az elsőnek. Csak épp az egyik az iskolában megtanulta a szavakat, a nyelvtant (mert azt is tanulnak harmadik elemiben, már a másodikban is!), az olvasmány fordítását és ki tudja, még mi mindent, de beszélni nem; a másik pedig, úton-útfélen, játszótársaitól meg ki tudja, hol – beszélni tanult meg. Száz szóval, kettővel, nyelvtani ismeretek nélkül. Ahogy anyanyelvén is beszélni tanul az ember.
Nézem a tankönyvet, számolom a szavakat, aztán, ha már itt tartunk, gyorsan ki is kérdem a másnapi román leckét. Egy verset – szép verset. És a szavak? Elő a szószedetet: grăunte, magvak; treiera, csépelni; şură, magtár – peregnek a válaszok, s hirtelen eszembe jut, hogy ez a kis mezőgazdász, aki oly komolyan, elégtétellel válaszolgat, pár éve még olyasmiket kérdezett, mint az anekdotabeli gyermek egy ló láttán, hogy hol is a garázsa, és most már én kérdem meg: mi is az, hogy csépelni. Elkomorodik, töpreng, aztán ragyogva vágia ki: cséphadaróval kiverni. (Az elfojthatatlanul kirobbanó nevetés hallatán kissé sértődötten mondja: Nem hiszed? Benne van a könyvben. És már hozza is a magyar olvasókönyvet, melyben egy szép illusztráció közli a gyerekekkel ezt a nélkülözhetetlen tudnivalót.) Magtár, a fegyver ravasza – szép lassan megtanulja mindazokat a szavakat, melyek jelentését anyanyelvén sem tudja, nem is tudhatja, hiszen valóságtartalmát nem ismeri. Mert akik írják, nem gondolnak a gyermek életkori sajátosságára, intellektuális és érzelmi befogadóképességére, arra, hogy mit tudhat ebben a korban, mit nem.
Mert ebben a harmadikos tankönyvben van olvasmány gyárakról, gyári munkáról, mikor a falusi gyerekek egyike sem járt soha talán egy valamirevaló műhelyben (igaz, a városiak sem), mezőgazdasági termelőszövetkezetről, állami mezőgazdasági vállalatról, valamint arról, hogy milyen a mezőgazdasági termelőszövetkezet kertje és hogyan gondozzák a szövetkezeti tagok, és szó van benne közösségi vagyonról, és tanulják szorgalmasan a jelszavakat, melyek elvont igazságtartalmát nem is érthetik, tanulnak – nyolc-kilencéves gyermekekről van szó – ágyúról és úszóaknáról, tankról és levegőbe röpítésről, robbanásról és életáldozatról az antifasiszta háború kapcsán, és tanulnak a mozgalom történetéből, az ő számukra is érthető magasztos események helyett, arról, hogy hogyan is zajlik le egy kivégzés. És tanulnak olyan csodaszavakat, mint főközpont (vajon ki találta ki?), meg lesiklási terület (még szerencse, hogy ott volt a román jelentése, s így sikerült rájönnöm, hogy egyszerű lejtő ez a lesiklási izé), és tanulnak időnként rosszul is; például a Creangă-versből, amelyben a madárka beleegyezik abba, amit a cséplő parasztember ajánl neki, a szószedet alapján megtudhatják, hogy a madárka kimenőt adott az illető cséplőnek; egy másik olvasmányból, hogy a kert gondozása során, miután legallyazták a fát, elégették a fertőzött ágakat nem permetezik, hanem megöntözik a fákat. Vizesen biztos kevésbé hernyósodnak. És megtanulják ilyenformán, jókor korán, a felületességet, a félműveltséget; a tudás máris nem a megértés, a rendszerezés, a felhasználás, csak a pillanatnyi, a felelés pillanatáig tartó emlékezet, a látszat. Még meg sem tanulhatták – mert meg sem érthetik – a régi latin mondást, az iskola máris a fordítottjára neveli őket: non vitae, sed scholae discimus.
Olvasom, hogy néhány marosvasárhelyi iskola első osztályába bevezették az idegen nyelv tanítását. Nem Marosvásárhely az első város, nem ez az első alkalom, kikísérletezték tehát, s eredményesnek bizonyult. Olvasom, és irigylem ezeket a kis elsősöket. Irigylem, mert amit hat-hétéves korukban könnyűszerrel játékból és játék közben megtanulhatnak, azért később keservesen meg kellene dolgozniuk, s talán soha úgy nem tudnák. S irigylem főképpen azért, mert írni-olvasni még nem tudnak, és így kénytelen-kelletlen beszélni tanítják meg őket. S ha arra gondolok, hogy van idegen nyelv, melyen mindenekelőtt beszélni kellene megtanulniuk, érteni és magukat megértetni, s amelyik csak az anyanyelv-idegen nyelv oppozícióban idegen, az együttélésben ismerős hangzású és ismerős ismeretlenségében annyival könnyebben megtanulható, és akkor nem beszélni tanítják meg őket, hanem olvasmányokat fordítani… és mindez nem is az iskolán múlik, tanítónőn, tanítón, mindössze egy nyelvtanítási elképzelésen, mely ebben az esetben nem számol környezettel, életkorral, anyanyelvvel, és nem az élet reális igényeivel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 8. számában, 1971. február 19-én.