Beszélgetés Molnár Géza íróval, a magyar írók szövetségének külügyi titkárával
– Mindenekelőtt arra kérném, mint legilletékesebbet, mutatná be néhány szóban olvasóinknak Molnár Géza írót. Nem szokványos curriculum vitae-re gondolok természetesen, hanem arra, ami az életrajzi adatok mögött van: ami már valósággá lett, és amit még ezután kell megteremtenie abból, amiért tollat fogott…
– A napokban adtam át új regényemet a Szépirodalmi Kiadónak. Lektorom hasonló kérdéssel fordult hozzám: mondanék valamit az olvasónak magamról, amit rányomtathatnak a borítóra, de természetesen nem a szokványos curriculum vitae-re gondolnak…Töprengtem; csakugyan, mi az, amit egy írónak el kell mondania önmagáról?… S miért, mikor a mű a fontos és nem a mögötte meghúzódó élet?… Valami nagyon lényeges kapcsolat azonban mégis csak van élet és mű között. Erről beszélni azonban – s méghozzá röviden – talán a legnehezebb. Voltam munkás, tisztviselő, katona és katonaszökevény, újságíró és főszerkesztő, diplomata, pártmunkás – sokat utaztam, jártam Kínában, Vietnamban, a szomszédságban s a távolabbi nyugati országokban is, életem, ha úgy tetszik, maga is izgalmas regény. Sok mindent megírtam abból, amit átéltem, ami megesett velem, bizonyos áttételezésekkel beledolgoztam a regényekbe, novellákba, színdarabokba – írónál ez elkerülhetetlen. Még a felszabadulás előtti években tagja lettem a kommunista pártnak – munkáim hordozzák és kifejezik társadalmi elkötelezettségemet is.
Mindez azonban, amit itt elmondtam, másokkal is megesett; se nem érdem, se nem bűn, se nem előny, se nem hátrány. Két dolgot emelnék ki csupán. Meghatározó írói élményemnek tartom, hogy érett, gondolkodó fejjel éltem abban az anakronisztikuson furcsa, komikusan tragikus világban, amit ma Horthy-rendszernek, Horthy-fasizmusnak neveznek. Mindenperces életveszélyben hónapokat töltöttem az ostromlott Budapesten, hittel és szívvel vetettem magam az új, igazi emberi rend megteremtésébe. Ebben a munkában telt egy negyedszázad – s nemcsak rohanás volt ez kitárt karokkal a fény felé, de néha vak tántorgás is, az orrbavágott ember orraesése is. Kezdettől fogva fűtött a köröttem kavargó világ megörökítésének, a múló pillanat ittmarasztalásának vágya; hiszen akik utánunk jönnek, már semmit se fognak tudni örömeinkről, szerelmeinkről és keserveinkről. De ma már negyvennyolc éves vagyok, s az életek, a sorsok, a hétköznapi történelem tablói mögött mélyebb igazságokat keresek, egyre inkább az egyének egymáshoz fűződő kapcsolatait, a lélek mélyebb járatainak s a cselekvések realizálódásainak összefüggéseit kutatom. Város a felhők alatt című regényciklusom most készülő negyedik kötetét már ezek a szándékok munkálják.
– Az ön írói munkássága, az inasévektől eltekintve, szorosan kapcsolódik az elmúlt másfél évtized társadalmi és irodalmi valóságához-változásaihoz: regényei, színdarabjai nemcsak ezeknek az éveknek a társadalmi-emberi problematikáját visszhangozzák, hanem a legtöbbször közvetlenül is ezekről szólnak. Mint aki sokszorosan is belülről láthatja, mert élte és éli is az irodalmat, miben tudná jellemezni az elmúlt egy-másfél évtized magyar irodalmát, az irodalom változásait?
– A válasz legalább egy vaskos kötetnyi tanulmányt igényelne, hiszen az előzmények is fontosak. De mivel nem vagyok irodalomtörténész s az irodalom közügyeihez írótársaim s a társadalom felelős vezetőinek bizalma köt – talán megkísérelhetem az összegező jellemzést néhány fontos kérdésben.
A magyar irodalom a felszabadulást követően az antifasizmus és a nép szolgálata eszmei-elvi bázisáról indult. Az akkori erkölcsi-politikai mércék szigorúak voltak, jelentős alkotókat is eltiltottak a munkától. Új nevek, új erők jelentek meg a színen, új, fiatal sereg rajzott az irodalom kaptáraiban, s fogott össze a tekintélyes öregekkel, középgenerációval. (Neveket talán felesleges felsorolnom.)
Az 1950-es évek első fele a sematizmus hideghullámát hozta, majd az ezt követő erjedéses időszak alatt jónéhány jelentékeny, addig félreállított vagy félreállt alkotó újra megszólalt. Sajnos, az írók egy része az 1956-os ellenforradalom alatt olyan útra tévedt, amely szükségképpen az írószövetség feloszlatásához vezetett. Az újjáalakulás 1959 szeptemberében történt meg. Ma a Magyar Írók Szövetségének négyszáz tagja van, köztük találhatók a nemzet élő klasszikusai, legjelentősebb alkotói, valamint sok olyan író, akit egy előző korszak türelmetlen, szektás, dogmatikus politikája leszorított a porondról. (Jelzésként csupán egy nevet hadd említsek az annak idején adminisztratív intézkedésekkel felszámolt „újholdasok” közül: Szabó Magdáét, aki 1957-ben jelentkezett a Freskóval s Az őz kéziratával, s aki azóta is nagy alkotóerővel van jelen irodalmunkban.)
Ha van változás az elmúlt másfél évtized irodalmában, úgy ez mindenekelőtt a kiteljesedés és gazdagodás változása. Ma a párt szövetségi politikáját híven támogatva, szabad alkotói légkörben a nagy öregek mellett izmos derékhad munkálkodik – s nagy erővel sorakozik a pályakezdő fiatalok serege. Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor nevét a csúcsok jelzéseként említem, Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László, Cseres Tibor, Fekete Gyula a derékhadra utal itt, Sánta Ferenc, Kamondy László, Gyurkó László szorosan nyomukban van, s a legfiatalabbak száma oly népes, hogy nevet említeni közülük meg sem kísérelek. Lelkiismeretem egyébként is protestál: miféle névsor ez, még csak jelzésként is? Hiszen nem említettem Darvas Józsefet, Dobozy Imrét, Nemes Nagy Ágnest, Pilinszky Jánost, s aztán Fejes Endre, Moldova György is kimaradt… A jó és fontos írók teljes névsorát felmondani lehetetlen, fogadjuk el tehát, hogy „jelzések” ezek a nevek, az irányzatok, az alkotók gazdagságát jelzik – vagyis a sokszínűségében, változatosságában is a szocializmust építő társadalom nagy közösségébe illeszkedő magyar irodalom vonzó-szép arculatát.
– Az irodalom, az irodalmi művek vitájában újra és újra felmerül élet és irodalom, emberi-társadalmi valóság és irodalmi valóság viszonyának, a konkrét és az áttételes, az elvont valóságtükrözésnek a problémája. Hogyan jelentkezik ez az utóbbi évek magyar irodalmában?
– A szabad alkotói légkör nem jelenti a szabadosság, a felelőtlen, anarchizmusba hajló „szabadság” lehetőségeit a mai magyar irodalmi életben. A párt és az állam kultúrpolitikája a szocialista elkötelezettségű irodalmat támogatja mindenekelőtt és minden erejével, de ugyanakkor türelemmel tudomásul veszi a még nem szocialista eszmeiségű, de magas művészi erővel humanista értékeket hordozó írók s művek jelenlétét is – egyidejűleg kategorikusan tiltván a társadalmunk rendje ellen irányuló művek megjelenését. Az irodalmat az irodalompolitika hatékonyan és jól befolyásolja – a műveket azonban az írók írják. Az is megesik, hogy ki-ki saját szája íze szerint magyarázván az elveket, mást ért szocialista jellegen vagy humanizmuson, mint azok, akik az irodalompolitika elveit kidolgozták és megvalósulásán fáradoznak. Az élet maga is szüntelenül szüli, „termeli” az ellentmondásokat – így aztán elég sok probléma akad a mi házunk táján is. Példaként hadd említsem meg, hogy a mai nyugati irodalmak befolyásából nem mindig a legprogresszívebb vonulatok hatása érezhető. Nem egy fiatal alkotónknál a húszas évek modernizmusa a legújabb divat, a legnagyobb felfedezés – azok az irányzatok, amelyek ma már porfelleget csapnak maguk körül. Sajnos, ezek az alkotók elfelejtik, hogy a legrégibb divat – a tegnapi divat.
Irodalmunk egészében jó, értékes, gazdag. Megfigyelhető azonban egy tünet, amely aggodalmat ébresztő, s ez a kétkezi munkások életét ábrázoló művek apálya. Elénk vita folyt erről a témáról a lapok hasábjain, s újra bebizonyosodott, hogy az élet sok periferikus jelenségének ábrázolása helyett az elsőbbség a társadalom dolgozó rétegei életének magas művészi színvonalú tükrözését illeti. A probléma természetesen bonyolult, hiszen például a munkásosztály élete ma messzemenően átalakultabb, változottabb, mint akár csak tizenöt esztendővel ezelőtt volt. Új kifejezési formákat, új művészi megfogalmazásokat igényel; régi módon a parasztság életéhez sem lehet közelíteni. Pártunk X. kongresszusa megerősítette a néphez kötődő, elkötelezett irodalom pozícióit, s új lendületet adott a termékenyítő vitáknak.
– És ami nyilvánvalóan szorosan kapcsolódik a fentiekhez: mi a kritika helyzete ebben a bonyolult, sokrétű irodalmi életben, és beszélhetünk-e, az irodalomhoz hasonlóan, a kritika változásairól?
– Véleményem szerint irodalmunk létének, továbbfejlődésének egyik legfontosabb feltétele ma a marxista kritika aktívabb jelenlétének biztosítása. Legjelenlékenyebb irodalmi kritikusaink marxisták – ez vitathatatlan tény. Sokan közülük vállalják a jelenkori magyar irodalom gondjaival való törődést – de vannak olyanok is, sajnos, akik visszahúzódnak tudós műhelyeikbe, egyetemi katedráikra s messziről figyelik a csatazajt. Nélkülük pedig a marxista kritika hegemóniája meg nem oldható. Mai vitáink legfontosabb témája éppen ez. A jó irányú, örvendetes változások megkezdődtek.
– A Magyar írók Szövetségének képviseletében, az Írószövetség külügyi titkáraként jár nálunk. Olvasóinkat bizonyára érdekelné, miben is áll a Magyar Írók Szövetségének „külpolitikai” tevékenysége, és hogy milyen eredményekkel iárt bukaresti kiküldetése, hogyan fejlődik tovább a két írószövetség együttműködése?
– A napokban írtuk alá ünnepélyes keretek között a magyar és román írószövetségek közötti együttműködési megállapodást az 1971–72-es évekre. Az ünnepélyes külsőségek nem protokolláris jellegűek voltak, azt a bensőséges szeretetet és tiszteletet fejezték ki, amelyet népeink írói egymás iránt éreznek. A magyar–omán irodalmi kapcsolatok hagyományosan jók, magunk részéről a legteljesebb mértékig elégedettek vagyunk együttműködésünkkel.
A magyar írószövetség külkapcsolatai szervezett, munkatervi megállapodások által szabályozott keretek között zajlanak a testvéri szocialista országokkal. Ezek közül az író- és műfordítócserére, ösztöndíjak biztosítására fordított napok számát tekintve is legfontosabb partnerünk a Szovjetunió. A szovjet írókkal kialakított kapcsolataink testvériek, őszinték, gyümölcsözőek – a magyar irodalom létérdekeit tekintve is elsőrangúan fontosak: talán elég itt, ha csupán a Szovjetunióban megjelentetett magyar művek mennyiségére és hatalmas példányszámára utalok. Az irodalom nem protokoll, nem akarok itt rangsorolni, minden szocialista országgal bővülő, fejlődő kapcsolatokat tartunk fenn. A most aláírt magyar–román megállapodásnak új. fontos eleme a műfordításokkal, a könyvkiadással kapcsolatos kérdések alaposabb megoldása érdekében létrehozott irodalmi vegyesbizottság, mely még ebben az évben megkezdi munkáját Bukarestben. Jó kapcsolatokat tartunk fenn a nyugati világ haladó íróival is: az elmúlt év őszén nálunk járt Aragon, látogatása számunkra is igen hasznos és tanulságos volt. Nyugati kapcsolatainkat az elkövetkező időszakban is bővíteni, fejleszteni akarjuk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án