Baróti Pál: Ipu halála

Titus Popovici: Moartea lui Ipu. Editura Albatros.

A második világháború emlékeit feldolgozó regények közt jelentéktelen, felejtésre ítélt művek is akadnak. Sokan megelégedtek az átélt vagy hallott iszonyatok egyszerű felsorolásával, a leírással, a dokumentumanyag többé-kevésbé szerencsés csoportosításával és esetleg regényesítésével; ezek közt is van érdekes, érdemes munka; a modern po­kolbugyrok olyan emberi iszonyato­kat és olyan nagyszerű magatartáso­kat nyeltek el, melyek puszta anya­gukkal is megrendítenek. De a művész feladata több ennél. S úgy lát­szik, hogy most, csaknem két évti­zeddel a történtek után, most érik művészetté az emlék.

A feledhetetlen Homokpoggyász késztette utószó-íróját, Réz Pált erre a gondolatsorra. S csakugyan, ahogy távolodunk időben a szörnyűséges és magasztos, iszonytató és feleme­lő tettek és történések kényszerű vízválasztójától, mintha veszítene súlyából az in extenso emlékezés és emlékeztetés –melyek sorában valóban van érdekes, érdemes mun­ka, nem is kevés –, hogy fokozato­san átadja helyét annak a másik­nak, amelyben az egész jelentése fontosabbá lehet, mint a részleteké, mert most már az egészet is képesek vagyunk látni; amely, mert távolabb­ról tekinthet vissza, messzebbre tekinthet előre is. És ez nemcsak a második világháború eseményeit, emlékeit feldolgozó, az azokból ihletődő irodalomra érvényes, hanem a sorsforduló – a felszabadulás és a felszabadulást megelőző két és fél évtized – irodalmára is. Három­-négy évvel ezelőtt – talán kissé fel­panaszolva is e sorsforduló irodal­mának szegényességét – valami ha­sonlókat már írtam; akkor Szász János regénytrilógiájának valamelyik kötete, vagy méginkább az egész trilógia (Elsők és utolsók, a Holnap havazni fog és az Emberek vagyunk) váltotta ki belőlem a gon­dolatot. Most Titus Popovicmak ugyanazon a tájon, ugyanazokban a napokban – azon a tájon és azokban a napokban, ahol előbb szakadt ki az emberből a megkönnyebbült sóhaj, a szabad lélegzet­vétel s aztán a rettegés sóhaja, ahol előbb következett be a felszabadulás s aztán az igazi megszállás, va­lahol Bánátban, Arad vidékén, az augusztus 23-át követő napokban – lejátszódó elbeszélése, az Ipu halála.

Nem először merít ebből a forrásból Titus Popovici. Pályaindító regénye, Az idegen is itt játszódik, ezen a vidéken és ebben az időben. Az idegenben még minden közvetlenül alárendelődött a történelemnek, a történelmi konkrétságnak; a román realista regényhagyományok legja­vához (Liviu Rebreanu) fordult a szerző epikai igényében, a társa­dalom egészét és – a kiemelt időegységben –a történelem egészét igyekezett ábrázolni, összetettségé­ben és széthúzó erőinek dinamikájá­ban, egy a forradalmárokkal majd a forradalommal találkozó fiatal ér­telmiségi személyén keresztül. A történelemnek, de most már kevésbé a történelmi konkrétságnak, inkább mint tendenciák, erővonalak eredőjének van alárendelve minden az Ipu halálában is. De ez az alárendeltség ezúttal közvetett; míg Andrei Sabina társadalmi és tudati válto­zások exponense volt, az Ipu halálá­nak elbeszélő gyermekhőse (a kisregény első személyben íródott) az érzelmi alakulásoké; míg amaz hosszabb folyamat eredményeképpen, az eseményekben való előbb ösztö­nös, majd tudatos részvétel, a tettek útján, ez hirtelenül, ha nem is előz­mények nélkül vezet ugyanoda: az életre szóló érzelmi és tudati elkö­telezettséghez.

Egyetlen nap és egyetlen éjszaka története az Ipu halála. A délnyu­gati határszél egyik kis falujának határában az elbeszélő-emlékező gyermek halva talál egy német ka­tonát. Nemrég szállásolták be társaival együtt a faluba, akkor, ami­kor augusztus 23-át követően német csapatok foglalták el a vidéket. Az öreg barátjával, Ipuval mind háborút játszó, s ezért talán a háborút is egy kicsit játéknak érző gyermek (vagy inkább serdülő, hiszen tizennégy éves) most találkozik először a háború igazi arcával, az erősza­kos halállal; és nemsokára, ugyanaznap, ennek az első találkozásnak a folytatása- és következéseképpen egyfajta élet igazi arcával: a hazugsággal, aljassággal, képmutatással, másokat mindig feláldozni kész erőszakos önzéssel. A katonát, a né­metek feltételezése szerint, a faluból ölte meg valaki, s elégtételt köve­telnek: vagy kiadják a „gyilkost”, vagy kivégzik a falu „intelligenciá­ját”, már azokat, akik nem mene­kültek el a németek közeledtére, s akikhez mindmostanig bejáratosakvoltak, akikkel jóba voltak a német tisztek: a papot (az elbeszélő sógo­rát), feleségét, a tanítónőt, a jegyzőt, az orvost. De mindez csak ké­sőbb, sokkal később derül ki, akkor, amikor a jóvátehetetlen, a cselek­véssé konkretizálódó embertelenség már megtörténőben van, amikor a naivitásáért, naiv emberségéért bo­londnak tartott Iput megpróbálják rábírni, hogy vállalja magára a „gyilkosságot”. És Ipu vállalja. Vállalja, mert a papék sosemvolt lako­mát, valami előlegezett halotti tort rendeznek tiszteletére, mert kilátás­ba helyezik, hogy ezért hősnek, te­hát embernek fogják tekinteni (eddig csak az elbeszélő gyermek tekintette embernek, s hősnek is, hiszen mindig háborúsdit játszottak egymással, napóleonosdit és hason­lókat), mert megígérik, hogy őt, a falu számkivetettjét, hősként fogják eltemetni. De Ipu, ha már saját ha­lotti torát végigülte, a temetését is látni szeretné, így az „ünneplő” se­reg bevonul a templomba, és most már itt folytatódik a danse macabre. S ezek az igazi gyilkosok lassan megfeledkeznek rettegésükről, elfelejtik halálfélelmüket, a megkönnyebbülés előbb halk mosolyá­val aztán gyűlöletes elégedettségével temetik, immár nem próbaképpen, hanem hitté, meggyőződéssé lett vágyaikban igazából Iput. Amikor pedig kénytelenek rádöbbenni, hogy még semmi sem ért véget, megmene­külésük, tehát de facto gyilkosságuk még nem a múlté, amikor Ipu va­gyonukból saját családja számára akar végrendelkezni (valami csekély­séget kér csupán tőlük, de nincste­len övéi számára ez a csekély is minden), akkor egész gyűlöletükkel ellene és egymás ellen fordulnak. És amikor a kivégzésére induló Ipu megtudja, hogy a közeledő román csapatok elől elmenekültek a néme­tek, és zokogásba tör ki, mert a halálával megszerezhető emberséget vesztette el életben maradásával, ak­kor értetlenül vagy közömbösen né­zik vagy vigasztalják: életben ma­radtál, köszönd imáinknak.

Deus ex machina? Ha kalandregényről lenne sző, melyben lényeges a főhős vagy a hősök akár logikátlan, akár csodaszámba menő meg­menekülése, akkor az lenne. Itt csak egy erkölcsileg halott embercsoport (milyen rosszul hangzik ebben az esetben az ember szó, hiszen csak anatómiai és fiziológiai jelentése van) önleleplezésének végső mozza­nata: semmit sem tanultak, de mindent – már önnön szégyenüket – hajlandók elfelejteni.
S ezért bár­milyen patetikus az elbeszélés zárómondata – „akkor ítéltem halálra mindőjüket” –, igaz és továbbgondolkodtató, mert egy társadalmi réteg és a főként általa képviselt erkölcsiség szükséges és elodázhatatlan pusztulásának igényét fejezi ki.

Megjelent A Hét II. évfolyama 34. számában, 1971. augusztus 20-án.