avagy gondolatok a költő 65. születésnapján
Jó két éve, mióta csak megjelent Horváth István gyűjteményes verskötete, a Tornyot raktam, ott árvul agyonjelölve, cédulákkal teletűzdelten, az elolvasandó vagy elolvasott, de kijegyzetelendő vagy kijegyzetelt, de mégis tovább olvasandó könyvek között. Ismertetést akartam írni róla, kitapogatni egy költői életmű három évtizedes ívének kezdő- és akkori végpontját, megkeresni s meg is nézni pilléreit, töréseit és a töretlenségben-változásait –, de mint valószínűleg mások is (mert hát a kritika igen gyéren figyelt fel erre a kötetre), a jegyzeteimmel maradtam. Nem érdektelenségből, nem valami rosszul értelmezett tapintatból (erre ráadásul nem is lett volna szükség, s ha mégis említem, mindössze azért, mert mikor már jó ideje hiába várta az elmélyült elemzések, szigorú értékelések megjelenését, maga a költő mondta valahogy így: De hát fiam, ha nem tetszenek a verseim, legalább azt írjátok meg, abból is okul az ember…), leginkább a feladat méretei elől hőköltem vissza.
Mert igaz, lehetett volna írni pusztán a kötet verseiről, és biztos vannak, akik sok újat, érdekeset, tanulságosat tudnak mondani róluk. De hogy tegyem ezt, ha számomra a kötet legfőbb tanulsága, hogy Horváth István, a költő, voltaképpen epikus, aki (egészen az utóbbi időkig) alig pillantásnyi időre tekint önmagába, aki nem érzelmeiben, hangulataiban reagálja le a dolgokat, történéseket, hanem ezekből az érzelmekből, hangulatokból mindig visszatér ahhoz, ami kiváltotta őket, és arról ír – s ezért versei elsősorban állapotrajzok, zsánerképek, elbeszélő és leíró költemények. Ha ez tényleg így van – és számomra, amikor verseit olvastam, valóban így volt –, akkor nem illenék-e, nem kell-e a versekhez hozzáolvasni regényeit, novelláit, melyekről mindössze tizenöt-húsz éves emlékek töredékeit őrzöm, pedig akkor nemcsak az irodalom volt más, hanem magam is, csalhatnak tehát, biztosan csalnak ezek az emlékek, meg aztán az is lehet, hogy a most epikusnak érzett Horváth István epikus művei nem is igazolják ezt a feltevést.
És aztán ez a gyűjteményes kötet hiába nem teljes, egyben mégis az: a művészi számadás becsületességében. A válogatás – a kötetből ki-válogatás – nem vágja át a kitérők görbületeit, nem tekint el a vargabetűktől, nem hidalja át az ereszkedőket, minden benne van a könyvben, mint ahogy benne volt az egész irodalomban, és az irodalomban is azért, mert benne volt magában az életben. Úgy érzem, kevés költői mű tükrözi olyan híven a koreszmék változásainak lázgörbéjét, és mert döntően epikus költészet, az eszmei változások mélyén munkáló társadalmi változásokat, mint a Horváth Istváné. Mindez pedig már meghaladja a recenzens lehetőségeit, már nem könyvismertetés, hanem terjedelmes traktátus valami ilyesféle címmel: Társadalom-, eszme- és irodalomtörténeti megfontolások egy verskötet kapcsán. Igaz viszont, hogy ebből a tanulmányból kénytelen-kelletlen éppen a költő szorulna ki. Az a költő, akinél jobban a mi tájainkon senki sem tapadt szülőföldjéhez, aki (ide tartozik ez is, bármennyire magánügy) hatvanegynéhány évesen és betegen is hazajárt a szülői házba, özvegy édesanyjának a tüzelőt télire összekészíteni és a háztájit, amennyire tudja, megdolgozni, és aki cserében elhozta Ózdról, ami mindünké: a falu szellemi néprajzát.
Az a költő, aki (ha jól számolom) háromszor is újrakezdte költészetét, aki számára a lírikus kor valamikor élete hatodik évtizedében kezdődött, mindenekelőtte fiatalon járta az idősebb költők útját, aki valahonnan a nem is ismert petőfieskedőktől kezdte, még rigmusokkal is folytatta, hogy tegnapra ilyen sorokat írjon le: „Belenézek a hallgatásba. / S hallom: megdidereg a gond. / A csend kékülő ajkát rágja. / S lélekszorító igéket mond”. A költő, vagyis az emberi lélek különös útjai egy különös korban. Hatvanöt éven innen – s túl.
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.