Szemlér Ferenc: Varázsvessző. Versek. Dada Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
A költészetkritika mindig különös kedvteléssel vizsgálja – és nem indokolatlanul – az ars poeticákat. Nem mintha a művészetben a szándék feltétlenül vagy akár túlzott valószínűséggel magyarázná a művet (mint ahogy a műből sem lehet egyértelműen visszakövetkeztetni a szándékokra), de rendező elvül szolgálhat a teljesség vagy időleges kiteljesülés vizsgálatához. Az előretekintés azonban csak a pálya legkezdetén lehet pusztán önmaga; azután egyre inkább visszatekintés, kimondottan vagy kikövetkeztethetően: a megtett út felmérése; míg végül számadássá lesz, ha e számadás a pálya legvégéig nem is lehet pusztán önmaga, ha magába foglalja, bevallatlanul, de kikövetkeztethetően, az előretekintést, egykori önmagát, az ars poeticát.
Néhány héttel ezelőtt jelent meg Szemlér Ferenc szép számadása, a Minden: „mindent kimondtam ami mondható volt / mindent szavakba foglaltam mi szó volt / nyelvemen minden jó volt ami jó volt / az új csak új és ami ódon ó volt / mi követhető volt kedvvel követtem / mi kivethető volt mind kivetettem / mi írható volt mind írásba tettem / mi érthető volt mindent megértettem / nem értettem meg ami érthetetlen / … / alig éltem így voltam élhetetlen / emlékezetem mégis véghetetlen”. Szívesen engednék a kísértésnek, hogy az ars poetica-elemzések mintájára e vers elemzéséből és a szemléri költészet néhány jellegzetességével való összevetéséből szűrjek le tanulságokat – de a hosszú idézet ezúttal nem ezt a célt szolgálta: csak lehetővé teszi, hogy hivatkozzam egy másik számadó versére, a legalább másfél-két évvel ezelőtt született, s a Varázsvesszőben megjelent A válaszra. „A választ / minden kérdésre megadtam volt…” – kezdődik ez a formájában, képanyagában merőben különböző, de hangulatában, mondanivalóiban oly rokon vers, mintegy jelezve egyfajta költői magatartás (avagy a költészetbe kivetülő emberi magatartás) állandósultságát.
A visszatekintés, a számadás azonban – talán kötelező ez – újra és újra feltámasztja a kételyt (imént idézett verse is ezzel zárul: a válasz, a minden kérdésre megadott válasz „minden szava felhasználható mellettem. De leginkább ellenem”), a kételkedést a költői szó erejében, a kételkedést még a tett változtató hatalmában is; a megváltás reménye, mely nélkül talán egyetlen költő sem vág neki – és miért is vágna neki – pályájának, remény maradt és marad, mert meghaladja egy emberélet lehetőségeit, egy nemzedék életének lehetőségeit; a mindent megélés, a mindent megtevés vágya, a kontinuum tagadásává lesz a részecskeállapotnak, az egyszeri, kezdettől és végtől határolt életnek, az éltető – annak, amit éltet. Ennek a tagadásnak – illetve fordítottjának – csak az általános tudása kíséri végig útján az embert, az önmagára vonatkoztatás, e tudás lényegi elsajátítása, azaz tudomásul vétele, tudatosulása megpróbáltatásokon visz keresztül és újabb megpróbáltatásokhoz vezet. Ebben az értelemben megpróbáltatás a bölcs nyugalma, az illúziótlanság, az érett kor rezignációja; és mert megpróbáltatás, a költő verssel válaszol rá: „Életemet kövér árnyékok méricskélik / maguk mellé az aszfalt mentén: / egy-egy felhő, néhány juhar, egy árok, / pihenő kő, megmoccanó teremtmény. / Meregetem a szemem, hogy fölfedezzem, / hol végződnek, s én hol kezdődhetem. / Honnét indul ki lépésem? És hová tart / árnyékok közé kevert életem? / De mindenütt csak suhanó, mozgó foltok / egymásba keveredő sötétje…” (Árnyékok)
A „belenyugodni bölcsen abba, mi már változtatást se hagy”, a változtatás lehetetlenségének tudomásul vétele azonban újabb kiindulópontja a folyton kutató elmének; ha a hogyan tovább-ra, a hogyan lehetett volna másképpen-re értelmetlen a válasz keresése, a miértekre továbbra sem az. Mert ha az elernyedtség egy pillanatában hajlandó is a hasznosságot primér formáira redukálni és az élet értelmét ebben látni (Szénahányó villa), alapélménye mégis a pótolhatatlan veszteség tudata: pótolhatatlan az, amit az ember egykoron tudásban, tapasztalatban, érzelemben, vágyban magával visz.
A legnagyobb / eredmény mégis az a sok titok / volt, melyet agysejtjeik / rejtegettek, érzelmeik, sőt / sejtéseik – lelkük feszülő / vágyaival együtt … / … / és mindez /többé ki nem bogozható, / és föl nem fejthető, / és meg nem oldható” (Földet érés). Ez az élmény, ez az érzés segít túl a beletörődöttség holtpontján, s vezet egy olyan világba – s lényegében ez a kötet verseinek világa –, melynek legfőbb meghatározója a miértekre adott, néha viszonylagos válasz, a tudás; nem is annyira a tudás birtoklása, mint inkább megszerzése, a dolgok megértése és továbbadása, a közlés. A megértés és közlés még akkor is, ha a költőnek kell gépül tanulnia hamarost, mert az „nem tud, s nincs is kedve emberül megtanulni” (Találkozás a számítógéppel). Az újra bele-nem-törődés e világát, minden azelőttihez képest új tartalmát jelzi talán a példázatszerű versek nagy száma is (Ágak, Csibék stb.), jelzik talán a gyermekkorát most már a leszámolás hangján idéző költemények is (Párbeszéd, Megmutogatnám), de sokkal inkább verseinek hangsúlyozott kontemplativitása (Váróterem), a lírai én áttűnése valami másra, másokra vonatkoztatásba (az egyes szám első személyű igealak helyett még személyes élmények esetében is gyakori a második, a harmadik, illetőleg többes szám első személy használata vagy a személytelenséget, pontosabban a konkrét személyre vonatkoztatás hiányát jelölő: az ember, aki stb.), a nem külső megjelenésében, hanem jelentésében, tehát szimbolikusságában, példázathordozó-voltában antropomorf természet (pontosabban természeti elemek) súlya a kötet verseiben (Sebten nyugvó nap. Romantika stb.)
Egyetlen kötet alapján lehetetlen, de még két-három utóbbi kötete alapján is kockázatos lenne annak felmérése, hogy mindez módosított-e – s ha igen, mennyiben – Szemlér verstechnikáján. Mégis, lehetetlen e rövid ismertetést zárni anélkül, hogy a versírás művészetéről ne szólnánk, az esetleges változások felmérésének igénye nélkül, s vállalva az aránytalanság kockázatát is. E sorok írójának meggyőződése ugyanis, hogy túl a költőnek kijáró elismerésen (ami az ismertetésekben, kritikákban jószerint megtalálható), a szemléri verstechnika kimerítő taglalása, bár kétségtelenül túlnőné akár egy terjedelmesebb szaktanulmány kereteit is, fényt deríthetne vagy legalábbis példázhatná az újabb kori magyar verselés egynémely tendenciáját, jellegzetességét. Ezt a meggyőződést egyetlen példával szeretném igazolni. A Nincs két egyforma nap című versben nyoma sincs a klasszikus eszközöknek: nincs kötött ritmusa, rímtelen, nincsenek benne szóképek, meglepő asszociációk, a logikai hangsúlyokat jószerint jelentéstelen (jelentésmódosító) szavak hordozzák (nincs, pedig, mégsincs, csupa, mindmind); olvasójának kedve lenne azt hinni, hogy pusztán az éles áthajtások teszik a verset. Különösen ha továbbolvasva felfigyel, és fel kell figyelnie az enjambement-ok gyakoriságára Szemlér verseiben, ha megpróbálja megvizsgálni az áthajtások szerepét. Fónagy Iván az enjambement-ok funkciójáról a következőket írja: „Az enjambement szabálytalan szünet… A nyelvtani tagolással ellentétes váratlan szünetek feszültséget teremtenek és ezáltal kiemelik a szünet után következő szót. Másfelől a beszélő érzelmeit tükrözik… Az áthajtással mímelt virtuális, stilizált nyelvbotlások hiánytalanul ellátják a szabálytalan szünetek kifejező funkcióját. Az enjambement e lehetőségekkel a következő funkciókat képes betölteni: 1. a szöveg valamely részének hangsúlyos kiemelése, 2. érzelemkifejezés, 3. fiziológiai folyamatok jelzése, 4. fizikai jelenségek közvetett ábrázolása.”
És egy számszerű példa ugyancsak Fónagy Ivántól: „Az áthajtások viszonylagos gyakorisága az érzelmi hullámzás hű lázgörbéje. Szabó Lőrinc lázadó hangú, szenvedélyes A Sátán műremekeiben 100 sorra 64,3 áthajló sor esik… A huszonhatodik évben már jóval kevesebb: 29,4.” Anélkül, hogy az idézettek igazolását keresnék, szembeszökő, hogy Szemlér verseiben az áthallásnak más, a szó szoros értelmében verstani funkciója is van (hogy mennyire új ez a funkció, annak sajnos nem áll módomban utánanézni; szokványos versismerettel is újnak tekinthető azonban, bár egy költészeten belüli súlyát, tehát következetes és tudatos felhasználását tekintve): a vers megszokott zeneiségének hatását ellensúlyozza valamiképpen vele, tompítja a rímek, illetőleg asszonáncok összecsengését, a rímeket (most és a továbbiakban: és asszonáncokat) belső rímekké teszi, valahogy az alliterációhoz (vagy makámához) közelítve őket funkciójuk tekintetében; a verssorról az enjambement-ok így a versmondatra kényszerítik át az olvasó figyelmét, lehetővé téve a versmondat logikai hangsúlyainak különös kiemelését. Ugyanakkor a merész rímek (új szerepükben), a gyakori alliterációk, melyek hatását nemegyszer még az azonos szó belseji hangok is fokozzák (például Vad jókedvvel) egy új, nem kevésbé hatásos, bár nyugtalanítóbb zeneiséget kölcsönöznek a versnek. Különösen gyakoriak, mondhatni általánosak az átvetéses, a hátravetéses, a szakaszugrásos enjambement-ok egy jellegzetesen szemléri versformában, az Ölelkező rímű négysoros szakaszokból álló versben (Kidöntött fák között, Hajnali ital, Mindég másokkal, Eper stb.).
Naivitás lenne szigorú oksági kapcsolatokat feltételezni külső versforma és verstartalom között. De ez a rombolás-építés talánmégsem merőben idegen a belső szemléri versvilágtól. Ha nem is következménye, bár kifejezője egy, már nem pusztán racionális, hanem egyben demitizáló költészetnek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 21. számában, 1973. május 25-én.
