Belefeledkezem időnként az irodalmi lexikonba; egy nevet, egy címet, egy adatot kellene csak kikeresni, ellenőrizni – voltaképpen csak erre való lenne a lexikon, nem olvasásra, olvasmánynak készült –, de szemembe szökik egy ismeretlen vagy csak annak tűnő, esetleg elfeledett név, egy sose hallott vagy sose hallottnak érzett cím, s percekre vagy órákra szorongató felfedezések változatlanul szomorú útját járom. Írók – valamivel régebbi korok esetében a szó legtágabb értelmében, tehát nemcsak szépírók, hanem tudományos, politikai, egyházi írók is –, akik a hatkötetes irodalomtörténetben is legföljebb az összefoglaló fejezetekben kapnak helyet egy-egy felsorolásban; mások, akiknek önálló passzus, esetleg fejezet jut; írók, akiket középiskolában is tanítanak; írók, akik az irodalmi fejlődésben, a művelődéstörténetben, az egykori eszmei harcokban vagy az akkor modern tudományosság művelésében, az akkor tudományos világkép kialakításában és terjesztésében esetleg nagyon is nagy szerepet játszottak, és akiknek összes művei azóta sem jelentek meg, akiket válogatásban vagy szemelvényes kiadásokban ismerhetünk csak meg, akiknek csak gyakorlatilag (tehát a nem szakember számára) hozzáférhetetlen, régi kiadásai vannak, vagy valamelyik levéltár őrzi meg mindig, lehet örök időkig, kéziratban (vagy ha így terjedtek, hát kéziratokban) munkásságuk emlékét.
Tudom, az átlagos olvasó számára ma már egy emberélet is kevés lenne, hogy csak a magyar irodalmat egészében megismerhesse, és olyan olvasó nincs is, aki csak ezt olvasná egy életen keresztül; s tudom, hogy a szellem önvédelme a válogatás. De ha valamiben, hát folyamatként tekintve leginkább ebben különböznek a tudományok és művészetek: míg a tudományok minden előző eredménye (s a tagadásban és a tagadáson keresztül tévedései is) beépül a legújabb eredménybe, így hat, gazdagít, a művészi eredmények, még ha egy-egy elemük, egy-egy nagy felfedezésük beépülhet is a következő művekbe, születésük idejétől függetlenül egyszerre élnek, s csak önmagukban, önmaguk által hathatnak, gazdagíthatnak; következményeikben már pusztán a következmény hat, mert a művészi eredmény, az újabb művészi érték nem képes tagadni az előzőt.
És ez érvényes a szellemi értékeknek arra az egész skálájára, amit az irodalom fentebb említett, tág értelmezésében magába foglal.
És tudom, hogy mennyire a kortól meghatározott, tehát mennyire változó a múlt szellemi értékeinek megítélése; az olvasó és az olvasás története nemcsak a szentesített, általánosan elismert értékek megismerésének és hatásának története, hanem a látványos vagy kevésbé látványos felfedezéseké és újrafelfedezéseké is. A legékesszólóbb példája ennek a ma világszerte egyöntetűen elismert Shakespeare-művek több mint változatos története, vagy a közelmúlt magyar irodalmából Krúdy Gyula vagy Füst Milán éppen napjainkban növekvő, mondhatni rendkívüli népszerűsége. Meg a Kriterionnál (és azelőtt az irodalmi Könyvkiadónál) oly sajnálatosan ritkán, de konok következetességgel megjelenő úgynevezett Fehér könyvek bátran mondhatnám hallatlan közönségsikere, mely a szépirodalmi vagy szépirodalmi jellegű művek és az emlékiratok mellett az olyan tudományos gyűjteményekre is kiterjedt, mint a Köteles Sámuel- vagy a Kovásznai Sándor-kötet (a sorozat „jogelődjéről”, a Jancsó Elemér szerkesztette Erdélyi Ritkaságokról nem is szólva, melynek kötetei másodjára is erdélyi ritkaságokká lettek, s melynek teljes sorozatával talán a nagy könyvtáraknak is alig egyik-másika rendelkezik).
Nem az utókor kegyetlen kegyeletlenségét fájlalom hát, amikor megtudom, hogy Bessenyei „műveinek összkiadása nincs”, hogy a klasszikus triász műveinek utolsó és ki tudja, mennyire teljes kiadása immár hatvanéves, Dayka Gáboré mindjárt száz, vagy hogy Teleki Mihály forrásértékűnek tartott és irodalmilag is értékelt önéletírása mindmáig kéziratos.
Hanem a veszendőbe menő lehetőséget. Mert nemcsak annyival vagyunk szegényebbek, amennyit elvesztünk, hanem annyival is, amennyit nem nyerünk el. Ezért örülök még az olyan nagyon-nem-szeretem „műfajnak” is, mint a szöveggyűjtemények és antológiák, ha rést ütnek nem-ismerésünknek minden idővel dacoló falán; hisz kivételes lehetőségei annak, hogy a kor – immár nemcsak egy-két szakosodott irodalom-, műveltség- vagy eszmetörténész, hanem az olvasó is – betekinthessen egy másik korba, hátha felfedezi benne egyik-másik vonását, fájdalmát, vágyát, hátha felfedezi benne is önmagát, és hátha a kielégítetlen kíváncsiság – mert voltaképpen mi másra is jó egy antológia, mint hogy felkeltse és kielégítetlenül hagyja kíváncsiságunkat, ismeretvágyunkat – újabb felfedezésekre ingerli.
Mint a Jancsó Elemér és Rohonyi Zoltán szerkesztésében, Jancsó Elemér bevezető tanulmányával a közelmúltban megjelent Válogatás másfél száz év magyar irodalmából. A barokktól a romantikáig.
A barokktól a romantikáig. Válogatás másfélszáz év magyar irodalmából. Jancsó Elemér bevezető tanulmányával. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.
