Azt hiszem, voltaképpen mindössze egy idézet kívánkoznék e helyre, egy passzus valamelyik – vagy: az – irodalomtörténetből, amelyik ezen a hetvenedik születésnapon tömören és frappánsan összefoglalná, mit is jelent Szilágyi András munkássága az irodalomban, hol a helye a szocialista irodalom történetében, irodalmunk egészében. De mi sem prédább a szegénységnél; alig öt és fél évtized művelődését kellene mindenkinél jobban – vagy egyszerűen: jól, alaposan – ismernünk, s ez az öt és fél évtized is néha oly ismeretlen-idegenül tekint vissza ránk. Lehet, hogy dombvidéken élünk, de annak magaslatait sem mértük meg soha – nincs ahonnan kiemeljük azt az ide kívánkozó összefoglalást. Elolvashatjuk hát vékonyka kötetét – két regényét, igaz, három kiadásban, három változatban is –, egy-két okos, tanulmányi előszót, cikket, s kutathatunk más tanulmányok névmutatóiban. Esetleg idézhetünk is belőlük. Azt, mondjuk, hogy Illyés Gyula, amikor 1927-ben végigtekint a még alakuló, forrongó proletárirodalmon, az „embertartalom újszerűségéről” beszél – Szilágyi Andrásra is utalva. Tizenvalahány és huszon-alig-egynéhány éves diák, prágai orvostanhallgató Szilágyi András, amikor az Akasztott Emberben, az Ékben és talán az Egységben közli „újszerű embertartalmú” verseit. De ki ismeri őket?
Vagy emlékezhetünk Bori Imre Radnótijára, melyben valószínűsíti, hogy az Új pásztor ihlete éled újra az Újmódi pásztorok énekében. De bármennyit idézzünk, kölcsönkért adatok ezek, csak adalékok a teljességhez. …Holott a kísérletezők, a kezdeményezők, az úttörők fajtájából való író Szilágyi András. Orvosnak tanult, de mert úgy látszik, a megelőzést már akkor tanították, riporter lett és publicista. Költőnek indult és expresszionista prózánk kiteljesítőjévé lett. Talán ugyanazért. Mert gyógyítani tanult, megelőzni akart; s mert megelőzni akart, a társadalmat akarta gyógyítani – a legradikálisabb eszközökkel. S mert ez legszemélyesebb ügye volt, s mert erről nem tudott hűvös tárgyilagossággal beszélni, költőként tette – leginkább regényeiben. Szenvedéllyel, rajongva és gyűlölködve, s azzal a pillanatig sem titkolt szándékkal, hogy megszerettessen és meggyűlöltessen. Mert voltaképpen mégsem regényt írt Szilágyi András, inkább valami különös, sosemvolt – és bizonnyal sosem lesz – prózai költeményt (prózaversnek nevezik mindközönségesen, tudom jól, de itt a költészet a fontos) – hiszen nem bemutatni akart vagy ábrázolni. (Ilyenek lehetnek versei is, egy-két újabb költeménye mutatja; vajon mikor, hol olvashatunk közülük bár ízelítőt?)
Ez teszi ma, négy évtized múltával is élményszerűvé őket. És emiatt nem lep meg. hogy végigtekintve egy évtized irodalmán, mennyi rokon vonást találunk Szilágyi András és Nagy Dániel regényeiben, a fiatal Nagy István és a fiatal Tamási Áron nem egy novellájának hangütésében: a változtató szándék rokontémákat kínált, a rokontémák rokonhangra találtak az irodalom oly külön vidékein, melyekről ma hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy áthághatatlan szakadékok választották el őket.
… Az Új pásztor és Az idő katonái utolsó kiadásának előszavában írja Csehi Gyula: „Fiatal maradt a két mű, úgyszólván az örökifjúság varázsát sugározzák, mert az igazat mondják ki és az igazságot hirdették egy kor eszközeivel, olyan írói fegyverzettel, amelyet hivatott, de akkor még tapasztalatlan író forgatott. Olyan író, aki azonban már kezdettől fogva birtokában volt két nagy és elpusztíthatatlan adománynak: az igazságkeresés nem fáradó akaratának és a hőseivel való azonosulás, tehát a szeretet és gyűlölet hatalmas érzéseinek.” Higgyük el, hogy ez a lényege Szilágyi András egész eddigi és ezutáni művének – higgyük így, amíg megíródik az az irodalomtörténet és amíg megismerjük a művet.
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.