Egy estét Franyó Zoltánnal töltöttem. Még csak nem is négyszemközt – magam voltam s néhány (sajnos szégyentelenül kevés) Franyó-kötet. S persze olcsó publicisztikai fogás annak az egy estének az emlegetése is. Mert mióta tudom, hogy egy levél és néhány szívből jövő szó helyett ország színe előtt fogok Neki jó egészséget, alkotóerőt és -kedvet, hosszú életet kívánni, azóta jó néhány estét Vele töltöttem.
Nem mintha egy köszöntőhöz filologizálni kellene vagy akár illene, dehát a születésnap, különösen az ilyen furcsán-kerek, hatvanon túli, amit már – helyesen-helytelenül – évfordulóként emlegetnek, az ilyen születésnap (különben bármelyik): emlékeztető. És a jobb emlékezéshez már csak kíváncsiságból is, nem csal-e az emlékezet, meg hűségből is bele kellett olvasnom a könyveibe: a versfordításokba is – jó volt újra találkozni jónéhány szeretett verssel –, de még inkább publicisztikai gyűjteményébe, A pokol tornácánba.
De belelapozni egyenlő lett azzal, hogy elolvasni, ismét elolvasni, csodálkozva, néha irigykedve (a veretes mondatokért, a maró gúnyért, a már-már jóstehetség számba menő éleslátásért, a ragyogó publicisztikai poénokért talán bocsánatos bűn az irigység); olvasni az utolsó sorig egyforma örömmel – és az adósság kínzó, arcpirító érzésével.
Mert rá kellett jönnöm, és rá kell jönnünk, hogy milyen kevéssé ismerem és milyen kevéssé ismerjük félszázados életünk kortársát, Franyó Zoltánt. Nem a művészt – a kortársat: a publicistát, a lapalapítót, a szerkesztőt, a színigazgatót. Azt, aki magányosan, irodalmi, művészeti csoportosulásoktól távol (vajon nem ez a legfőbb oka annak, hogy ily kevéssé és egyoldalúan ismerjük munkásságát még ma is?) munkálkodott irodalmi, művészeti közélet és közvélemény alakításán. És – többek között az ugyancsak oly kevéssé ismert 6 órai újság élén – a politikai közélet tisztogatásán, a politikai tisztánlátás terjesztésén. Mert nem elég azt tudni a Tanácsköztársaság nagyhírű Vörös Lobogójáról, Franyó lapjáról, hogy Dénes Zsófia, Hevesy Iván, Mácza János, Márai Sándor, Nagy Lajos és Rozványi Vilmos voltak a főmunkatársai. És a Geniusról és az Új Geniusról, hogy Aradon jelentek meg (még a címüket is rosszul írják a legtöbb helyt). És főként nem elég annyit tudni, hogy Franyó Zoltán műfordító. Még ha a leendő Opusban a műfordítások, az irodalmi áldozatkészség és maga-megtagadás ez örök szép jelképei foglalják is el a legnagyobb helyet.
Kesernyésre sikeredett volna ez a születésnapi emlékeztető-köszöntő? Azt hiszem – nem. Csak emlékeztet – kötelességekre is. Az iránt, aki publicisztikai gyűjteményéhez fűzött Vallomás-féle-jét ezzel zárja: „Ha valaki ma azt kérdezné tőlem, mit tartok eddigi életem legtöbbre becsült értékének – azt válaszolnám: a küzdelmet. A harcot, a nemegyszer kilátástalannak tűnt viaskodást a társadalmi igazságosság és az emberiesség szellemének győzelméért. Gyarló tollal is a legfenségesebb ideálokért.”
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.