Véletlen bizonnyal, nincs is miért szándékot s még kevésbé bárminő törvényt keresni benne, de alig néhány hét alatt a könyvkiadás másodszor gondolkodtathatja el az olvasót élet és irodalom, élmény és művészet, valóság és képzelet viszonyán, egymásba hatolásán, egymásba-egymássá alakulásán. Akkor Szemlér Ferenc önéletrajzi írásai, regénynyi vallomása, novellafűzéres emlékezései, most Kurkó Gyárfás önéletírása jelzi a régi erdélyi és a romániai magyar irodalom oly jellemző műformájának továbbélését, továbbvirágzását s példázza egyben a visszatérést az irodalom – ha úgy tetszik az ember és közösség írásos önkifejezése – egyik, ősi, hérodotoszi formájához.
A visszatérést, mint fordított előjelű folyamatot, mint új – és bizonnyal új kiindulópontként szolgáló – szintézist, egyéb szintézisekre oly hajlamos századunkban.
Akkor egy volt történelem- és szépírás, és ez sem egyik, sem másik nem volt egészen; most a korában már-már elvesző és ezért korát megérteni vágyó ember megismerésvágya és ettől el nem különülő esztétikai igénye az a társadalmi elvárás, mely új megnyilatkozás-formát teremt: a dokumentumregényt, a dokumentumdrámát, és teszi a kor (egyik fajta) reprezentatív műformájává a Hidegvérrel-, vagy a Halál Texasban-szerű írásokat, vagy a memoárokat. Persze önéletrajz – túlzással mondva – mindig volt, márpedig mai igényt nem szabad századokkal előbbre visszavetíteni, s a századokkal előbb létezőt nem lehet mai igényekkel indokolni.
De az egykori és mai önéletírás között lehetetlen fel nem fedezni a különbséget: a ma írója akaratlanul is keresi a társadalmi-történelmi erővonalakat, tetteiben, önmagában korát s a korban önmagát, vallomása mindig az egyik szemtanú vallomása; egyik ágazata pedig, melynek el nem évülő példája a Fekete kolostor, s melyben a Nehéz kenyér is beletartozik, eszközeiben, eljárásaiban mindig és céltudatosan szépirodalmi. Ami elsősorban nem választékos nyelvet, irodalmi kifejezésformát jelent, bár ezt is, hanem regényszerű szerkesztést, a jelentésstruktúráknak a regényre jellemző egymásra és egymásba építését és ezzel kitágítását, nem epikus és epikus elemek ötvözését, s különben az általános feltárását. S ebből fakad ezeknek a műveknek a sajátos hatása. Hiába olvassuk őket regényként, hitelük nem epikai, hanem közvetlen valósághitel, dokumentáris jellegük hivalkodóan nyilvánvaló. De hiába olvasnák pusztán dokumentumként is őket, érvényességük – éppen esztétikai kvalitásaiknál fogva – általánosabb, világuk ábrázolt elemeiben hiába hű mása a valós világnak, a kiemelések és elhagyások miatt voltaképpen mégis stilizált, fiktív, tehát irodalmi, íróilag újrateremtett, kitalált világ. Kitalált világ, megtörtént eseményekkel, élő – vagy egykor élt – emberekkel. Kitalált világ, amelyik tehát igazabb és igazibb lehet a valóságosnál, mint minden igazi regényé.
Ez lényegében Kurkó Gyárfás könyve. Ezen túl – vagy ezen innen – felidézése mindannak, ami egy sokgyermekes szegény székely parasztcsalád egyik fiával történt első, ötéves korabeli emlékeitől addig, míg – még ugyancsak gyermekkorában – kiszakad a családból, városra kerül lakatosinasnak. Ez az első emlék pedig – lehet, hogy tényleg így van, lehet, hogy csak írói fogás, de mindenképp jellemző –: a háború első napja a faluban, a bevonulás. És nem kevésbé jellemző az utolsó sem: az útnak indulás nyolc év múlva, mert a kicsinyke darab, rosszul termő föld tovább már alig osztható, nem képes eltartani a nagy családot; a fele majd rámarad a legidősebb fiúra, fele a két lánytestvérre; a többi fiúnak mesterséget kell tanulnia. Amit pedig a két esemény közrefog: újra, annyiszorra a romániai magyar irodalomban, a „gyönyörű sors“ képei, újra „a szegénység átpoetizálása“. A hol borús, hol derűs gyermekkor, nem emlékképekben, melyeket elhomályosíthat, melyeknek új értelmet adhat a felnőtti tudás (és az ettől el nem választható újraértékelés), hanem a gyermek egykori tudat- és érzésvilágának tükrében. Azéban a gyermekében, aki nem keres okokat, csak éli a következményeket, akinek látómezejébe a szélesebb – és bonyolultabb – összefüggések nem férnek bele, de aki különös intenzitással éli át mindazt, ami szűkebb környezetében lecsapódik, érzékelhetővé válik belőlük.
De éppen ezért lehet gyönyörű ez a sors, így képes csak az író átpoetizálni a szegénységet, ezért lehet alaptónusa, a keserű tények ellenére, a derű. Mert a tények: a Kurkó-család helyzete, de az egész falu, egész Csíkszentdomokos helyzete az olvasó tudatában nem sokban különbözik attól, amit a Puszták népéből vagy (Méliusz József gondos, körültekintő előszava nem ok nélkül hivatkozik rá) a Székely bánjából ismerhetünk; a regényből, kis túlzással azt is mondhatnók, már-már tudományos pontossággal bomlik ki az első világháború és a háborút közvetlenül követő évek székely falujának szociográfiai képe. A gyermeki élet viszonylatai egyben gazdasági és osztályviszonyok, társadalmi és ezen belül hatalmi viszonyok is, ha a gyermek – és a közvetlen emlékezés – erről nem is tud, akkor is, ha a regényben (egyetlen epizódtól eltekintve) ez sehol meg nem fogalmazódik. A könyvnek ez a rétege elsősorban az olvasásban, az olvasói elemzésben, a fel-, illetőleg ráismerésben realizálódik: a regényben még a gyermek fokozatos felismeréseinek, a hős természetes fejlődésének mozzanata is csak áttételesen jelentkezik.
Kurkó nem Bildungsromant ír, a Nehéz kenyér nem egy személyes, tudati fejlődésregény első része. Későbbi tudati fejlődését, útját a mozgalomba természetesnek, magától értetődőnek tekinti, ezért nem is vetíti vissza a gyermeki világba.
De éppen ebből a természetességből következnek első fokon a regény értékei. Abból, ahogy az idő múlása csak mint nagy időegységek váltakozása jut benne szerephez, ahogy minden történés önálló történetté lesz, ahogy minden bántáson-bánaton áttör a primer, gyermeki öröm, abból tehát hogy a szerző mint más, érettebb, tapasztalatoktól terhes tudat, és e tudat mint új, a történéstől idegen rendező elv nem bontja meg az egyszer már megteremtett és autonómmá teremtett világot.
—————-
Kurkó Gyárfás: Nehéz kenyér. Regény. Második kiadás Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 197C
Megjelent A Hét I. évfolyama 9. számában, 1970. december 18-án
