Nem szeretném, ha kérkedésnek hatna. Hiszen részem benne szinte semmi. Csak éppen, mert a véletlen így hozta, jelen voltam…
Úgy másodéves egyetemista lehettem, amikor találkoztam az irodalommal. A Marianum udvarán üldögéltünk, az egykori kápolna lépcsőin, ketten, hárman, többen talán soha, és Hervay Gizi olvasta fel a verseit. Amiket visszakapott a zord szerkesztőtől, amiket azután akart felvinni hozzá, meg azokat, amik megjelentek, hogy tudjuk, hogyan is hangzottak eredetileg, mielőtt az irgalmatlan szerkesztői toll „bele nem mászott”. És még mindig másodévesek lehettünk – vagy ez már később lett volna? –, amikor egyszercsak Lászlóffy Aladárról is kiderült – az évfolyam előtt legalábbis ekkor vált tudottá és nyilvánvalóvá –, hogy költő; és aztán, hogy mások is megtudhassák, ő is felkereste az örök-zord szerkesztőt, neki is visszaadtak verseit, talán az övébe is „bele-belemászott” az irgalmatlan szerkesztői toll, s az övéi is kezdtek megjelenni. Aztán – vagy ugyanakkor? – Jancsik versei is, majd – ez már biztos később volt – Szilágyi Domokoséi.
És nem tudom, a szerkesztő örült-e és mennyire, hogy közölhette őket, de mi, barátok, évfolyamtársak vagy csak egyszerűen egyetemista kollégák – örültünk. Hogy pedig a szerkesztőnek is lehet öröme – az olvasóra találás mellett talán legigazibb elégtétele – az íróavatás, azt csak később tanultam meg. Amikor – néhány hónapja már magam is az Utunknál dolgoztam – Veress Zoltán hozta be első novelláit, s láttam, hogy a tapasztalt író-szerkesztő is hogy kapja fel fejét az új hangra, hogy újságolja mindenkinek – az újságot. Amikor – megint csak eltelt néhány hónap, s szörnyűségesen kezdő voltam bár, rám bízták a kezdőtársaim műveit, a szerkesztői postát – az egyik levelet, a levélben novellával, megmutattam a prózarovat vezetőjének. Kérd meg, hogy jöjjön fel – olvasta el a novellát –, beszélek vele. Megkértem, feljött, s a következő novellája – vagy ugyanaz lett volna, csak módosítva a megbeszélés nyomán? – megjelent.
Meg amikor az Utunk-novellapályázat későbbi nyertesének első írása járt kézről-kézre a szerkesztőségben. S még hányszor, a következő évek során, amikor csak első novellát, első-verses fiataloktól versösszeállítást lehetett közölni. S ha kísérte is olykor értetlenség a merészebb próbálkozásokat, az akkori örömök, a nem is olyan ritka lelkesedés jut elsősorban eszembe, amikor olvasom azt a hirdetést, melyben a Kriterion ajánlja az olvasóknak a Forrás-sorozatot: „1961–1970. 57 könyv – 57 írói bemutatkozás. 27 prózai, 29 lírai, 1 kritikai kötet. Az 1971-től megújuló sorozatot Csiki László, Lászlóffy Aladár, Majtényi Erik, Veress Zoltán szerkeszti. Soron levő köteteink…”
Mert akármilyen pontos ez a szöveg – mégis pontatlan. Hiszen ez a Forrás-sorozat ma már szerzőiben: Forrás-nemzedék. Ez az 57 könyv szerkesztői felelősségvállalásról is vall, nem csak műfaji megoszlásról, s ma már száznál is jóval több, hisz ami újat hozott e nemzedék tagjainak első kötete, folytatták a továbbiak – és ezt az 57 első-könyvet olyanok, másodikok, harmadikok követték, melyek megemlítése, bemutatása, sokszor részletes taglalása nélkül ma már a felszabadulás utáni romániai magyar irodalom legvázlatosabb története sem írható meg – s lassacskán talán a romániai magyar szellemiség története sem. Hanem az 57 írói bemutatkozás – az mégsem itt történt meg, s nem ebben a tíz évben; előbb kezdődően s nagyon sokszor – talán a legtöbbször – az Utunkban. És ne mondjuk, hogy persze, hát hol egyebütt? És ne kérdezzük: hátha nem lett volna? Mert bár az irodalomtörténet elsősorban művek története, az alkotók története és az olvasóké, a folyóiratoké is egyben.
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.
