A Phileboszban írja egy helyt Platón: „… a jónak lényege most átcsapott a szép természetébe. Mert a mérték s arány adja mindennek szépségét s erényét.” Nem kinyilatkoztatásszerűen egyértelmű a szöveg, aminthogy szinte sohasem egyértelmű, amit Platón a művészetről mond (mikor egyszerűen kitagadja, legalábbis bizonyos megnyilvánulásaiban, Államából, mikor, legalábbis mai ítéletünk szerint, fontos vagy nem merőben jelentéktelen helyet biztosít neki). Félreérthetetlenül jelzi azonban, hogy bár mint probléma felmerült szép és jó, szépség és erény valamilyen összefüggésének nem is csak lehetősége, hanem immár szükségessége: felmerült művészet és erkölcs valamiféle egymásra hatásának problémája: még ha az értékek különböző szintjei hajolnak is át ebben az elképzelésben, még ha az egyik csupán kísérő tünete, tehát alárendeltje is a másiknak, a művészi (nem a művészet, csak a művészi) az erkölcsösnek, a megjelenés a lényegnek.
De a művészet – el kell tekintenünk az értékrendszerek hierarchiájától – nem megjelenés, nem puszta forma, valamilyen, a saját lényegétől idegen tartalmak formája, hanem önmagában lényeg. Még ha születésének hipotetikus okai között ott lehet az erkölcs is, és még ha megjelenéseinek, konkretizálódásainak – a műalkotásoknak – születését, létrejöttét – mint ok és cél esetenként esetleg különböző súllyal, de egyenrangún – magyarázza is az erkölcs (mint ahogy magyarázhatja lélektani indíték stb.)
Az életet, a világ dolgait egy rendíthetetlen erkölcsi tudat és egy elsősorban erkölcsileg meghatározott világkép magaslatáról elsősorban erkölcsi vonatkozásaiban érzékelő, tudomásul vevő, vizsgáló és megítélő költő szemléleti azonossága az, ami verseit egymással oly mélyen rokonítja. Az életmű összefüggéseiben persze nyilvánvalóan kimutathatók mélyreható eltolódások, a hierarchia változásai, szemléleti gazdagodás, de ez csak árnyalhatja az etikus költőnek egyetlen kötetben is kirajzolódó képét. Azt a képet, mely különösen feltűnővé lesz mindig a változásban, adott esetben a Horváth Imre-i költészetben egyébként meglehetősen ritka, legújabb kötetében viszont teljes ciklussá formálódó, már-már gyermekversien tiszta, egyszerű, játékos hangú, nem egyszer játékos tartalmú versekben (az Élő pasztell mellett a kötet talán legsikerültebb ciklusa ez), melyekben a moralizáló szándék áttételekben búvik meg, finom csúfolódás vagy nem kevésbé finom önirónia képét ölti, mint az Akarnok („A hetyke zab, / kifenve jó hegyesre, / tökélyre tört – / így lett tökéleteske”), a Hatvány, a Kajánul, az Azóta, a Törpék tánca, a Sznobok, a Törtető, A papír, a költői kereséseket üres divattá degradáló epigonokat tollhegyre tűző, csupa nagybetűvel írott Száműzött írásjelek vagy a Bizarr: „Képzeletem a bizarrt kereste, / s zöld harmat hullt a piros füvekre, / a pillangók gyalogosan jártak, / a virág a virágjára támadt, / bakancsba bújt lába nőtt a szélnek – / s a pacsirták prózában beszéltek.”
A moralizáló indítékú költészettől nem idegen az a másik, melynek kiindulópontja egy-egy élethelyzet (jobbára konfliktusos, válságos vagy bivalens élethelyzet), a belőle adódó következtetések, a tőlük kiváltott meditációk (nagy vonalakban különben e kettő az, amit az irodalomtudomány gnomikus költészetnek nevez) – íme Horváth Imre Janus-arcú óráinak másik arca.
Talán kétsorosaiban a legfeltűnőbb az aforisztikus jelleg, már csak a megfogalmazás óhatatlan tömörsége és pregnánssága miatt is. „Megnyugtatóbb mi lehet, mint a híd? / De mind keskeny – csak ez nyugtalanít!” – írja például a Hidakban; vagy „Meghalt. / Mindegy: ellenség vagy barát. / Egy világgal szegényebb a világ.” – szól a Veszteség. A forma, legalábbis látszólag, valóban aforisztikus, aforizmára emlékeztető, de a jelentés immár lírai. Nemcsak azért, mert két vagy három (vagy akár több) sorban is képes hangulatot teremteni, érzelmet kelteni, mert racionális igazolás helyett vagy mellett érzelmi hozzáállást is igényel, hanem mindenekelőtt azért, mert míg az egyik helyettünk gondolkodik és legföljebb meggyőzni akar vagy helyeslést vár, a másik gondolkodásra is késztet, tovább-gondolkodásra, tovább-érzésre.
A líra, modern felfogásában, lezárhatatlan képrendszere folytán, többszörös jelentésű; ilyen voltának mond ellen Horváth Imre legszebb verseiben a meditáció, a nemegyszer szillogizmussá átfogalmazható gondolatsor, a pillanat szempontjából véglegesnek, egyszer s mindenkorinak és egyetlennek tekintett erkölcsi tartalom lezártsága – és ebből az ellentmondásból fakad e versek lírai ereje. Mint a Holdtávolból címűben, vagy a kötet igazi ars poeticájában, a Krónikában, a Korrekcióban („Korrigálom, amit eddig írtam. / A kezemben kegyetlen radír van. / Tűz-tornyában egy vak isten ül fenn – / azt olvassa, amit kitörültem.”), vagy akár a Játék közben-ben: „Pehelysúlyú páncélos-bogarak / vívtak, ugratva fűszál-lovukat. / Minden virág: udvarhölgy és cseléd, / tördelni kezdte lágy sziromkezét, / s felfújt hassal, dermesztő-mereven / egy varangy trónolt a tenyeremen.”
Horváth István: Janus-arcú órák. Versek. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.