Kusztos Endrét a Kisküküllő menti falvakban rendezett tárlatairól kezdtük megismerni, majdnem két évtizeddel ezelőtt. Konok kitartással festette a tájat és embereit, s mohó szeretettel vitte el képeit, grafikáit azokhoz, akikről mintázta őket.
Hát igen, Kusztos így akar befutni, jegyezték meg cinikusan az ellenségei (mert még ennek a krisztusian szelíd, soha senkit nem bántó embernek is vannak ellenségei; talán nem is művész, akinek nem akad kettő-három!). Mindenféle divatok jöttek és mentek, a képzőművészek jó része azoknak hódolt, de Kusztos járta a szovátai erdőket, rajzolt, belső tűz gyűlt ki benne minden ihlető látványra. Leszólták az ellenségei: lemaradt, elrusztikusodott, nem tart lépést.
Huszár Sándor felemelte figyelmeztető szavát Kusztos védelmében: „Szerintem az, aki az őszinteséget, a természetben való feloldódás, a természet és az ember intim, belső viszonyának ilyen realista – a korízlésnél kissé talán tradicionálisabb, de egészséges tradíciókat folytató – tükrözését divatjamúltnak nevezi, művészetfelfogásának leszűkültségéről tesz tanúbizonyságot.“ Óvott, hogy a művészetben oly nélkülözhetetlen gondolatiság nevében éppen az érzelmek belső tisztaságát és az egyszerű, keresetlen előadásmódot ítélje el valaki.
Kusztos tovább járta az erdőket, falvakat, az ő világát, rajzolt, festett, kiállításokra jelentkezett, néha kizsürizték egy-egy munkáját, leginkább elfogadták, elismerték, kezdték elismerni…
Majdnem két évtized alatt egy polcnyi jó, biztató kritika gyűlt össze róla, divatokon innen és túl Kusztos Endre szívós kitartással és belső meggyőződéssel kialakította a maga művészi stílusát, eszközeit – az első perctől megtalált mondanivalóinak méltó kifejezésére.
– Ha még emlékszel, egyik falusi tárlatodon ismertelek meg. Aztán láttam makfalvi kiállításodat. Most megint éppen Makfalván nyitottál tárlatot. Hányadik önálló kiállításod ez a mostani, makfalvi?
– Talán a huszonegyedik. Legtöbb a székelyföldi falvakban volt. De Bukarestben is nem egy országos tárlaton szerepeltem. Utoljára 1973-ban. A szülőfalumban, Makfalván ezentúl talán állandó kiállításom lesz.
– Múzeum?
– A néptanácsi elnök és Fülöp Dénes kultúrigazgató hozzám jött, s azt mondták, hogy a Dózsa házban, amelyben a falu népművészeti értékei vannak összegyűjtve, egy szobában az én munkáimat állítanák ki, állandó jelleggel. Az egyik legszebb elismerésnek éreztem művészi pályámon!
– Kiválasztottad a Makfalvára szánt műveidet?
– Minden év terméséből egy-egy rajzot és pasztellt adok, így gondoltam.
– Min dolgozol most?
– Amin mindig. Az én témáim mindig ugyanazok – és mindig másak. A természet a legállandóbb és legjobban változó.
– A szakkritika elismerése beérett. Hát a kollégák, művésztársak, barátok vélekedése?
– Soha nem panaszkodtam. Legutóbb az Új Életben a festő Nagy Pál írt rólam igen szépen, melegen. Aztán biztosan tudod, hogy tavaly nyáron a gyergyói Szárhegyen táboroztunk mi, képzőművészek. Ott egymásra – úgy érzem – nagyon jó hatással voltunk. Tanultunk, vitatkoztunk. De főleg dolgoztunk. Ez a fő.
– Most éppen kolozsvári rokonaidnál vagy. Ilyenkor is dolgozol?
– Hogyne. Gy. Szabó Bélával járok ki a botanikus kertbe. Rajzolunk. Vagy sétálunk a Házsongárdi temetőben. A mester megmutatta a leghíresebb sírokat.
– Ez megint a művészbarátságra fordítja a szót. Ismeretes, hogy Gy. Szabó Béla fiatalságod óta pártfogód, igazi atyai barátod.
– Még a főiskola előtt hozzávittem el a kísérleteimet. Az első perctől őszintén mellém állt.
– Munkáidat is megvitatjátok? Vagy a Gy. Szabó műveit? Egyáltalán ez a barátság mit jelent a Te számodra? Művészeted számára. Mi az, amit tőle tanultál? Vagy mi az, amit a Te művészeted annak köszönhet, hogy ilyen mélyen, közvetlenül ismered Gy. Szabót?
– A vele való szoros baráti kapcsolat nekem mindig biztonságérzetet adott. Az ő munkáit látva a hitemben erősödök meg. Kedvet és munkabírást szeretnék főként eltanulni tőle.
– Látásmódban, rajzolás-technikában hatott-e Reád?
– Hatott reám, néha érzik is ez a munkáimon. De azért ő is azt szokta mondogatni, annak örvend, hogy alapjában mégsem hasonlítok reá. A művészbarátság nem utánzás, hanem ihletforrás.
– Világért sem arra gondoltam, mintha valamiképpen is másolnád. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy egy ilyen szoros művészbarátság milyen jó értelmű hatást érlelhet?
– Mindazokban az időkben, amikor stílusváltásokat, bizonytalanságokat észleltem művésztársaim körében, Gy. Szabó Béla jelentette az én számomra a bizonyosságot. Azt a meggyőződést, hogy az embernek végig kell mennie a maga útján, mert csak úgy érhet el igazán értékes művészi eredményeket.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy csak Gy. Szabó lehetett volna és lehetne példa a művészi következetességre, de én az ő közelében éltem és élek, s így számomra ő a példakép, ő az én mesterem. Őtőle tanultam meg leginkább az állandó munkát, azt, hogy nem szabad ide-oda kapkodni, hanem a magam művészi hite és meggyőződése szerint dolgozni. Hinni kell abban, amit csinálunk, mondja Gy. Szabó Béla. Másként csakugyan nem is lehetne…
– Évfolyamtársaid közül kikkel tartottad fenn a barátságod. Vagyis – nemzedéktársaiddal milyen a viszonyod?
– Úgy érzem, hogy ez a viszony jó. Magyar és román művészekkel végeztem, illetve tanultam együtt. Most is legmelegebb barátságban állok például Veress Pállal. Aztán épp így említhetném Paul Simát, Liviu Floriánt, Ion Mitreát. Utóbbi hárommal sokáig együtt dolgoztam. Egymás munkáit segítettük, közös műtermünk is volt. Sok volt a közös témánk és közös gondolatunk. Kikértük egymás véleményét, őket is leginkább a népi élet mozzanatai érdekelték. Aztán dolgoztunk együtt Kudzsirban is, ahol a művelődési ház freskóját készítettük.
– Úgy tudom, hogy művészbarátságodnak köszönhető az is, hogy évekkel előbb a Szovjetunióban tehettél tanulmányutat. Úgy mesélik, hogy nem lehetett kizavarni téged az Ermitázsból. Hamarább ott voltál, mint ahogy nyitottak és utoljára maradtál mindig. Milyen élményekkel jöttél haza?
– Egy hétig voltam Leningrádban. Felejthetetlen volt például a találkozásom a Rembrandt-képekkel, vagy az orosz klasszikusokkal. Még az órát is feljegyeztem, hogy mikor láttam meg egy-egy halhatatlan alkotást.
– És amikor hazajöttél?
– Visszatértem a magam témáihoz. Csak talán még nagyobb szeretettel, ragaszkodással.
– A fák, a tájak mindent kifejeznek? Többet is. mint amit emberi portrékkal lehet elmondani?
– Talán az emberi arc többet mondhat az emberről. De a természet az én világom. Magamat fejezem ki általa.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.
