Ők a legszerényebb emberek a vasútnál: a pályamunkások. Ha a vonat közeledik, félrehúzódnak a töltés aljába, így húzódnak egész életükben ismeretlenségbe. Pedig nélkülük nem lenne töltés, sín, pálya, nem járnának a vonatok.
Bajban, veszélyben érezzük meg egyszerre az erejüket, szorgalmukat, kitartásukat. A idei nagy víz sok helyen átszakította a vasútvonalat, elmosta a töltést. A harasztosi állomás közelében a Maros beleharapott a Várad–Bukarest fővonalba. A pályamunkások azonnal ott termettek. Négy nap és négy éjjel dolgoztak, persze váltásban, de egy-egy csapat önkéntes akaratból 16-18 órára is megnyújtotta műszakját. S a töltést építő, a síneket újrarakó, gyorsan, hozzáértéssel dolgozó vasútiakkal egy sorban szorgoskodott egy öreg pályamester, Dumitru Pascu. Nyugdíjas két esztendeje, őt nem riadóztatták. De a szigorú vasúti parancsoknál is erősebbek az öntudat parancsai. Dumitru Pascu 35 esztendőt töltött el a vasúti pályákon, legtöbbet éppen ezen a vonalon. A pályatest minden méteréhez, talán minden kavicsához egyéni munkája köti. Előbb csak azért jött ki ide a városból, azért gyalogolt tíz kilométert, hogy ha szükség lenne erre, tanácsokat adjon. Az újjáépítést mérnökök irányították, de a mérnöki tudás is szorulhat az évtizedes tapasztalatra. Szívesen fogadták az öreget, de kímélni akarták, nem engedték dolgozni. Neki ilyet nem parancsolhat senki. Ő az 55-ös nagy áradáskor, meg máskor is, ha bajban volt a pálya, csákányt fogott a kezébe. így hát Pascu pályamester, aki már nem tartozik egyik csapathoz sem, versenyt dolgozott mindenik váltással.
Vasutasok helytállásáról sokat fogunk még írni az idei ár pusztításaira emlékezve.
Ovidiu Dragomir, a tartományi vasútigazgatóság pályafenntartási osztályának főmérnöke három napot és három éjszakát a 440-es kilométer jelzőnél töltött. Valahol a Kolozs megyei Călăraşi környékén. Most az igazgatóság főhadiszállásán irányítja az újjáépítést, ő az egyetlen mérnök a központban, minden társa kint a pályákon, a tartományban a legsúlyosabban megrongálódott Balázsfalva–Parajd vonalon vagy a Torda–Abrudbánya közötti keskenyvágányú vasút töltésén. Ide, a központba immár az újjáépítés friss hírei érkeznek szinte óránként telefonon. Még egy újabb vonalszakasz készült el, még egy újabb állomást kapcsoltak be újra. Immár több mint két hete, a vasúti pályamunkások állandó készültségben, feszültségben, ínszakasztó munkában teljesítik kötelességüket. A Kisküküllőt kísérő vonal mentén a pályamunkások, mesterek és a hozzájuk csatlakozott váltóőrök, forgalmisták, állomásfőnökök, mérnökök végeznek mindent.
Egyedül a vasúti katonai egységeket hívták segítségül. A helyi lakosságot nem akarták igénybe venni, mert annak aratni, kapálni kell a földeken, roppant nehéz körülmények között. A vasútiak vállalták, hogy önnön erejükből megbirkóznak a hatalmas feladattal.
És a pályamunkások állják a szavukat. Balázsfalva felől kezdve meg a pálya kijavítását, július 12-én éjszaka elérkeztek a 42. kilométerhez. Ez a pálya legfontosabb része, mert itt haladnak át az ország egyik legfontosabb vegyipari üzemének gyártmányai.
Egy másik pályamunkás csapat Parajdról indulva a 72. kilométernél tart.
A hét végén minden bizonnyal összetalálkoznak, s a legsúlyosabban megrongált vonalak egyikén megindulhat a szokásos forgalom.
Cseng a telefon a főhadiszálláson.
Ovidiu Dragomir rövid, katonás mondatokkal beszél valakivel. Jelentést hallgat meg, utasításokat ad. Majd leteszi a kagylót, azt mondja, akivel most beszélt, az a vasúti helyreállítás egyik igazi hőse. Anton Ionescu a neve. Pályamester a Torda–Abrudbánya vonalon. Az Aranyos áradásakor két nap és két éjszaka megszakítás nélkül dolgozott egy olyan szakaszon, ahol a víz mintegy 400 méteres rést ütött a töltésen.
– Ionescu Tordán lakik, s az áradás veszélyeztette a lakóházát – folytatja a főmérnök. – A pálya mester ezt tudta. De azt is tudta, hogy családját már kimentették, értékeit biztonságba helyezték a városban a katonák. Ő is katonának érezte magát, akinek a maga őrhelyén kell helytállnia.
– Fiatal ember?
– Jövőre megy nyugdíjba… Látja, ha éppen nem telefonál, talán nem is jut eszembe. Sok ilyen emberünk van.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.