Az emberiség legemberibb gondja ősidőktől fogva az élet és a halál kérdése, éppen ezért minden orvosi tevékenység – közvetve vagy közvetlenül – a halál ellen irányul. Mindenki tudja: az ember addig él, amíg a szíve dobog. S úgy tudja, hogy a szív megállása egyenlő a halállal. Évtizedek kultúrája, szinte minden vallás, sőt alig három évtizede még maga az orvostudomány is gyakorlatilag ezt vallotta.
Miért nő ki a hulla szakálla
A kutatások bebizonyították, hogy az emberi test különböző részei nem egyszerre halnak el, hanem bizonyos sorrendben. Éspedig minél hangsúlyozottabb valamely szerv oxigénfogyasztása, annál hamarabb „hal meg” szívmegállás esetén. Így például az agyvelő csak három percig tűri az oxigénhiányt. A szívizom csak húsz perc múlva, a máj és veseszövet pedig csak két-három óra múlva pusztul el. Az ondószálak hat óráig, a bőr és függelékei pedig több mint huszonnégy óráig élnek még! Ezért nem csoda, hogy a halottnak tovább nő a szakálla és a körme.
Újabban a halált nem úgy képzeljük el, mint a sötétséget, ami egyből beáll a villanykapcsoló lekattintásával, hanem egy bizonyos időben végbemenő felbomlási folyamatnak
A szívmegállás csak a klinikai halál jele
A szervek felbomlása, a végleges halál csak három perc múlva, az agy sejtjei pusztulásának kezdetével áll be. Három perc! Száznyolcvan másodperc! Nem sok idő, de jól képzett szakember számára elegendő lehet, hogy a megállt szívet újraindítsa, addig pedig művi úton biztosítsa a szövetek és elsősorban az agy oxigénellátását. Ez a pár perc az élet és a halál mezsgyéjén új szakmát teremtett: a reanimációt (újraélesztést) és új szakembert, minden idők leghősiesebb orvostípusát: a reanimátort.
A modern sebészet fejlődését három tényező segítette elő: az általános érzéstelenítés, a vérátömlesztés és a reanimáció. Annak ellenére, hogy az anesztezista-reanimátor orvos tevékenysége éppen ezeket öleli fel, a reanimáció mégsem tekinthető kizárólag a sebészet ágának.
A reanimáció intenzív terápiát jelent
Nem egyetlen szakma hajtása ez, hanem az egész orvostudomány közös terméke. A szoros értelemben vett reanimáció a megszűnt légzés és vérkeringés helyreállítását vagy időleges pótlását jelenti. Tágabb értelemben pedig mindazt, amit a fenyegető klinikai halál megelőzése céljából tehetünk. Gyakorlatilag pedig minden súlyos beteg intenzív terápiát igényel.
Nehéz lenne eldönteni, hogy az atomszerkezettel foglalkozó tudomány a fizikához vagy a kémiához tartozik-e. Nyilvánvaló, hogy mind a kettőhöz. Ennek analógiájára a reanimáció minden orvosi tevékenység alapja, ha az súlyos betegek gyógyítására irányul.
A reanimációnak nem az oki kezelés a célja
Tegyük fel, olyan beteggel állunk szemben, aki nem lélegzik. Ilyenkor nem az a fontos, hogy áramütés, tetanusz vagy súlyos szívelégtelenség okozta-e a légzésbénulást, hanem az, hogy a szervezetbe oxigént juttassunk, különben az okozat (légzésbénulás) megöli a beteget, még mielőtt az oki kezelés eredményes lehetne. A légzési funkció mesterséges fenntartásával értékes időt nyerünk az alapbetegség gyógyítására. Az is előfordul, hogy ez akár hónapokig eltart, ilyenkor a beteg mesterséges lélegeztetését sokrétűen szabályozható géppel végzik. Nagy felelősséggel járó és kitartó munkát igénylő, de igen szép reanimátori feladat ez. Számos olyan esetben is gyógyuláshoz vezet, amikor az oki kezelés teljes csődöt mond (például légzésbénulással járó gyermekparalízis esetén).
Ez a szemlélet érvényes a súlyos tudatvesztéssel járó kómás állapotokra is. Mert mindegy, mi okozta (öngyilkosság, véletlen mérgezés, agyi trauma, igen gyakran kideríthetetlen ok), a mély kóma a légzési és keringési rendszer teljes összeomlását idézheti elő. Hasonlóképpen a súlyos sérülések, vérzés, égés, műtét stb. a rettegett „sokk-tünetegyüttest” válthatják ki. Bár a sokk csak következmény, a beteg számára közvetlen életveszélyt jelent. De a sokkot előidéző tényezők heveny veseelégtelenséget is okozhatnak, ami a kiváltó októl függetlenül az anyagcsere teljes felborulásához vezet.
A reanimáció révén az életveszélyes kórállapotokat kezeljük
– nagyjából függetlenül az azokat kiváltó alapbetegségektől. (Ezért kapcsolódik az újraélesztés a túlszakosodott orvoslás majd minden ágához.) Ugyanakkor nem zárja ki, sőt a priori alkalmazza az oki kezelést, feltéve, ha van rá idő és egyáltalán lehetséges.
Ma már egyetlen modern klinika sem nélkülözheti a reanimáció – egyébként eléggé költséges – kelléktárát: a mesterséges vérkeringést biztosító műszívet, műtüdőt, művesét és sok egyéb bonyolult elektromos és elektronikus műszert, amelynek működtetésében a reanimátor orvos egy kicsit mérnök is.
A technicizált reanimációtól is függ
ilyenformán a jövő orvostudománya. A reanimáció egyébként már eddig is hatalmas eredményeket ért el. Ennek köszönhető, hogy jelenleg több mint kétszáz ember vesefunkcióit végzi átültetett vese, Blaiberg több mint egy évig élt az idegen szívvel. Ma már kisebb kórházakban is végeznek szívműtétet, és szívmegállás után a halál torkából visszarángatott betegek „hétköznapi esetnek” számítanak.
Belátható időn belül lehetséges lesz a ma még gyógyíthatatlan betegek megmentése, például tömeges szervkicseréléssel vagy műszervek beiktatásával. Lehetséges lesz a szív, a tüdők és a vesék egyidejű kicserélése. Sőt, a ma befagyasztásra kerülő hullák feltámasztása – még ha más formában is – a reanimátor számára nem utópia, csak idő kérdése.
Megjelent A Hét II. évfolyama 20. számában, 1971. május 14-én.
