Ezt az általánosabb elnevezést használnám az alábbiakban tudományos ismeretterjesztés vagy tudománynépszerűsítés helyett. Áttanulmányoztam A Hét kerékasztalának beszámolóját. A megbeszélés meglepően eredményes volt. Noha egy-két kitétellel vitába szállnék (sőt, némelyiken jót is nevettem), nem teszem; a dolgok jelenlegi állásánál nem lenne konstruktív.
Az elhangzottakhoz kevés hozzáfűzni valóm lenne, amit két pontba próbálok foglalni.
Először is, a hazai magyar nyelvű tudományos közírás hamleti kérdése a következő : tudunk-e – „mi”, a sajtó és mi, a közönség –, szóval bírunk-e „itt és most” megfelelő életteret, alkotási keretet biztosítani tíz-húsz szükségszerűen igényes, fiatal, türelmetlen, kísérletező kedvű, szakemberből lett tudományos közírónak? 1963 óta írt mintegy negyven, tudománnyal foglalkozó irományom kis magánodisszeája határozott kétségeket támaszt bennem erre vonatkozóan. Mindenesetre a kérdés eldöntése egy széles körű és felelős szinten megejtett vizsgálatot igényel. Hanem sokkal többről, de legalább a tíz-húsz vállalkozó életpályájáról van szó.
Másodsorban, ha érdemes tudományos közírógárdát akarunk, ki kell válogatnunk és nevelnünk őket, módszeresen. rendszeresen. Ebben a munkában jobban igénybe kell vennünk a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács mellett működő szerv támogatását, amelynek célja a hazai tudományos közírás problémáinak megoldása. Ez a bizottság szakavatottságával hatékonyan segíthetné a kiadók, szerkesztőségek és tudományos közírásra vállalkozók munkáját, s azon belül serkenthetné a magyar tudományos publicisztikát is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.