Milyen utakon jut el a tudomány a köztudatba? Elsőnek természetesen az oktatásra gondolnánk. A valamivel alaposabb vizsgálat azonban meggyőzhet arról, hogy az oktatás mindössze gyalogösvény ahhoz a műúthoz képest, amit a mass-media jelent ezen a téren. Az emberiség zöme a sajtóból, moziból, színházból, rádióból, tévéből értesül a technikai fejleményekről, a tudomány problémáiról.
Maradjunk az alábbiakban a sajtónál, és természetesen kapcsoljuk ki a tudományos szakirodalmat. A tudomány három formában jelentkezik az írott szó társadalmi fórumán:
a) science-fiction, tudományos-fantasztikus irodalom,
b) tudománymagyarázat (népszerűsítés);
c) tudományológia: tudománykritika és kutatási előrebecslés.
Kik viszik a szót a három területen?
A science-fiction menthetetlenül a szépirodalomba tartozik: a tudománytól megihletett mesemondó ember fantáziájának csapongását testesíti. A mesék sem egyformák azonban, kár volna mindent egy kalap alá venni. Vannak rablómesék, dajkamesék, ez igaz, de vannak Grimm-, Andersen-, Aesopus-, vagy Kipling-írta remekek is. A science-fiction is lehet szemét vagy drágakő: hajmeresztő ponyva, vagy olyan remekmű, amelynek meglátásai érdemesek a társadalom és a tudósok figyelmére. Ez utóbbiakra példaként citálnám mindnyájunk szeretett Verne Gyulája mellett H. G. Wells, K. Capek vagy A. Huxley könyveit.
Hiba lenne lebecsülni a science-fiction szerepét a tudományról kialakuló közvélemény meghatározásában. A Krakatit, A láthatatlan ember vagy Az istenek eledele sokkal meggyőzőbben és közérthetőbben tárja fel a tudományadta emberpusztítási lehetőségeket, mint akárhány objektív értekezés a robbanóanyagokról, a hormonkezelésről vagy a jövőbeni genetikai operációkról. A science-fiction mindkét irányú túlzása – a tudomány idillizálása (utópia) egyrészt, másrészt az alaptalan rémlátás (hőhalál, kozmikus katasztrófák stb.) – csak árthat a tudomány ügyének a társadalom ítélőszéke előtt. (Mindkettő álcázza ugyanis a valóságot.) A társadalmi jó vagy rossz forrása nem a tudományban, hanem a tudomány adta lehetőségeket felhasználó társadalmi cselekvés minőségében van. Ezt nem lenne szabad a science-fiction-nak soha szem elől tévesztenie.
A másik forma, a tudománymagyarázat a tudósok kizárólagos előjoga, sőt feladata kellene hogy
legyen – mondhatnám: a tudós egyik társadalmi kötelessége. Hiszen ők igazodnak ki legjobban az egyre rohamosabban burjánzó tudományos ismeretek tengerében.
A magyarázás szükségessége kétségtelen: a jószintű, világos, olvasmányos tudománymagyarázat hivatott – és egyedül ez alkalmas – betömni (úgy-ahogy) a tudós és a nem-tudós világképe közötti döbbenetes szakadékot. Másfelől a tudománymagyarázat nem várhatja ki, amíg egy felfedezés híre a tankönyvekbe jut, igyekeznie kell minél közelebb kerülni az elsődleges információhoz: a kutatótáborokhoz. Ha figyelembe vesszük, hogy csak a természettudomány a rádiócsillagoktól a genetikáig terjed, nyilvánvaló, hogy az a sajtótermék, amely biztosítani kívánja olvasói számára az állandó jellegű és igényes tudományos tájékoztatást, nagy fába vágja a fejszéjét. A tudomány számottevő társadalmi tényezővé vált, de ezzel egyidejűleg társadalmi problémává is.
Miután a tudósok tevékenységét nem lehetett, illetve nem volt célszerű továbbra is semmibe venni, a tudomány a társadalom fórumán vita tárgyává lett: vádlói, ügyvédei és bírái támadtak. Ez már nagyon vegyes kerekasztal; természet- és társadalomtudósok, mérnökök, gazdasági szakemberek, politikusok és a nagy közönség véleményét kell figyelembe venni és a vita céljaként
közös nevezőre hozni. Ez a vita és kimenetele erősen befolyásolja a tudomány és következésképp a társadalom fejlődését.
Láttuk, tehát, hogy tudományos publicisztikára és a tudósok ilyen irányú tevékenységére szükség van.
De vajon hivatás-e, társadalmilag elismert foglalkozás-e tudományos közírónak lenni? Aligha. A tudósok egy része, és szerencsénkre a legnagyobbak közül is néhányan – Werner Heisenberg, Albert Einstein, George Gamow, Norbert Wiener – megértették a tudomány társadalmiasításának jelentőségét, és rendszeres, magas színvonalú tudománynépszerűsítő tevékenységet folytattak. A tudósok túlnyomó többsége viszont görbe szemmel nézi az ilyen irányú próbálkozásokat. Nem tetszik nekik mesterségük demitizálása, az a törekvés, hogy munkájuk körülményei, értelme és a kitűzött célok széles körű vita tárgyát tegyék. Ha pedig valamely tudós elszánja magát és elrugaszkodik céhtársai táborától, a publicisztika – egyesek részéről prostitúciónak nevezett – berkeibe, csalódni fog, ha osztatlan elismerésre számít a másik táborban. Eredményes és főképpen legjobb belátásának megfelelő publicisztikai munkája elé akárhányszor számos akadályt gördít maga a sajtó: a tudomány kérdéseiben laikus, de sajtópraktikákban rutinos közírók és szerkesztők értékrendje a tudományos problémák megítélésében különbözik a tudós szerzőétől. És a tudományban laikus sajtószakértő ritkán habozik saját álláspontjának maradéktalan érvényesítésében. Ha egy-egy jobb sorsra érdemes tudományos anyag kimarad a lapból, az még a kisebbik baj; a botrány akkor áll elő, amikor a cikket a szerkesztőségben képtelen egyveleggé „fésülik”, és ez a valami aztán a tudósszerző becsesnek áhított nevén jelenik meg, meghallgatása vagy éppen megkérdezése nélkül. Egy-egy ilyen incidens eredménye rendszerint a „diplomáciai” kapcsolatok megszakítása. Csak a legmakacsabbak nyúlnak ismét tollhoz, hiszen az újságírás nem kenyerük, csak belső parancsra, mondhatni passzióból csinálják.
Az elmondottakból kiderül és a valóságban könnyen ellenőrizhető, hogy az aktív tudományos dolgozók elenyésző hányada foglalkozik tudományos publicisztikával. Kik hát akkor a tudományos publicisták, a nagyközönség professzorai? Kik ezek a modern néptanítók? Idézném az amerikai Tudományos Publicisták Nemzeti Szövetségének (National Association of Science Writers) prospektusát: „Könnyebb azzal kezdeni, hogy mi nem a tudományos publicista: nem tudós”. Jó ez így?
A kérdés értelmetlen, hiszen manapság kizárólag a mass-media megnyilatkozások képesek eljutni a nagyközönség egészéhez. Az igazi kérdés így hangzik: fel tudják-e mérni a mass-media irányítói és maguk a tudományos publicisták szerepük fontosságát, ténykedésük vagy tétlenségük hatását, egyszóval felelősségüket? Sajnos, azt kell mondanom, hogy kevés dicséretes kivételtől eltekintve – nem.
Ez a nem éppen hízelgő megállapítás szerintem hazai magyar tudományos közírásunkra is áll. Nem emlékszem egyetlen világsikerű tudománynépszerűsítő kötet hazai magyar fordítására sem. Igaz, számos ilyen mű jelent meg az utóbbi időben románul. Tudománynépszerűsítő folyóiratunk nincs. Talán nem is lenne rá szükség, ha meglévő sajtótermékeink intenzíven foglalkoznának természettudományi kérdésekkel. Annak idején a Korunk biztatóan próbálkozott is ilyesmivel, de egy idő óta „meghalt a dal”.
Értsük meg egymást, nem arról van szó, hogy minden egyes rakétafellövést hírül hozzunk és kommentáljunk, többnyire külföldi forrásokból ellesett szóvirágokkal. Amit hiányolok, az egyrészt olvasóközönségünk rendszeres és színvonalas informálása a tudományos kutatás mai eredményeiről és problémáiról, másrészt a társadalmunkat érintő tudományos-technológiai jellegű problémák megvitatása, a kutatással szemben támasztott igényeink megtárgyalása széles körű és felelős részvétellel.
Az írott szó fórumán jelentkező tudomány harmadik – a bevezetőben említett – formájáról, a tudománykritikáról és a kutatási előrebecslésről, más alkalommal szeretnék beszélni.
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.