Ez írás alcímeként makacsul egy angol kérdés zúg a fejemben: Why Science? (Mire való a tudomány?)
Átéltük a harmadik negyedszázad tudományos forradalmát, a második világháború utáni példátlan fellendülést, eltömegesedést és az utolsó évek hozta törést, elmocsarasodást. Találó a hasonlat egy hegyláncot áttörő folyóvíz útjával: a deltavidéken szétterülő folyam összenergiája nagyobb, mint a hegyszorosban lezúduló pataké, de nehezebben hasznosítható. Ezt az utat a tudományra vonatkozóan konkrétan elemezték és megmagyarázták a szcientológusok, Derek J. de Solla Price és társai: szerintük a tudomány (mint sok más jelenség) fejlődése az úgynevezett logisztikus görbével írható le. Az ismeretek előző mennyiségükhöz viszonyítva gyorsan szaporodnak egy telítettségi (szaturációs) állapot eléréséig. A telítettség beálltát fejlődési törés jelzi; a törés után az ismeretek gyarapodása lényegesen alacsonyabb ütemben folytatódik.
A második világháború és az utána következő évek tudományos robbanását a kutatási stílus gyökeres megváltozása jellemezte. A kisipari, amatőr kutatás (little science), feltalálósdi helyét a big science, az ipari arányú, szigorúan szervezett és konkrét célú tudományos vállalkozások foglalják el. Korunk tudományos fejlődésének jellege a Manhattan-projekt és az Apollo-program bélyegét viseli magán. Az új stílus következménye: az emberiség története során elért tudományos eredmények hetven százaléka, az emberiség története során fellépő tudósok kilencven százaléka kortársunk.
Az első szaturációs jelenségek éppen e robbanás következményei. A mammutvállalkozások – talán éppen példátlan sikerük miatt – saját sírjukat ássák. A kérdés, amit társadalmi szinten felvetettek, pontosan az említett „Why Science?”.
Az atombombára és a holdraszállásra szánt hatalmas befektetés a társadalom számára nem bizonyult kifizetődőnek. A visszahatás, amelyet drámai módon éppen az Apollo váltott ki: átállás gyakorlatibb célú kutatásokra. A fordulat világhullámként jelentkezett, terjedési sebességében pedig a rock-and-rollal vagy egyéb divathóbortokkal vetekedett. A kutatott problémák gyakorlatiasodásával és a kutatási költségek zsugorításával, sőt befagyasztásával párhuzamosan fokozódott a tudományos kutatás társadalmi szintű átszervezése, elsősorban kordába szorító célokkal és eredményekkel.
E törekvések fegyvereként a szcientológiát használták fel; a maga nemében zseniális ötlet volt a tudományos kutatáson végzett ollózásnak – tudományos mázt adni. Vigyázzunk, a szcientológia még csak születő, kialakuló tudományág. Tételei még várják a gyakorlat hozta szentesítést. A tételek nevében hozott sorsdöntő határozatok helyessége egyelőre távolról sem biztosított. A kutatást elnyomó visszahatás azonban túlzott. Igaz, az Apollo-program könnyűnek találtatott a „Why Science?” rostáján. Erőnk, lehetőségeink és szükségleteink mai állásánál az ilyen stílusú és célú kutatás még korai, még pazarlás. De „Why Big Science?” – elég lett volna így kérdezni. Mert a tudományos kutatás nem Apollo-program, nem lehet az, sem céljaiban, sem módszereiben. A „Why Science?” kérdésre meg tudunk felelni emelt fővel, köntörfalazás nélkül. Ám a másikra?
A Föld népességének szaporodásával egyre nehezebbé válik a létfeltételek biztosítása. Kiszámították ugyan, hogy bolygónkon a mai lakosság tízszerese is eltarthatja magát, de nem a ma használatos termelési módszerek mellett. Mai technológiánk egy emberöltőn belül elfogyasztaná egyes létfontosságú tartalékainkat és lakhatatlanná szennyezné életterünket. Az emberiség fejlődésének, sőt puszta fennmaradásának elengedhetetlen feltétele egy teljesen új technológiai alap megteremtése, ha lehet, még az évezred lejárta előtt.
A második nagy problémakör az ember biológiai alkatának, életképességének megőrzése és feljavítása. Az embernél hosszabb biológiai evolúciót átfutott, jól alkalmazkodott állatfajok egyedeinek átlagos élettartama kifejlődési időszakuk hat-nyolcszorosa. Ezek szerint az embernek százötven-kétszáz évig kellene élnie; kérdés, hogy a biológiai fejlettség e fokát, ekkora életkort fajunk tudatos beavatkozás nélkül valaha is elér-e. Paleontológiai kutatások bizonyítják, hogy a fajok is öregednek. A csak kövületekből ismert állatfajok kipusztulását az életkörülmények megváltozása mellett főleg genetikai degradálódás, kifáradás okozta. Igaz, a kiveszett fajok degradálódása sokkal több generáció után kezdődött, mint amennyit az emberi faj máig megért, úgyhogy ez a probléma lehet a távoli jövőé, de megeshetik, hogy az ember biológiai romlása hamarabb jelentkezik. Korunkban az életkörülmények a természetes biológiai evolúció ritmusánál sokkal gyorsabban változnak, rohamosan változó környezetünkhöz pedig napról napra nehezebben tudunk alkalmazkodni.
A harmadik és ezúttal ténylegesen perspektivikus problémakör: a világűr felderítése. Bármilyen technológiai haladás mellett, a Föld idővel szűk lesz az emberiség számára, elkerülhetetlenné válik a „kozmikus kivándorlás”. Ismereteink – akár a Föld legközelebbi kozmikus szomszédságáról is – ma még elenyészőek. Állandó, biztonságos és kifizetődő űrközlekedés megvalósításához alapvető problémák megoldása, új űrtechnológia kidolgozása szükséges. Az űrkutatás jövő problémáit egyelőre a földi laboratóriumokban kell megoldani.
Ezek a jövő szempontjából a természettudományos kutatás legnagyobb feladatai ma. És hiba lenne azt hinni, hogy ha ezeket megoldottuk, minden rendben lesz. Életünk versenyfutás az idővel, az elhasználódó természeti adottságokkal. A természettel vívott küzdelemben valamely ma aratott győzelem már nem biztosítja holnaputáni kényelmünket. Holnap új probléma merül fel, új csatába kell menni.
A tudományos ismeretek gyarapodásának telítődése és az ezzel járó fejlődési törés dialektikus, törvényszerű és elkerülhetetlen. Elérését azonban adott társadalmi körülmények feltételezik. Ami azt jelenti, hogy legalábbis bizonyos határok között módunkban áll a telítődést siettetni vagy késleltetni. Feltehető, hogy egy fejlettebb, célszerűbben irányított társadalomban későbben jelentkezik a tudományos szaturáció; egy, még nem telítődött, rohamosan gyarapodó tudomány viszont katalizálhatja a gazdasági-társadalmi fejlődést. A tudományos szaturáció késleltetése tehát közérdek, amiért minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk.
Mi a „minden tőlünk telhető”? Fogas kérdés, nehezen fogunk találni tudományos problémákban illetékes két személyt, aki egyforma választ adna rá. Magam azt tartom, igyekezzünk biztosítani a valóban érdekes, új tudományos eszmék zavartalan kibontakozását olyan ritmusban, amely a lehető legközelebb áll a tudományos logika diktálta felső korlátokhoz. El kell találnunk az alkalmazott és alapkutatások optimális arányát. Szigorúan meg kell válogatnunk alapkutatási témáinkat, hogy azok tanulmányozása valóban új ismeretekk el járuljon hozzá a jövő nagy problémáinak megoldásához.
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.