Bányai Péter: Pacepa. A titkosszolga fabulái

Bevezetés egy elemzéshez
Bányai Péternél kevesen követték nagyobb figyelemmel és szerteágazóbban az 1990 utáni korszak politikai eseményeit, jelenségeit. Elképesztő tényismerete különleges asszociatív- és elemzőkészséggel, eredetiséggel, kérlelhetetlen szókimondással párosul. Néhány éve már csak az érdeklődés szintjén foglalkozik azzal, ami korábban szenvedélye és munkája volt, mindenesetre az érdekes források, dokumentumok, feljegyzések lelőhelyének jobb ismerőjéről nem nagyon tudunk – annál is inkább, mivel gyakran ő maga a forrás. Mint a Pacepa-ügy esetében is.
Hozzáállása ehhez az ügyhöz kezdettől fogva a lehető legegyértelműbb; jellemző módon közölte velünk miután elolvasta az Új Hétben Pacepáról eddig írottakat: “elszomorítottak ezek az ún. semleges cikkek Paceparól, Ilyesmit nem szabad közölni!!!! Ezt a senkiházi bérgyilkost nem reklámozzuk!”
Szerencsére a senkiházi bérgyilkos halálának bejelentése, a vele készített dokumentum-interjú és egy véleményanyag közlése után Bányai Péter jóvoltából most megjelentethetünk egy megrázó, érdekfeszítő, tévedéseket oszlató elemző írást is.
A terjedelmes Pacepa-cikket Bányai Péter a budapesti Beszélő számára írta, ott 2004 szeptemberében jelent meg, és olvasható a szerzőnek a Koinónia Kiadónál 2005-ben megjelent kötében: Az eredeti demokráciától a maffiaállam felé? Politikai elemzések Romániáról 1990 és 2005 között.
Most kezdődik igazán a sztori, a kém leleplezése! És ha áthallásokat, máig ható mechanizmusokat, affinitásokat fedeznénk fel – ne csodálkozzunk.

Hős pentito?

Pacepa újra felbukkant. Rövidesen visszakapja tábornoki rangját Romániában (hogy milyen tábornok, nem tudom: katona nem volt, a Securitate, azt hittem, megszűnt), nyugdíjat kap, elkobzott vagyonát is visszaszolgáltatják.

Első látásra fölösleges cikket írni személyéről, tevékenységéről, hiszen hírneve mesterséges úton született, bűnei nagyok, nem létező érdemei banálisak. Romániában azonban jóformán szimbólummá vált, túl sokat vitatkoztak róla ahhoz, hogy szó nélkül mehetnénk el a jelenség mellett.

Immár tizennégy éve két szögesen ellentétes és leegyszerűsített álláspont tükröződik megítélésében. A hatalmi szférában, Iliescu és hívei, a volt szekusok, katonatisztek, pártaktivisták és köreik számára Pacepa egyszerűen hazaáruló. Nem bocsátanak meg, ma is azonosítják a diktatúrát a hazával. Ezzel vitatkozni sem érdemes.

A demokraták, antikommunisták számára viszont ő a Nagy Nemzeti Hős (NNH), aki elárulta a diktátort, és ezzel időben lerövidítette a hidegháborút.

Dan Pavel, befolyásos politikai elemző, Az árulás anatómiája és fiziológiája. Iliescu és Pacepa között című cikkében így fogalmaz: „Politikai kultúránk döntő ismérve a Pacepához való viszonyulás”. Dan Pavel politológiai értelemben magyarázta éveken keresztül, újra és újra, hogy a politikai kultúra döntő kritériuma, hogyan viszonyulunk a tábornokhoz. Aki szereti Pacepát, az demokrata, aki nem, az posztkommunista.

Így alakult ki a Pacepa-mítosz Romániában. A megszámlálhatatlan romániai önbecsapó történelemhamisítás egyik újabb példája.

Visszaemlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor – pár héttel 1987-es megjelenése után – Pacepa első könyvét, a Vörös horizontokat olvastam. Alig néhány oldal után rajtakaptam, hogy sokszor túloz, máskor egyszerűen fabulál. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy tíz-tizenöt év múlán amúgy értelmes, állítólag demokratikus érzelmű emberek komolyan vegyék. „Politikai kultúránk döntő ismérve a viszonyulás Pacepához” – mondja Dan Pavel. Ezzel egyetértek. De ami a továbbiakat illeti, én a hangsúlyt nem a „demokráciára”, hanem a „józan észre” tenném. Úgy értve, hogy józan eszű ember számára efféle züllött, primitív alak nem lehet „hős”. Kínos helyzet. Mintha egy táborba kerültem volna azokkal, akik Pacepát „hazaárulásáért” gyűlölik. Én azonban más okokból vetem meg, illetve más okokból tartom őt jelentéktelennek.

Huszonhét éven át mocskos munkát végzett, és soha semmi jelét nem adta a megbánásnak. Árulása nem elvi, erkölcsi okokból történt, egyszerű üzlet volt. Sokat reklámozott lelépése harmadrangú esemény. Szó sincs arról, hogy olyan titkok birtokában lett volna, amelyek siettették volna a Ceauşescu-rendszer vagy a komunista birodalom összeomlását. Igaz, leleplezte a nyugaton tevékenykedő román kémhálózat egy részét, és ezzel valóban kellemetlenséget okozott Ceauşescunak, kisebb csapást mért rá, de mindezért még nem tekinthető NNH-nek.

Pacepa sokkal inkább állítható párhuzamba az „éneklő” maffiatagokkal, akiket persze a köznyelv sokszor nevez „bűnbánóknak” (pentitóknak), de akik pálfordulása mögött mindig racionális döntések, érdekek húzódnak meg.

Hasznos-e, ha a maffia egyik bérgyilkosa leleplezi egykori bűntársait, tanúskodik ellenük, és cserébe persze bűntetlenséget és védelmet nyer? Igen, hiszen gyengíti a maffiát. Hősnek kell-e tekinteni azt a pentitót, aki személyes érdekből leleplezi társait, tanúskodik ellenük? A maffiát eláruló, tanúskodni kész bérgyilkos hozzájárulhat a maffia vezéreinek letartóztatásához és a maffia (vagy legalábbis az adott Család) összeomlásához, de ettől még – a legtöbb esetben – nem válik hőssé, erkölcsi példaképpé.

A „éneklőkhöz” képest Pacepa valójában nem sok hasznot hajtott, átállásakor semmilyen fontos információ birtokában nem volt.

Mármint semmi lényegeset sem tudott Ceauşescuról, ami ne lett volna közismert, vagy amiről az amerikai titkosszolgálatnak ne lett volna információja. Átadta a nyugatra átdobott kémek névsorát, és – ennyi. A maffia-párhuzamban ez megfelel annak, hogy valaki átadja a rendőrségnek a maffia harmadrangú bérgyilkosainak listáját. Ez kis kellemetlenséget, anyagi kárt okoz a Főnöknek, akinek új bérgyilkosokat kell alkalmaznia, vagy a régieket új személyazonossággal ellátnia, de a rendszer valójában sértetlen marad.

Ez vonatkozik Pacepára is. Mert léteztek kommunista, revizionista pártvezetők, akik megpróbálták jóvátenni, amit „elrontottak”. Történelmi szerepük volt. De kevés átállt titkosszolgálati ügynök esetében találhatunk olyan jelt, amely arra utalna, hogy döntését erkölcsi okok befolyásolták volna. Pacepa pedig ráadásul még bőbeszédű is. Szinte minden sorával bizonyítja, hogy nem szabad bedőlnünk mítoszának: életében semmiféle erkölcsi meggondolás nem játszott szerepet.

A Nyugat sokáig támogatta Ceauşescut. Tudták, kivel van dolguk, de hasznosnak vélték őt a hidegháborúban. Ennyi. Mire használták hát Pacepát szökése után kilenc évvel? Amikor rájöttek, hogy nem érdemes Ceuşescut támogatni, egyrészt mert évről évre kompromittálóbb, másrészt, mert évről évre feleslegesebb „barát” – hiszen a Szovjetunió éppen a gorbacsovi reformokkal foglalkozik, illetve éppen összeomlani készül –, akkor jól jöttek Paceapa „leleplezései”. Rá hivatkoztak, amikor – kissé vulgarizálva – ilyesféléket mondtak: „Mi, Amerika és Nyugat-Európa vezetői, éveken át azt hittük, hogy Ceuşescu jó ember, ezért támogattuk. Jött Pacepa, és nagyon csúf dolgokat mesélt róla. Rájöttünk, hogy Ceuşescu mégse jó ember, felesége sem akkora tudós, mint hittük. Így hát Pacepa szupertitkos információi miatt, megszakítjuk a barátságot Ceauşescuval”. Nagyon fontos része a történetnek, hogy szökése után kilenc évig Pacepa nem szólalt meg, illetve nem engedték megszólalni. Nem állt érdekükben, abban sem voltak biztosak, hogy valaha, valamire használni fogják. Ezzel magyarázható, hogy, bár a menedékjogot azonnal megkapta, az amerikai állampolgárságot és a CIA „dicséreteit” csupán kilenc évvel később!

A botcsinálta propagandista

Pacepa nem csupán a Ceauşescu-rendszerről fabulált össze-vissza, hanem sok minden másról is. Mostanában – különösen az elmúlt két évben – már amerikai aktuálpolitikai munkát is végez. Eléggé ügyesen megjátssza például, hogy Amerika (a kormány, de legalábbis a CIA) nevében áll ki az amerikai kormány egy-egy aktuális lépése mellett. A Washington Times rendszeresen helyt ad Pacepa cikkeinek. A kiérdemesült titkosszolga megtehetné, hogy a közismert információkat elemezze a „volt titkosszolgálati főnök” tapasztalataival. Ehlyett unos-untalan szenzációs „titkok” jutnak eszébe. Senkinek sem tűnik fel, hogy ha e „titkok” egyáltalán valósak is, nem valószínű, hogy majd’ harminc év múltán még aktuálisak lennének.

Amikor az amerikaiak eldöntötték, hogy Arafatot „leírják”, hirtelen megjelent „a szakember” Pacepa „leleplező sorozata” Arafatról. Természetesen minden információ 1978 előtti. „Arafat éveken keresztül terrorista mozgalmat vezetett.” Ezt tudtuk. A probléma nem is ez, hanem jelenlegi és várható szerepe, befolyása. Erről azonban Pacepa mit sem tud, javára legyen írva, meg se próbál úgy tenni, mintha tudna. Részletesen mesél viszont arról az Arafatról, akivel ő még Bukarestben kapcsolatban állt. Egyik ellene szóló érve például az, hogy Arafatnak szexuális kapcsolata volt egyik testőrével. (Jellemző, hogy lefilmeztette a „jelenetet”…) Ez lenne a döntő bizonyítéka annak, hogy a PFSZ-vezér jelenleg is gátolja a békefolyamat kibontakozását?

Amikor már kínossá vált, hogy Irakban semmilyen tömegpusztító fegyvert nem találnak, akkor Pacepának hirtelen eszébe jutott, hogy a KGB-nek már a hetvenes évek elején volt egy szupertitkos terve a tömegpusztító fegyverek megsemmisítésére. A harmincöt évvel ezelőtti „titkos terv” az azóta megszűnt Szovjetunió abszolút technikai fölényét bizonyítja, hiszen olyan remek, hogy senki ehhez hasonlót nem talált ki, egyúttal pedig olyan titkos, hogy a KGB felső vezetőségén és Pacepán kívül senki a világon nem tud róla.

Aztán például a CIA-ról így ír (Washington Times, 2004. március 1.): „Az első védvonal a terror elleni harcban. Vietnam után kezdődtek a nyilvános vizsgálatok, amelyek aláásták a CIA kapacitását, sértették az USA érdekeit. A CIA-t hagyni kell nyugodtan, csendben, diszkréten dolgozni”. Ezzel a volt szekus voltaképpen azt javasolja, hogy senki se ellenőrizze a CIA tevékenységét.

Ráadásul mindenben a KGB kezét látja. Emlékezzünk például az iraki háború előtti vitákra. Pacepa a Washington Times-ban és a National Review-ban „elmagyarázza”, miért ellenzik egyesek a háborút. Joschka Fischer például azért, mert KGB ügynök. 2004. február 26-án közölte a National Review-ban, hogy „John Kerry beszédmódja a KGB szövegeire emlékeztet”.

Más cikkeiben a román belpolitikába kotyog bele, úgy téve, mintha ez lenne az „amerikai álláspont”.

Pacepának a CIA nyújtott védelmet. Vajon szabadon terjesztheti-e ma saját elképzeléseit, szabadon osztogathatja-e tanácsait az új román hatalomnak? Nem hiszem, hogy tanácsai mögött az amerikai titkosszolgálat állna, de a román olvasóközönség számára szavai egyenlők „Amerika üzenetével”.

1997 őszén az Antena1 román tévécsatorna talk-show-jában telefonon keresztül megszólalt Cornel Dumitrescu, a New York-i Lumea Liberă nevű lap igazgatója. Állításai abszurdak, de érdemes idézni belőlük: „Pacepa olyan megbecsülésnek örvend Amerikában, hogy a CIA visszaadta tábrnoki rangját. Részt szeretett volna venni ebben a talk-show-ban, de épp titkos kiküldetésben van”. Megismételjük: „visszaadta”. Nem kinevezte tábornoknak, hanem visszaadta tábornoki rangját! Azaz Pacepa jelenleg formailag aktív Securitate tábornok a CIA-n belül. Groteszk, de sokan beveszik. Pacepa publicisztikájának olyannyira jó a hatásmechanizmusa, hogy Romániában törvényszéki döntés született: Ion Mihai Pacepa generális, a volt román titkosszolgálat, a Securitate egykori tisztje, 3 millió dolláros kártérítést kap a román államtól. Ezzel az 1978-ban történt külföldre való szökése után elkobzott javaiért, illetve bizonyos elveszített jogaiért kárpótolnák.

Bár annak idején Pacepának havi 15 ezer lejes (kb. 3300 dolláros) havi fizetése volt, nehéz megmagyarázni, hogyan halmozhatott fel ekkora vagyont a kommunizmus idején, illetve hogy mire alapozva állapítják meg a kárpótlás összegét. „Rehabilitásáért” régóta folyik a lobbi, de azt – ki tudja miért – sokáig halogatták. Năstase 2004. júliusi amerikai látogatása előtt már megkezdődött az egyezkedés Pacepával. Az ország és főleg Iliescu hírneve meglehetősen rossz Amerikában (lásd a Foreign Office cikkeit), jól jönne, ha az egykori szekus tábornok segítene imázsát kicsit megjavítani, szükség lenne néhány propagandacikkre. Pacepa a National Review-ban, július 20-án, Năstase látogatásával egyidőben, közölte is a megrendelt cikket, amelyben a sablonos, de tőle soha nem hallott dícséretek mellett („Amerikához hű” stb.), hangot ad meghatottságának is: Reagen elnök temetésén meglátta Iliescut. Meghatódott. Huszonöt éve szüntelenül Iljicsnek, KGB-ügynöknek, közvetve gyilkosnak titulálja a jelenlei államelnököt – most pedig puszta látásától meghatódik. Ennek pedig pontos ára volt.

A Szabad Európa Rádió

Emil Hurezeanu (a román Szabad Európa Rádió volt igazgatója) cikkéből (Jurnalul Naţional, 2004. február 2.): „1987 őszén olvastuk Pacepa könyvét [a Vörös horizontokat]. Megdöbbentünk. 1978-ban szökött meg, sokat tudott és mesélt, többek között Emil Georgescu meggyilkolásának tervéről, amire 1981-ben került sor, Noel Bernard meggyilkolásának tervéről, a Radu kódnevű módszerről. És mi csupán majdnem tíz évvel később értesültünk minderről, ebből a könyvből! Miért nem figyelmeztettek bennünket az amerikaiak? Egy lépést sem tettek a védelmünkben, pedig tudtak ezekről a tervekről. A könyv sokkolta a szerkesztőséget, hiszen elsősorban rólunk volt szó. Az amerikaiak tudták, hogy igazgatóink és főbb munkatársaink feketelistán vannak. Miért nem védtek meg?”

Hurezeanu nem válaszol a szónoki kérdésre. Pedig tudja a választ. Pacepa részletesen elmagyarázza az igazgatók meggyilkolásának módszerét a Radu fedőnevű besugárzással. A lakásban vagy az irodában olyan gépet helyeznek el, amely hosszan tartó sugárzást bocsát ki, ami később rákot okoz. A rádioaktív sugárzás egy célpontra, kis területre irányított. Ezért nem betegednek meg a szomszédok, munkatársak, családtagok. Ez a részlet lényeges. „Radu” léte ellentmond a fizika alaptörvényeinek. A radioaktív sugarakat ugyanis nem lehet célzottan irányítani. Ráadásul könnyen ki is lehetett volna védeni a sugárzást. A radioaktivitás mondjuk kéthetenkénti mérése a lakásban, az irodában kimutatta volna, az embereken is mérhető lett volna, a sugarat kibocsátó gép megtalálása ilyen esetben gyerekjáték.

Sok rosszat el tudok képzelni a CIA-ről, de azt nem, hogy jön Pacepa, elmeséli, kit milyen módszerrel akarnak meggyilkolni, ő pedig ölbe tett kézzel várja az eseményeket. Tény, hogy többen a SZER román részlegének vezetői közül gyors lefolyású rákban haltak meg. Pacepa nem jön rá, hogy e történetet utólag elmesélni kompromittáló? Vagy ő hazudik, vagy a CIA tűrte kilenc éven keresztül a merényletsorozatokat, amelyeket egyébként könnyen megakadályozhatott volna! Én az előbbire szavazok.

De – semmi nincs kizárva. Megbízható forrásból értesültem arról, hogy első könyvének, a Vörös horizontoknak a megjelenését a CIA megpróbálta megakadályozni. Egy éven keresztül keresett kiadót a könyvére, egyik cég a másik után gondolta meg magát. Logikus: ha a CIA eltitkolta a gyilkossági terveket, ha nem próbálta őket megakadályozni – kínos helyzetbe kerül.

Ha kiderül, hogy „kedvencük” fabulál – az is kellemetlen.

Pacepa: „1999. júniusában Románia Legfelsőbb Bírósága megsemmisítette Ceauşescu idejéből származó halálos ítéletemet, és visszaadta tábornoki rangomat. De még mindig érvényben van a líbiai diktátor, Muamar Khadafi és az iraki zsarnok, Szádám Husszein rám vonatkozó halálos ítélete, amiért felfedtem a nemzetközi terrorizmusban játszott szerepüket, valamint kémiai és nukleáris fegyverek előállítására irányuló titkos kísérleteiket.” Hogyan tudta „leleplezni” Szádámot? Pacepa 1978-ban lépett le, Szádám egy évvel később jutott hatalomra! De kitől fog félni ezután Pacepa most, hogy Szádámot elfogták, Khadafit pedig „előléptették”, kinevezték „Amerika Nagy Barátjának” és „A Terrorizmus Elleni Harc Hősének”?

A bujdosó

Mindenesetre az amerikai radikális jobboldal primitívebb szárnya hálás a volt szekusnak, és újra és újra reklámozza őt – elsősorban éppen Arnaud de Borchgrave, a Washington Times szerkesztője. Egy UPI elemzésben ezt írja: „Pacepa és a többi átállt román titkosszolgálati ma is bujkál, halálos ítéletük ma is érvényben van.” Ez persze abszurdum, hiszen 1990 első napjaiban, Romániában megszüntették a halálbüntetést. Ami pedig a többesszámot illeti, ez vonatkozhat például Liviu Turcu Amerikába szökött Securitate őrnagyra is. Az Iliescu-rendszer „megüzente” neki, hogy nem felejt, és nem bocsát meg, és meggátolná esetleges romániai érvényesülését, elsősorban azért, mert 1990 elejétől kezdve a román ellenzéket támogatta. Ennek ellenére Turcu szorgalmasan folytatja publicisztikai tevékenységét, többek között Năstase miniszterelnök és Ioan Mircea Paşcu múltjáról mesél, mármint szekus kapcsolataikról, arról például, hogy Paşcu jelenlegi hadügyminisztert, szociáldemokrata alelnököt 1989-ben kémkedésért kiutasították Amerikából. Turcu következetesen támadja mindkettőjüket, de sohasem fontoskodik, nem panaszkodik amiatt, hogy élete veszélyben forog, pedig egykor őt is halálra ítélték. Leleplezései kevésbé szenzációsak, mint a Pacepáéi, de hitelesebbek, tényszerűbbek, tehát a hatalmon levők számára kellemetlenebbek.

Arnaud de Borchgrave másik meghökkentő állítása: „Pacepa a hidegháború legfontosabb szökött személyisége”. Miért a „legfontosabb”? A legmagasabb rangú állambiztonsági tiszt, de melyik országból? A Varsói Szerződés „disszidens” országából, amelyet a szovjet blokkon belül kb. 1964-től nem tekintettek „megbízhatónak”, és amelynek az évek során egyre romlott viszonya a Szovjetunióval. Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjetek semmiféle titkot nem kötöttek a románok orrára. Egy alacsonyabb rangú KGB-s sokkal több fontos titkot tudhatott, mint Románia legmagasabb rangú politikusai vagy titkosszolgálati vezetői.

A Washington Times szerkesztője tovább fényezi Pacepa nimbuszát, amikor kijelenti: „Ceauşescu bérgyilkosainak egész csoportja ment Amerikába Pacepát meggyilkolni – sikertelenül”. Akárcsak az előző, ez az állítás is egyetlen forrásból származik: Pacepától. Szerintem a bujdosó tábornok ezzel csupán saját fontosságát próbálja bizonyítani. Ezt a módszert sokan használják önreklámra. Király Károly szerint például őt is többször le akarták lőni, de sohase találták el. Aztán halálos adag radioaktív sugárzással akartak „végezni vele”. De ezt is kibírta valahogy, tizenöt évvel Ceauşescu halála után egész jó egészségben van.
Mindez persze az abszurdummal határos. Elképzelhető, hogy egy külföldön bujkálót nem találnak meg, az is, hogy nem sikerül egy merénylet. Az viszont már nem, hogy „Ceauşescu kiadta a parancsot a Securitaténak, gyilkoljanak meg, rám lőttek, amikor az erkélyen üldögéltem, de a golyó szerencsére nem talált, és behúzódtam a lakásba”. Elképzelem a bérgyilkos szekust, ahogy másnap szomorúan jelenti: „Sajnos, a parancsot nem teljesítettem, mert az első golyó nem találta el a kiszemeltet, aki aztán bement a lakásba, így nem tudtam, mit is tehetnék”.

A UPI elemzője Talpeşt (volt SIE főnök, egykori elnöki tanácsos, jelenleg a miniszterelnök első helyetese) idézi: „Pacepa egy jó dolgot tett életében, azt, hogy megszökött, most miért kellene tábornoki rangot kapnia, illetve visszakapnia? Miért is lett tábornok? Bűnös tevékenységért. Miért fosztották meg tábornoki rangjától? Amiért abbahagyta a bűnözést, és elárulta ’titkait’, ’cinkosait’. Most tehát a tábornoki rang visszaadása zavaros üzenet – talán úgy kellene értelmeznünk, hogy tiszteljük, becsüljük szökése előtti tevékenységét?”.

Bizonyíthatóan nem tartozom Talpeş csodálói közé, de ezúttal mégiscsak neki adok igazat.

A Pacepa-csodáló Borchgrave szerint Talpeşre és Iliescura még érvényesebbek a fentebbi vádak, mint Pacepára!Abszurdum, Talpeş 1989 előtt történészként, illetve történelemhamisítóként dolgozott. Lehet, hogy így vagy úgy együttműködött a Securitatével, de ez csupán feltételezés, múltja semmiképp sem hasonlítható egy vezető szekus tiszt múltjához. A tudósító talán nem értesült arról, hogy Talpeş, aki a sötét történelemhamisítókat, a Vasgárdával, Antonescuval rokonszenvezőket támogatja – Amerika kormányának és a CIA-nak is teljes bizalmát élvezi? Iliescu úgyszintén?

A UPI fontosnak véli egy Ziuában megjelent névtelen levél idézését: „Az összes szekusnak vérében maradt az Amerikával szembeni gyűlölet”. Borchgrave hosszú elemzésének minden állítása ezek szerint két „forráson” alapul: Pacepán és egy névtelen olvasói levélen

A szerkesztő úr ismerteti Carlos és a Securitate együttműködését is. Ez az együttműködés valóban létezett, de Borchgravea csupán a Pacepa által terjesztett változatot ismerteti. E szerint Carlost megbízták a SZER román szerkesztősége elleni bombamerénylettel – 400 ezer dollárt kapott volna, ha sikerül! Ez elképzelhető, de a részletek már nem. Carlos titkokzatos figura, de soha senki sem vádolta azzal, hogy műkedvelő lenne. Márpedig fura dolgok történtek. Kézhez kapta a SZER épületének skicceit, öt videofelvételt, hatvan fényképet és – eltévesztette a címet és az órát: a nagy épületnek egy másik részébe, nem a román, hanem a lengyel részleg közelébe helyezte a bombát, méghozzá olyan órára időzítve, amikor legfeljebb őrök, éjszakai ügyeletesek tartózkodtak arrafele. Ami pedig a technikai részleteket illeti, azok is gyanúsak. Harminchét kiló robbanóanyagot kapott itt, Romániában, a Szekutól… Nem lett volna egyszerűbb és kevésbé veszélyes Münchenben beszerezni?

Február 14-én a Washington Times Romanian spiec under scrutiny címmel cikket közölt Arnaud de Borchgrave tollából. Ez egy az egyben azonos a január 15-én közölttel, egyetlen vessző különbség sincs köztük. Négy héten belül ugyanaz a lap kétszer közli ugyanazt az „elemzést”, más-más címmel.

Fura ellentmondás

A Washington Times szolgai módon támogatja Bush politikáját. Itt az ellentmondás. Románia vezetői, elsőként tán éppen Iliescu, már régen teljesen behódolt Amerikának, ezt ott tudják, megbecsülik, ebben a gárdában bíznak. És ezzel párhuzamosan Arnaud de Borchgrave, a Washington Times szerkesztője, Pacepa reklámozása mellett, újra és újra lebüdöskommunistázza Iliescut és leghívebb munkatársát, Talpeşt, KGB-ügynöknek becézi.

Emlékezzünk vissza, más fontos amerikai volt CIA-sek, mint Derrin Smith és általában az AFIO-sok (volt kémek társasága, akik most is nyíltan lobbiznak) teljes bizalmukat fejezték ki Iliescu és Talpeş iránt.

Derrin Smith: „Nicholson és Aldrich Ames, a CIA tisztjei, akikről kiderült, hogy egyben KGB-ügynök, Iliescut és Talpeşt rágalmazó jelentéseikkel bizalmatlanságot keltettek országaink között”. Kis túlzással: „Aki nem szereti Iliescut és Talpeşt, az valószínűleg KGB-ügynök”.

Éppen fordítva, mint Pacepa, Borchgrave és a román „demokratikus közvélemény” képzeli: nem Iliescuék a megvetendő KGB-sek, hanem azok, akik őket rágalmazzák.

Mindkét változat egyformán képtelenség.

Ahogy az alcím is mutatja, egy ellentmondásra akartam felhívni a figyelmet. Pacepa és „hívei” primitív módon, de hűségesen kiszolgálják a Bush-adminisztrációt, de mintha tudomásuk se lenne róla, hogy az amerikai adminisztráció feltétel nélkül bízik Románia mai vezetőiben, különösképpen Iliescu és Talpeş személyében.

Ez tán tisztázza a helyzetet. Pacepa személye teljesen érdektelen az amerikai adminisztráció és a CIA mai vezetősége számára. Csupán az ő és hívei fabulációja, hogy „támogatnák, követelnék a rehabilitálását”.

De valakik mégiscsak támogatják, felhasználják őt, és azt a benyomást keltik Romániában, hogy „Amerika Pacepa „támogatója”. De kik is ezek voltaképpen? Megítélésem szerint a republikánusok primitívebb szélsőjobboldali csoportja, tán a CIA nyugdíjasainak kiöregedettebb része, azok, akik Fodor György, a BBC volt politikai kommentátora szerint: „nem tudnak hidegháború nélkül élni, nekik termel ő, mint egy kisiparos. Pacepa credibility-je nulla”. Szóval nem a mai radikális jobboldal, a neokonzervatívok, nem a kormányhoz, a CIA-hoz közel álló körök támogatják, idézik Pacepát, hanem a radikálisoknak az a kivénhedt csoportja, amely papagájszerűen ismételgeti a hidegháború jelszavait, tán még a Szovjetunió összeomlásáról is megfeledkezett, támogatja az Irak elleni háborút, bármilyen háborút örömmel támogatna, csak azt nem képes megérteni, hogy az amerikai adminisztrációt, a CIA-t réges-rég nem érdekli, hogy 1989 előtt ki volt jó fiú és ki volt rossz fiú, ki volt antikommunista, ki kommunista. Csupán az érdekli, hogy saját érdekei szempontjából kiben bízhat meg. Márpedig több esetben is bebizonyosodott, hogy a volt kommunisták, sőt, a volt titkosszolgálatiak ilyen értelemben sokkal megbízhatóbbak, mint mások. Nem részletezem az okokat, de nyilvánvaló, hogy Iliescu és társai egyrészt hűségesebbek Washingtonhoz, mint más politikai csoportok, másrészt nyugodtan lehet bízni abban, hogy hosszú távon fogják (nem feltétlenül ezek a személyek, hanem utódaik, vagyis a párt) kormányozni Romániát.

Egyébként nem csupán Pacepa nevéhez fűződik a románok többségének ragályos betegsége, a KGB-mánia, az orosz fóbia. 1990 eleje óta napjainkig, minden bizonyíték nélkül, mániákusan ismételgették és ismételgetik.

Pacepa voltaképpen ma is ugyanazt gondolja, mint Ceauşescu alatt, hisz ez utóbbi számára valóban a Szovjetunió, a KGB volt a legfőbb ellenség. Pacepa újra és újra felsorolja „bizonyítékait”, hogy az új hatalom minden tagja KGB-ügynök. Olyan, akit már az ő szökése előtt nyilvántartottak, illetve, akit részben ő maga leplezett le.

Nyilvánvaló ellentmondás. Ceauşescu, Pacepa szerint (is) véreskezű, kegyetlen diktátor volt, aki információkkal rendelkezett arról, hogy a KGB „összeesküvést” szervez ellene, akinek megvolt a pontos listája a romániai KGB-ügynökökről. És mit tesz ilyen helyzetben a zsarnok? Egyeseket közülük valamivel alacsonyabb beosztásba, vidékre helyez, másokat nyugdíjba küld, és békésen várja, hogy visszajöjjenek Bukarestbe, puccsot szervezzenek, és őt meg a feleségét, agyonlőjék. Arról is megfeledkezik, ő is, a hívei is, hogy a Romániában hatalomra került „KGB-s banda” milyen politikát folytatott 1989 decembere után. Ezek a KGB-sek nagyon ügyesen „leplezték” tevékenységüket. Nehogy igazi céljuk kiderüljön, hosszú időre minden (politikai, gazdasági, kulturális) téren befagyasztották, majdnem nullára csökkentették a román–orosz kapcsolatokat.

Duna-keringő

A Duna TV 2000. augusztus 15-én interjút sugárzott Pacepával. Ez az interjú tele van ellentmondással, hamis állítással, vitatható megállapítással. Ezek egy részét adom közre alább „megfűszerezve” saját, dőlt betűkkel szedett kommentárjaimmal.

“Apám a General Motorsnál dolgozott, ismerte a bukaresti elitet, nagy műveltségű, több nyelvet beszélő ember volt. (…) Nekem az volt a titkos vágyam, hogy valamikor majd Amerikában éljek. (…) 1945-ben csatlakoztam egy, az amerikai nagykövetség által szervezett, a kommunizmusban hamarosan illegalitásba kényszerült szervezethez. Ugyancsak 1945-ben részt vettem egy lelkes királypárti tüntetésen, mivel a király lett a romániai antikommunizmus szimbóluma. 1951 januárjában behívattak a Belügyminisztériumba, és közölték, hogy az egyetemet végzők besorolását végző kormánybizottság a Securitatéhoz osztott be munkára. Nem volt esély a munkahely önálló megválasztására. A kormány kijelölte, hogy hol dolgozz és kész.”

Soha senkit sem kényszerítettek szekus „munkahelyre”. Besúgókat, zsarolással, de az más. Főfoglalkozású szekusnak lenni bizalmi tisztség volt, következetes tevékenységgel lehetett kiérdemelni. Bizonyítani kellett.

“1951-ben, amikor csatlakoztam a Securitate belföldi egységéhez, a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogy igazából mivel foglalkozik ez a szervezet. A Securitate csak két éve létezett, még senki nem tudott róla. Amikor azonban rájöttem, hogy mivel is foglalkozik, már késő volt. Annyit tehettem, hogy megesküdtem magamnak, nem veszek részt olyasmiben, ami gyilkossággal jár.”

Figyelem! Huszonegy éves, és művelt, politizáló családból származik. Monarchista és antikommunista. Ennek ellenére, „halvány elképzelése” sincs arról, mivel foglalkozik a Securitate, ami egyébként nem 1949-ben jött létre, hanem régebben. Arról nem beszélve, hogy ’51-ben nem volt Romániában ember, aki ne tudta volna, mivel foglalkozik a Szeku. Egyébként a Securitate és a többi hozzá hasonló szervezet legfőbb szerepe nem egyszerűen a letartóztatás, megfigyelés, kínzás, gyilkolás volt, hanem az egész társadalom megfélemlítése! A terror. Azaz érdeke volt, hogy tudjanak róla és féljenek tőle. Ami pedig azt illeti, vajon Pacepa azért juttott olyan magasra a ranglétrán, mert ab ovo visszautasította a gyilkosságban való részvételt?! Humanizmusáért? Ha így van, feltételezem, hogy azokat a szekusokat, akik vertek, kínoztak, gyilkoltak, megvetették a szervezetben, és persze nem is léptették elő őket.

“Huszonhét évembe került, amíg el tudtam dönteni, hogy otthagyom a Securitatét. Hosszú évekig érlelődött bennem a kommunizmus elleni lázadás gondolata, aztán betelt a pohár. 1978. július 24-én elfogyott a türelmem, és politikai menedékjogot kértem az USA bonni követségén.”

Türelmes ember. Rég érlelődött benne a kommunizmus elleni lázadás gondolata, de nem siette el a döntést, 1951-től 1978-ig, huszonhét éven keresztül szekus volt. És miközben „érlelődik benne a lázadás”, lelkiismeretesen végzi munkáját, élvezi Ceauşescu és felesége teljes bizalmát, pedig mindketten gyanakvó, bizalmatlan emberek voltak. Pacepa viszont azok közé a nagyon kevesek közé tartozott, akikben teljesen megbíztak. Árulása aztán megerősítette bizalmatlanságukat, amúgy is létező paranoiájukat.

“Igazán sohasem hittem a kommunista eszmékben, ezért a 60-as évekig be sem léptem a kommunista pártba; akkor azonban már magas tisztségem volt a román kémszolgálatban, és nem lehetett tovább halogatni a belépést. De az 50-es évek második felében és a 60-as években erősen támogattam a kommunista rendszert, mert hittem az ipari kémkedés hasznosságában.”

Megható: a szekus tiszt, aki (olyan korban, amikor még az iskolaigazgatónak is pártagnak kellett lennie!) évekig nem hajlandó belépni a kommunista pártba – noha „erősen támogatja a rendszert” –, mert ő nem kommunista, közben azonban megy felfelé a ranglétrán, végül pedig azok a nyomorult komcsik rákényszerítik szegény tisztességes antikommunista, demokrata, humanista szekus tábornokot a pártba való belépésre…

“Szökésemkor, 1978-ban, Ceauşescu nemzetközi dicsősége tetőpontján állt. Akkor fejeződött be negyedik, egyben legdiadalmasabb washingtoni útja, és történelmi jelentőségű volt londoni látogatása is, a királyi fogadás, amiben Erzsébet kiralynő részesítette. Mindkét említett útját én készítettem elő, és mindkettő alatt én voltam a jobbkeze, így hallhattam, hogy mindenki, aki csak számított Washingtonban és Londonban, hozsannákat zengett róla. Az amerikai és angol politikusok és a lapok naponta úgy nyilatkoztak róla, mint aki többet tett Romániáért, mint elődjei együttvéve mind, mint egy újfajta kommunista vezetőről, aki mindentől és mindenkitől független. Az egyedüli kelet-európai vezető, aki ellent mer állni Moszkvának… A nemzetközi politika e kedvence azonban menekülésem után soha többet nem kapott meghívást a NATO üléseire vagy a fontosabb országokba.”

A NATO üléseire természetesen azelőtt sem hívták meg, de a 70-es évek végén távol állunk még a nyugati szakítástól is. Bizony, még éveken át díszvendég volt „fontosabb országokban”. A barátság megszűnése a Gorbacsov-korban kezdődött, és semmi köze nem volt Pacepa leleplezéseihez.

“Ceauşescu ezért visszakényszerült abba az omladozó házba, ami Románia lett uralkodása alatt, és felhúzta a világhoz vezető hidat. 1987-ben megjelentettem a Vörös Horizontok c. könyvet, amely a kommunista diktátor udvarában folyó valós élet első leírása.”

Miért várt kilenc évet, amíg megírta-megjelentette? Mert gazdái a CIA-tól ekkor váltak meg véglegesen Ceauşescutól!

“Ceauşescu, mint a többi diktátor, kitűnően értett a nacionalizmusnak mint érzelmi fegyvernek a használatához. Politikai kaméleonként rendszeresen változtatta álláspontját, és hatalomra jutását, valamint hatalmon maradását leginkább annak köszönheti, hogy mesterien lovagolta meg a románok és a Romániában élő jelentősebb kisebbségi csoportok közötti történelmi ellentéteket. Az első dolog, ami az akkor még ismeretlen Ceauşescut országos politikai dimenzióba emelte, Magyarország szovjet megszállása volt 1956-ban. Ő abban az időben a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának a titkára volt, és Románia fegyveres- és biztonsági erőit irányította. Azzal az ürüggyel, hogy az akkori belügyminiszter nem megbízható, mert felesége (Marta Czikó-Drăghici) magyar származású, Ceauşescu kezébe vette ezt a funkciót, és ő irányította azt a nagyon kifinomult kémakciót, amelyet Románia Magyarország szovjet megszállása támogatására indított. Azt az akciót is ő irányította, amellyel kicsalták Nagy Imre magyar miniszterelnököt a budapesti jugoszláv nagykövetségről, elrabolták és Romániába vitték. Ceauşescu felügyelte Nagy Imre szovjet és román belügyesek által végzett kihallgatását Bukarest egyik külvárosának egy eldugott házában, majd Budapestre szállítását. Mindez felkeltette a Kreml figyelmét Ceauşescu iránt, egyben pedig népszerűvé tette őt a román Politbüró nacionalista tagjai előtt, akik kilenc év múlva, Gheorghiu-Dej halála után, első számú vezetővé választották. Trónra kerülése után egyre jobban kezdett félni attól, hogy e politikai bűntettnek meg kell majd fizetnie az árát. Ezért mindent megtett, hogy megsemmisítsen minden írásbeli dokumentumot, és megpróbált megszabadulni azoktól az emberektől, akik be tudták volna bizonyítani a kivégzésben játszott személyes szerepét.

Abszurd kitaláció. Ceauşescunak semmi köze a Nagy Imre- ügyhöz. Mellesleg pedig Drăghici volt Ceauşescu legközelebbi barátja, Gheorghiu-Dej pártfőtitkár és Moszkva bizalmi embere, a pártvezetőség négy-öt legfontosabb emberének egyike, még egy évtizeden át a Securitate főnöke. Czikó Márta pedig évtízedeken keresztül, 1968-ig, Elena Ceauşescu legjobb barátnője volt. Más szempont: a titkosszolgálatoknál abszolút szabály, hogy a titok az titok. Különösen egy Nagy Imre-kaliberű ügyben. Pacepa huszonhat éves volt 1956-ban – amennyiben közvetlenül nem vett részt a „műveletben”, semmit sem tudhatott róla. Sőt, akik részt vettek benne, azok is csak részleteket tudhattak. Tehát az egész 1956-os történetről Pacepának nem lehetett semmilyen komoly információja. Később sem.

“Ceauşescu rettegett a magyarorszagi liberalizációtól. Erre a legjobb bizonyíték az a hiszterikus reakció, melyet Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése kiváltott belőle. A Nagy Imre-ügyben való titkos résztvétele miatt Ceauşescu attól félt, hogy az újratemetés otthon és külföldön egyarán kompromittálja őt.”

Ez, enyhén szólva, túlzás. Ceauşescunak nem volt miért félnie az újratemetéstől, hiszen semmi köze nem volt Nagy Imre kivégzéséhez. Az újratemetés azonban mégis jó ürügy volt arra, hogy a magyar liberalizálódást – amelytől épp annyira félt, és joggal, mint az egész rendszer összeomlásától – megpróbálja lejáratni a közvélemény előtt.

“Szerov megérkezett Bukarestbe, Hruscsov és Malenkov társaságában. A tárgyalásokon főnököm, Emanuel Zeides mellé ültettek, Szerovval szemben.”

1956-ban Pacepa huszonhat éves, öt éve dolgozik a Securitaténál. Szigorúan bizalmas tárgyalásokról van szó, amelyen a szovjet és a román pártvezetők, illetve a KGB és a Securitate nagyfőnökei egyezkednek. Hogyan vehetett volna részt ezen a szűk körű tárgyaláson, ráadásul Szerovval szemben ülve?! Ugyanebben az interjúban Pacepa azt állítja, hogy ekkoriban léptették elő, a nyugat-németországi ipari kémkedés vezetője lett. Azaz legfeljebb harmadrangú figura a szekus hierarchiában.

“Zaharovszkijtól megtudtam, hogy Hruscsov „gyors és határozott” katonai akciót rendelt el Nagy Imre kormánya ellen. Minden „veszett kutyát” le kell lőni, mondta Szerov. Pár év múlva, mikor Gheorghiu-Dej-zsel közelebbi kapcsolatba kerültem, sokszor hallottam tőle, hogy a szovjet látogatók „őrültekként” viselkedtek azokon a találkozókon. Dej külön kitért Hruscsov vad magyarellenes kirohanásaira és kiabálására, hogy „meg kell őlni őket, mint a patkányokat”, és Szerov többször megismetelt kijelentésére, hogy „csak egy vérfürdő gyógyíthatja ki Attila hunjait.”

Ha az egész, hosszú és unalmas szöveget végigolvassuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy Ceauşescu (és Dej) magyarellenessége, nacionalizmusa is a KGB-nek „köszönhető”. Mintha Hruscsov „vad magyarellenes kirohanásai” ihlették volna Dej és később Ceauşescu ideológiáját. Arról azonban Pacepa nem szól, hogy a román „elvtársak” felajánlották a szovjeteknek, ők is bevonulnak Magyarországra, amit azonban azok nevetve elhárítottak.

“Nagyot és kormányának tagjait nyugati kémeknek nyilvánították, és halálra ítélték a KGB által megrendezett kirakatperben.”

A pert nem a KGB, hanem Kádárék rendezték, a halálos ítéletekről is ők döntöttek. Kirakatper volt (bár másképp, mint a klasszikusak, amelyek nyilvánosság előtt zajlottak, és a vádlottakból kicsikarták a beleegyezést).

“Jó okom van azt hinni, hogy Ceauşescut [1989-ben] azért ítélték el rögtönítélő bírósági határozattal, mert ő tudta a legjobban, hogy Ion Iljics Iliescu, Nicolae Militaru tábornok és több más „új” román vezető a volt szovjet hírszerzesnek dolgozott. Iliescu kezdetben tagadta, hogy valaha is találkozott volna Gorbacsovval, később azonban kénytelen volt elismerni, hogy Ceauşescu akkor távolította el őt az RKP Politbürójából, amikor Gorbacsov lett a Szovjetunió vezetője, és azt is, hogy megtiltotta, hogy Bukarestben tartozkodjon, amikor Gorbacsov odalátogatott.”

Nevetséges. Gorbacsov ’85-ben került hatalomra, Iliescu ‘72-ben bukott meg. Azaz tizenhárom évnyi eltérésről van szó!

“Még én is meglepődtem, hogy a szovjet titkosszolgálat kiszolgálói milyen gyorsan foglalták el a Ceauşescu után keletkezett politikai vákuumot. Néhány órával azután, hogy Ceauşescu helikopteren menekülni kényszerült, a már nyugdíjazott Nicolae Militaru tábornok megjelent a TV képernyője előtt, és kinevezte magát legfőbb hadparancsnoknak. Militaru tábornoknak 1978-ban mikrofonok rögzítették egy szovjet hírszerzővel történt találkozóját, aki be akarta őt szervezni Moszkva „Dnyeszter” fedőnevű műveletébe. Mivel pár héttel azután, hogy erről a találkozóról beérkezett a jelentés, elhagytam Romániát, nem tudtam meg, hogy sikerült-e végül a szovjeteknek beszervezni őt vagy sem. Ceauşescu bukása után azonban hamarosan választ kaptam erre a kérdésre Mihai Lupoi polgármestertől, aki az első ideiglenes kormány turisztikai minisztere lett, majd kikerült a kormányból, és Svájcba emigrált. Egy, az olasz L’Unità lapban 1990. március 1-én megjelent interjúban Lupoi megerősítette, hogy Militaru szovjet ügynök lett, s azt is hozzátette, hogy erre bizonyítékok a Securitate „Corbu” nevű iratcsomójában találhatók.”

Pacepának valóban megbízható forrásai vannak: Lupoi egykori polgármester például, nem KGB-ügynök, hanem „Igazi Forradalmár”, jelenleg pedig – pár hónapi miniszterkedés, majd vagy tíz évnyi külföldi emigráció után – a Nagy-Románia Párt szenátora! Ha ő azt mondja, hogy valaki orosz ügynök, akkor az úgy is van, szava elvégre – szentírás.

“Ion Iljics Iliescu, a Moszkvában képzett kommunista vezető és félreinformáló propaganda-szakértő, akinek az apja annyira rajongott a Komintern alapítójáért, hogy fiának az ő nevét adta.

Ez (is) hazugság. Különben is, mennyiben befolyásolná valaki karrierjét, hogy hetven évvel ezelőtt milyen nevet adtak neki?

“A román TV bejelentette a hírt, hogy a Ceauşescu házaspár tárgyalása, elítélése és sortűz általi kivégzése megtörtént. Az eseményről készült, beharangozott videofelvételen azonban csak Nicolae és Elena Ceauşescu holtteste volt látható, nem a tényleges tárgyalás és kivégzés. Az eléggé elmosódó, zavaros képek két, hátán fekvő holttestet mutattak, semmilyen seb nem látszott rajtuk, sem a mellkas táján, sem az arcon, viszont a fejek vérárban úsztak. A KGB! Hátulról fejbe lőni, ez a KGB stílusa! Ez volt az első gondolat, amely átvillant az agyamon miközben ennek a két ördögi embernek, aki szerencsétlenségemre életem nagyrészét uralta, furcsa, élettelen testét bámultam.”

Ez ponyvának is rossz! Néhány elmosodó videófelvétel alapján Pacepának – és csakis neki! – sikerült megállapítania, hogy minden ellenkező hír ellenére az áldozatokat hátulról lőtték le, és így kivégezni csakis a KGB szokott. Bizonyára szabadalma van rá…

“1978. július 28-án Jimmy Carter elnök politikai menedékjogot adott nekem. Átállásom lerombolta a szovjet tömb egész kémszolgálatát. S ez precedens nélküli tett volt.”

Fura! Meséli, hogy mennyire gyűlölték a szovjetek Ceauşescut, hogy terveket szőttek megbuktatására, most pedig voltaképpen azt állítja, hogy bíztak a Securitatéban. Azaz a KGB, miközben a Ceauşescu elleni puccsot tervezte, Ceauşescu bizalmi emberének orrára kötötte kémszolgálatának minden adatát. Mert, ha nem így történt, hogyan „rombolhatta le” Pacepa a szovjet tömb egész kémszolgálatát?!

“Ezért Ceauşescu halálra ítélt és kétmillió dolláros díjat tűzött ki a fejemre. Egy levélben, melyet 1988. július 28-án kaptam, mikor a SUA állampolgára lettem, a CIA úgy nyilatkozott együttműködésemről, mint az USA-nak tett fontos és egyedülálló szolgálatról.”

Nagyon érdekes dátum: tíz év telt el szökése óta, akkorra Amerika radikálisan és végérvényesen megváltoztatta álláspontját Ceuşescuval szemben. 1987-ben jelenik meg a Vörös Horizontok, és Pacepa csak egy évvel később kap állampolgárságot, valamint dicséretet a CIA-től! Addig semmi! Se könyv, se interjú, se cikk. A CIA, illetve az amerikai kormány sem emlegette soha személyét. Nyilvánvaló, hogy nem saját akaratából hallgatott ennyi éven keresztül, és az is nyilvánvaló, hogy nem saját döntése alapján kezdte aztán ontani a – minek is nevezzem? – „leleplezéseit”.

Utóirat
Most, amikor újra kirobbant a (mini)botrány Pacepa tábornoki rangja, vagyona, elmaradt fizetése körül, Cătălin Harnagea, a SIE volt igazgatója, kijelentette: „Állíthatom, hogy 1996 és 2000 között, amíg a SIE főnöke voltam, sem Amerika, sem más állam nem tanúsított személye iránt semmiféle érdeklődést. Szó sem volt nyomásgyakorlásról rehabilitálása céljából. Egyetlen személyt foglalkoztatott ez a kérdés, Sorin Roşca Stănescut, aki velem is, Constantinescu elnökkel is tárgyalt róla, és afféle közvetítőként lépett fel Pacepa nevében”. Persze lehet, hogy nem ez a teljes igazság, bár kétségkívül fontos információ. Világos, hogy semmilyen kormányt nem érdekel Pacepa, de a CIA bizonyos szárnya talán mégis támogatja. Ez azonban a maximum.
Mindazáltal valószínű, hogy Pacepa nézeteire, írásaira még sokáig kereslet lesz Romániában. Az országnak – úgy tűnik – egyszerűen szüksége van rá.