Szentimrei Jenő: Városok, emberek. I. Útkeresés könyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Ki gondolta volna, hogy Szentimrei Jenő oly korán, hatvannyolc éves korában, immár tizennégy éve, itthagy minket? Hogy utolsó művének, a Városok, emberek című irodalmi emlékiratának 1957-ben befejezett első kötete napjainkig vár a nyomdafestékre? Hogy az Útkeresés könyve után a folytatás, a Megtalált út, csak töredékesen marad ránk, s életének feléig sem jut vele?
Válasz nélkül maradó vagy keserű választ kiváltó kérdések. Ha Szentimrei tovább marad közöttünk, több kötetre szánt emlékirata, egy viharos emberöltő tanulságaival, ott ékeskedne könyvespolcunkon, egy sorban Nagy Istvánéval, Kacsó Sándoréval és a többiekével.
Utolsó szavam hozzá biztató, buzdító szó volt ennek az emlékiratnak a megírására, abban a meggyőződésben, hogy minden addigi művénél nagyobb jelentőségűt nyújthat vele. Azután elvetődtem Kolozsvárról, s úgy maradt bennem Szentimrei képe, mint aki eltávozott körünkből, anélkül, hogy valamit tető alá hozott volna annyira várt önéletrajzából.
Annál nagyobb meglepetés volt számomra a most megjelent kötet. S minél jobban átforrósított olvasásának élménye, annál döbbenetesebben meredt elém a kérdés, hogy mi lesz tovább?
Szentimreinek alkalma volt megismerni széles hullámzásában a két világháború közötti kisebbségi közéletet, s elejétől végig haladó szemszögből követte, európai horizonttal s az erdélyi valóságba való mély begyökerezéssel. Színesebbet, többet tud ott a felszín alatti zajlásról, mint mások, mert bámulatosan sok mozzanatot rögzített az agya, életkörülményei folytán sokrétű társadalmi képet fogott össze, s éles szeme volt az ellentmondások, fonákságok felderítésére.
Életregényében elsősorban ennek a szakasznak a feltárását vártam tőle, nem is sejtve, hogy már a századfordulónak emlékei külön kötetté fognak terebélyesedni benne.
Hogy már a gyermekkor és a serdülőkor polgári-dzsentri világának tükrében érzékeltetni tudja, hogyan morzsolnak a történelem malomkövei. S a romantika csak foszlány, amelyen keresztül felmered az egyén és a társadalom tetemre hívása.
Ezekről az előzményekről alig tudtam. De hogy enélkül is hittem alkotó szellemének korrajzszerűen megnyilvánuló erejében, arra vall, hogy töretlenül folytatva művét, még nagyobb meglepetésekkel szolgált volna.
Igaza van Katona Ádámnak (Korunk, 1973. szeptember), hogy a megjelent kötet számos oldala, különösen a szabadságharc hőskorának idézése, valósággal iskolai olvasókönyvbe kívánkozik. És, sajnos, abban is igaza van, hogy a kötet utolsó része már mind ziláltabb, a „halál közeledtét érző író siető igyekezete” folytán.
Hogyan tudnók pótolni a folytatás nagy hiányát? A hátramaradt töredékek kiadásával, időrendben hozzáfűzve minden megjelent életrajzszerű írását? Vagy talán úgy, ahogy Sőni Pál ajánlja (Előre, 1973. október 13.), egy Szentimrei-monográfia összeállításával? (Hiszen négy egymást kiegészítő államvizsgai dolgozat is készült művéről.)
Azt hiszem, hogy szükség van, múlhatatlan szükség erre is, arra is. 1955 szeptemberében Szentimrei még így dedikálta nekem Szentgyörgyi Istvánról szóló könyvét: „B. Lacinak e könyvvel köszönöm meg, hogy sok gondja között az én gondjaimat is szívén viseli”. Rá egy évre pedig Vallomások című tanulmánykötetével mint „sajnos vegyes értékű könyvével” küldte jókívánságait. Keserűsége, hogy a válogatás és maga a megfogalmazás néhol nem úgy sikerült, ahogy ő szerette volna, előrevetíti gyötrődését utolsó kötetével kapcsolatban.
E kötet kéziratának hányódásáról Mikó Imre azt írja (Utunk, 1973. szeptember 21.), hogy elmarasztalták „múltnosztalgiában, patriarkális szemléletben, történelemhamisításban”. S a szerző a balos kívánalmakat a szövegbe szúrt „éles odamondásokkal igyekezett ellensúlyozni”.
Érzésem szerint ez a kötet, úgy, ahogy van, olyan súlyos társadalmi tanulságokat foglal magába, hogy eleve elhárít minden félremagyarázást. Ami pedig a néhány „odamondást” illeti, azt valójában csak előlegezhette Szentimrei a további kötetekre szánt részletekből.
Hiszen az ő írásaiban sohasem volt hiány odamondásban. Művészi és lélektani érzéke úgy kívánta, hogy fiatalkori alakulásának jellemzését rábízza magukra a történésekre, a fejlődés folyamatára. Nem az előlegezett odamondás, hanem a látszólagos idill mögötti egyéni hányattatás és rázkódás jelzi fogékonyságát a nagy társadalmi megrendülések érzékelésére.
Ady szenvedélyes híve, a Nyugat és a Huszadik Század lázas olvasója lett még katonai főiskolás korában, anélkül, hogy a serdülőkorban meg szeretett klasszikus irodalmat s a függetlenségi eszmékért való lelkesedést kölöncként elvetette volna.
Elvi igazodását az első világháború forradalomba torkolló véres fergetege tartósan meghatározta, még ha a végső konklúziókhoz nem is jutott el. Politikailag a polgári radikálisok táborába került (balfelé a kaput mindig nyitva hagyva), irodalmilag pedig a formabontó modernek közé. S mivel élményanyagát a társadalmi lajtorja fentjéről és lentjéről gyűjtötte össze, olyat nyújthatott, ami széles ölelésű volt, s előre, a fejlődés irányába is mutatott.
Nem holmi igazodás volt ez a kor hullámaihoz, hanem szakadatlan militáns kiállás. Így volt a húszas és harmincas években s a különös erkölcsi bátorságot kívánó Horthy-uralom alatt is.
Az irodalmi és kulturális életben, valamint a politikában egyaránt leleplezte a reakció kulisszák mögötti fondorlatait. Számos közéleti visszásság volt, aminek mélyére tekinthetett, s amit páratlan lendülettel tűzött vívótőrére.
Olyan írót, újságírót, művelődési szervezőt, közéleti harcost nyert vele kezdettől a romániai magyar nemzetiség, aki mentes volt minden önáltatástól. Aki nem hordott szemellenzőt, urbánus is volt és népi, s küzdött minden ellen, ami „elavult hagyomány, megkövesedett előítélet, rongyrázás, úrhatnámság, szolgai meghunyászkodás”.
Nem állt meg az ide-oda kanyargó, lanyha liberalizmusnál, amely mindig a nézetek, a frontok összecsapásakor tűnt el a színről. Az alamuszi elhallgatás éppen úgy nem volt kenyere, mint az arrivista ágaskodása, a széljárás sunyi lesése.
Egész mellel, szilárdan állt ki, amikor az ellenár növekvőben volt. Velünk hadakozott a szennyes-véres fasizmus ellen. Nem volt hát szüksége vargabetűre a hitleri ármáda megfutamodásakor. A kommunistákkal a húszas évek óta eszmecserét, dialógust folytatott. A felszabaduláskor megtette a lépést, hogy velük egy sorban haladjon tovább.
Ettől a Szentimreitől vártam az ötvenes évek derekán a két világháború közötti arculatok sorozatának pozitív és negatív kontúrját, a színtéren és a háttérben folyt viaskodások megelevenítését.
A dogmás, szektás torzulások nem tudták letörni. Úgy érezte, hogy számára, aki azelőtt is közel állt a kommunistákhoz, még nagyobb kötelesség a hűség. S ha igazságtalanság érte is, példát kell mutatnia a jóhiszemű, de gondolkodásában elmaradt értelmiség felé, amely akkor kezdett alapvető következtetéseket levonni.
Etikai és esztétikai követelményként egyaránt a legtöbbet igyekezett nyújtani. Mindazt, ami csak kiváló tehetségétől, szilárd jellemétől tellett. Ami feladatunk: bár viszonylagosan kiegészíteni a képet, amit kora nagy metamorfózisáról igyekezett megírni élete alkonyán.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.