Építész, író, néprajztudós, demokrata politikus. Sokoldalú foglalatosságából még fűzhetnénk egyet-kettőt Kós Károly arcképéhez. Ma már mind ritkább az ilyen ember. A modern szakmai ágak oly sokrétűek, hogy megbirkózni akár egyikkel is nehéz feladat. S még ritkább a sokoldalú, kimondottan alkotó szellem, aki mentesen minden dilettantizmustól, több irányban is maradandó művet tud teremteni.
Reneszánsz ember, mondhatjuk rá, de korunk minden részletmunkára szakadozó tendenciája ellenére ma is követendő példa. Jóval vehemensebb ütemben, mint a középkori homályra fénycsóvát vetítő reneszánsz, napjaink állandó termékeny forrongásban vannak. Tudománynak, technikának, művészetnek soha nem sejtett, az egész földkerekséget egybefogó, állandóan nyugtalan megújhodását éljük. Igen, nélkülözhetetlen a szorgos részletmunkát végző szakember, de az egyszerre több irányban elmerülő szellem is.
A reneszánsz ember fogalmán azt is értjük, hogy alkotó, nem csupán párhuzamos síkú, s egymással ezernyi hajszálgyökérrel összekapcsolódó tevékenységre képes, hanem hosszú életpályát is átível. A középkorban a jelenhez viszonyítva jóval alacsonyabb átlagkorhatárt nemcsak a hegyi pásztorok, hanem a monumentális egyéniségek is tetemesen meghaladták. Michelangelo nyolcvanhárom éve annyi, mintha manapság, zaklatott életkörülményeink között, feszült szellemi munkában száz évnél sokkal többet érne el. A sokoldalú Kós Károly kilencven éve is szerves egészet alkot meg nem szűnő munkakedvével.
Fűzzük hozzá, hogy a nemzetiségi lét maga is többirányú érdeklődésre, többféle munkavállalásra késztet. Nem engedhetjük meg magunknak sem a betokosodást, sem a fellengzős elvonatkozást. S ha ezt Kós Károlyra vonatkoztatjuk, akkor hangsúlyoznunk kell, hogy ő a történelmi, földrajzi és néprajzi adottságokból kiindulva már az első világháború előtt súlyos tanulságokat vont le. A román néppel való közös út szükségét, az erdélyi együttélés összhangját, a néptömegek iránti morális elkötelezettségét. Miután régi lakóházaknak, viseletnek, faragványoknak sajátosságait és hasonlóságait jártában-keltében összevetette. Akárcsak a zseniális Bartók a román és magyar népdalkincset.
Kós a század elején már népi ihletésű híres-neves középületek tucatjait tervezte és emelte egymástól távol eső gócokban. S ugyanakkor, a sovén viszálykeltés árjával szembeszegülve, Sztánán építette fel saját „varjúvárát” kalotaszegi magyarok és Gyaluvidéki románok ősrégi találkozási helyén.
Erdélynek Romániával való egyesülése után pedig harsányan hirdette meg szóval, képpel és személyes példával a hazánkban élő különböző nemzetiségű néptömegek élet megnyilvánulásaiban rejlő egybehangzást.
A két világháború közötti „erdélyi gondolatot” okkal, ok nélkül, megkülönböztetést nem tevő ködösítéssel sokan és sokat csépelték. A méltán bírált felhőkben járáson és az osztályvonalak elkenésén kívül azonban egyéb is volt ebben a gondolatban. Voltak, akik a román és magyar néptömegek közös felkeléseinek, az erdélyi múlt egybecsengő haladó eszmeáramlatainak a hagyományait akarták ápolni. A sajátost és hasonlatost egybehangolni. Az elvont, általános elvek síkján s a társadalom sokszínű konkrétumában is, ami mindannyiunkat e közös anyaföldhöz köt.
Már a húszas évek elején a mi értelmiségi fiatal nemzedékünk útkeresésének első felismerése az volt, hogy mindenképpen itt van a helyünk. Hogy nem szabad elbódulnunk hangzatos, de süketen kongó jelszavaktól, hogy nem szabad világgá mennünk önáltató gyökértelenséggel.
Még a gimnázium padjaiban ültünk, amikor mindez tudatosodott bennünk. Álláspontunk kialakulásához nem kismértékben járult hozzá Kós Károly és társai 1920-ban kiadott, bibliás nyelvű, merész proklamációja: a Kiáltó szó.
„Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel, ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!… A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előre nézőknek.”
Kós Károly idealista hangneme nem a valóságtól való elszakadást jelentette, hanem a rendületlen kitartást a történelmi összetartozás talaján. Akkor, amikor mások hasznos cselekvés helyett kártékony csodavárásba merültek.
Rajtunk kívüli okokból sokfelé hányt nem együnket az élet főiskolai tanulmányaink során. De az iránytűnk, Mikes Kelemen csillaga, mindig hazafelé mutatott. S amikor Kós Károly Erdély című könyve 1930 elején eljutott hozzánk, még jobban felismertük hovatartozásunk elszakíthatatlan szálait. Még jobban éreztük ennek a földnek vonzerejét, s azon át az egész romániai valósághoz jutottunk közelebb. Annak a tudatosítása által, ami a könyv bevezetője szerint „az ideverődött különböző fajú emberi társadalmak egymástól különböző, sőt ellentétes élethangjait konszonáns melódiába tudja egyesíteni”.
Párizsi egyetemi hallgató koromban együltömben olvastam el a könyvet, s kontempláltam anyaföldünk valóságát tükröző, megkapó képeit. S nemsokára egy nemzetközi egyetemi klubban tartottam előadást róla, a könyv linóleummetszeteit vetítve a sokféle nemzetiségű egyetemi hallgatók elé.
Akkor már politikai és irodalmi erjedésben voltunk mindannyian, akik elszánt hivatástudattól átfűtve készültünk külföldön a hazai népszolgálatra. Jancsó Elemér szintén Párizsban, Szabédi Laci Strassburgban, Kovács Jóska Rómában, Méliusz Jóska Berlinben, annyian mások egyéb külföldi egyetemi központokban. A nálunk idősebb évjáratú Balázs Feri volt az útmutató, aki bejárta a kerek világot, hogy egy aranyosszéki faluban találjon önmagára.
A nemzetközi gazdasági válság éveiben, a munkásosztálynak Lupénytól Grivicáig tartó, mind nagyobb méretű véres harcai idején számosan közülünk eljutottunk a kommunista mozgalomba való bekapcsolódásig. A marxizmus megismerése, az osztályharcos álláspont nem mosta el bennünk, sőt teljesebbé tette a nemzetiségi lét és az együttélés összefüggő tudatát. A Román Kommunista Párt lett sugalmazónk a munkásosztálynak a parasztsággal és a nemzeti kisebbségek néptömegeivel való szövetségében.
Kós Károly ezekben az években elmaradt tőlünk. A reakciós magyar vezető körök gyalázkodása, mocskolódása a húszas évek után kedvét szegte ellenzéki politikai tevékenységének. A középutas könyvkiadás és irodalomszervezés vonalán vélte megvalósítani azt, ami közéleti tevékenységében a kétszer is felélesztett Magyar Néppárt idején kudarcot szenvedett.
Ritka találkozásaink éles vitákra adtak alkalmat. Sokszor nem is lehetett tudni, hogy velünk vagy önmagával viaskodik. Nem a politikai vita, hanem az írói alkotó szellem lendítette tovább, újra összhangba kerülve hajdani népi radikális nézeteivel.
1936-ban megjelent a széphistóriából színművé teljesedett Budai Nagy Antal. Éppen akkor, amikor a MADOSZ tevékenysége kiszélesült, s a dolgozó tömegek közt végzett agitációs munkája fejlettebb kifejező formát kívánt.
Lázasan olvastam végig. Majd felolvastam a MADOSZ három kalotaszegi aktivistájának, s magam szemléltem a hatását. Elolvasta a szintén földműves Rácz Gyula is, a Román Kommunista Párt területi titkárságánaka tagja. Egyetértettünk, hogy ezen az úton találkozhatunk Kós Károllyal.
Igaz, megláttuk mi is, akárcsak a Korunk, hogy nincs a drámában következetes osztályszemlélet, s hogy főhőse maga is ingadozó lény. De csak úgy áradt a darabból a parasztfelkelések légköre, az ízes, régies szavak lázító ereje. Maga a MADOSZ szervezte meg a környékbeli magyar falvak dolgozóinak részvételét az egyik vasárnapi előadáson.
Hogy volt a darabban bírálnivaló? Bizonyára. De mi az akkori adottságok közt néztük, ami pedig a darab robbantó erejű eszmeisége mellett szólt. (így nézi ezt Varró János is nemrég megjelent kismonográfiájában.) Érthető, ha pesti előadását az ottani reakciós sajtó élesen támadta. S hogy hiába volt a rendező Bánffy Miklós minden ügyeskedése, Horthy nagy csörtetve még a darab elején otthagyta a páholyát. Rövidesen le is vették a Vígszínház műsoráról.
A hitleri rablóháború gyötrelmes évei Kós Károly belső kiforrására hatottak. A fasiszta iga alól való felszabadulás egyben a saját gátjaitól való felszabadulását is jelentette: a társadalmi fejlődési perspektívák meglátását.
Életszemlélete kiegészült. Fiatalos, lelkes tevékenységet fejtett ki a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei szervezete élén. Rövidesen parlamenti képviselőnek választották, s a mezőgazdasági főiskola tanára lett.
„A történelem arrafelé fordítja a világ rendjét – írta 1948 decemberében kelt levelében –, amerre mi rég ideje nemcsak előre láttuk, de helyesnek is láttuk a fordulást. Nagy dolog, hogy ez megérhettük és hogyha kicsi erővel is, de részt vehetünk ennek az új világrendnek az építésében…”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában, 1973. december 21-én.
